Minden FPS-ek ősatyja + novella általam :)

A cím alapján azok akik járatosak a témában egyből rávághatják, hogy "Wolfenstein3D", viszont most annak az evolúciós létrán eggyel feljebb helyet foglaló továbbfejlesztéséről, a Doom-ról szeretnék írni néhány érdekes dolgot. 1993-ban adták ki, és az idSoftware nevű, akkor még viszonylag ismeretlen cég fejlesztette. Azóta az alapító tagjai (John Carmack, és John Romero) már régen eljutottak arra a szintre, hogy hétvégente megengedhetik maguknak a kokószippantgatást meztelen lányok fenekéről (bocs, nekem mindig ez ugrik be a gazdagságról :)).

Ez a játék korszakalkotó volt mindenféle értelemben. Technikailag azért, mert ez volt az első, ahol pl. szintkülönbségek, liftek, szabadtéri részek, nem csak 90 fokos szögletek, stb.-k szerepelhettek a pályákon. Az ellenségek hasonlóan voltak megjelenítve, mint anno a Wolfenstein-ben, a "mindenki feléd néz"-feeling átjárta a játékot rendesen. Ez annak volt köszönhető, hogy az ellenfeleket/tárgyakat a játék ún. sprite-ként ábrázolta (gyk.: képzeljétek el, hogy papírlapok, amik mindig egy oldalukat mutatják feléd, tehát nem tudod körbejárni őket). Ezen amúgy majd a Quake megjelenése fog változtatni, ahol már tényleg 3D minden (leszámítva a robbanásokat, de ezt nem nagyon reklámozták :)).

A technikai fejlődésen kívül ami örök legendává tette a játékot az a hangulata volt. A futurisztikus környezet, a sátánista motívumokkal operáló pályák (pentagramok, gyertyák, stb.), az addig sose látott brutalitás (elég csak annyit említenem, hogy a felvehető fegyverek között szerepelt a láncfűrész is), az ijesztő pályák (megcsonkított emberek lógnak láncokon pl. az egyik teremben, meg egyáltalán a klausztrofóbia érzése egy elhagyatott, lidércektől hemzsegő Mars-bázison), illetve a komor hangulatot nagyban gerjesztő midi-zenék is nagyban hozzájárultak a játék sikeréhez. A shareware-verzióját (ami a játék 3 epizódnyi pályájából csak az elsőt tartalmazta) anno többen telepítették a gépükre, mint a Windows 3.1/3.11-et!

Jó kis játék volt nna. Annak idején még a Vészhelyzet megfáradt orvosai is ezt tolták az egyik részben, és a hatása a mai napig vitathatatlan. Ha ez a játék nem jelent volna meg, akkor nem biztos, hogy kialakult volna az FPS-stílus, vagy nem feltétlenül így alakult volna ki. A hangulat adta el a játékot, és a hangulat volt az, ami sok embert inspirált alkotásra a játék univerzumával kapcsolatos témákban. Ezek közé tartozok én is, mivel annak idején (persze már jóval a Doom lecsengése után) írtam két kis szösszenetet, ami talán jól bemutatja a játékból sugárzó lenyűgöző atmoszférát. Kicsit hosszúak (főleg a második), de annak ellenére, hogy régen írtam őket (és régen sok szart is megírtam (meg mostanában is) :)) még most is vállalhatónak érzem őket.

 

Doom novella 1.

Idegesen pillantottam ki a folyosóra. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, a puska nyirkosan csúszkált össze-vissza, ezért erősen megmarkoltam a tust. A vállam minden apró mozdulatra nyilallással felelt, halkan sziszegve csíkokat téptem a zubbonyom ujjából, és kínlódva nyomókötést rögtönöztem a sebre.
– A kurva anyjukat! – gondoltam elkeseredve. Miért pont én? Miért engem kellett küldeni? Persze, én vagyok a legjobb. Viszont ők most röhögnek az egészen, hiszen fent vannak a biztonságos űrsiklón!
Lopakodva megindultam a folyosón. Alig láttam valamit, csak néhány zárlatos neon villogó fényében tudtam tájékozódni. Egy ajtóhoz értem, de mielőtt beléphettem volna éreztem, hogy valami hever a surranóm előtt. Meglepődve pillantottam le, és elkapott a hányinger a látványtól: egy felismerhetetlenségig széttépett emberi test volt az. Legyűrtem az okádhatnékomat, és jobban szemügyre vettem a testet: a vállapján a következő feliratot olvastam: „ UAC 2. számú katonai létesítmény, Mars”. Nahát egy bajtárs. Csak nehogy én is így járjak! Egy pillanatra elmerengtem, és ez majdnem végzetesnek bizonyult: egy tizedmásodpercen múlt, hogy a hátam mögé lopódzó barna dög nem tépte le a fejemet tűéles karmaival. Előregördültem, talpraugrottam, és közvetlen közelről fejbelőttem a szörnyet a Remingtonnal. Valami hörgésszerű hangot adott, és hanyatt esett. Hangos reccsenéssel tört el a nyaka, mivel beverte azt a gusztustalan fejét a falba. Letöröltem az arcomról a vért (úristen! milyen büdös ez?), odaléptem a testhez, leköptem és belerúgtam egyet. Most már jobb. Kifújtam magam (a szívem a torkomban dobog), és beléptem az ajtón. A hidraulika sziszegve zárta be az ajtót mögöttem. Na, itt már többet láttam. Egy fényesen kivilágított, hatalmas terembe jutottam. Körülnéztem: mindenhol „UAC Mars” feliratú ládák voltak körülöttem. Hirtelen éles sikoltás törte meg a csendet, és előlépett egy minden eddiginél hatalmasabb dög. Izmos felsőteste, patákban végződő oszloplábai, és hatalmas bikafeje volt. Ami ennél is jobban megijesztett az az volt, hogy mindkét alkarja helyére egy-egy rakétavetőt implantáltak. Basszameg, én meg itt vagyok egy szál sörétes puskával! A dög kiegyenesedett, és riadtan vettem észre, hogy van vagy 4 méter magas. Elbődült, felém lépett, és tüzet nyitott. Rohanás! Elindultam oldalra, mögöttem csapódtak a falba a rakéták, a lökéshullámoktól majdnem hasra estem. Teljesítőképességem határán voltam. Rohantam végig a fal mellett, és nem tudtam, hogy mit tegyek. A sok közeli robbanástól zúgott az agyam,  éreztem, hogy vékony vérpatak indult meg a fülemből. A terem túlsó végén megpillantottam egy kis ajtót. Célba vettem, és teljes erőmet beleadva rohanni kezdtem felé. A rakéták suhogva szálltak el mellettem, de sikerült odaérni. Megnyomtam a nyitógombot, DE NEM NYÍLT KI! A szemem sarkából hátrapillantottam, és nem sok jót jósolt a kép, amit láttam: a dög szeme megvillant, felemelte hatalmas karját, és…
Végre! Kinyílt ez a szar! Bevetődtem, de egy kicsit későn. A robbanás szele elkapta a lábam. Belemartak a lángok, a kín elöntötte az agyam. – Ajókibaszottkurvaistenfaszát!!!! – Hörögve basztam rá az ajtócsukó gombra. Bent sötét volt, de én csillagokat láttam a fájdalomtól. Egy pár percig eltartott, mire fel tudtam kelni és körbenéztem. A kis szoba végében megpillantottam két elsősegély ládát, két puskát, meg egy csomó lőszert. Ez az! Odaléptem a vöröskeresztes dobozhoz, és kezelésbe vettem a sérült lábam. Pár injekció, és átázott kötés után éreztem, hogy egyre kevésbé fáj a pörkölődött bőr, és megpróbáltam lábra állni. Némileg imbolyogva sikerült is. Ezután szemügyre vettem a fegyvereket: egy plazmaágyú, és egy BFG9000-es volt az! Kézb
e vettem a plazmafegyvert, hátamra akasztottam a dezintegrátort. A cyberdemon nyugtalanul
toporzékolt az ajtó előtt. – Nyugi aranyom, most már bar
átkozhatunk! –gondoltam vigyorogva. Megnyomtam egy gombot a plazmaágyún, és elégedetten nyugtáztam az élénkülő mély búgást, amely a fegyver mélyéből hallatszott. Sóhajtottam egy nagyot, és odaléptem a „Berserk” feliratú ládához. Tudtam, hogy a következő pár percben nem leszek magamnál. Felnyitottam a láda tetejét, kezembe vettem a tűt, és belenyomtam a vénámba. Tűz áradt szét az ereimben, odaléptem az ajtóhoz, kapkodva kinyitottam, és meghúztam a ravaszt. Még láttam a démon eltorzult arcát, és vörösbe fordult a világ… Arra ébredtem, hogy üvöltve lövöm a szörny tetemét. Erőlködnöm kellett, hogy eleresszem a ravaszt.
Hát…nem sok minden maradt a dimenziókapu őréből: csak egy kupac elszenesedett hús, és pár liter vér felfröccsenve a falra. Leeresztettem az ágyút, az agyam dobolva verte az adrenalindús vért. Hirtelen zúgást hallottam a hátam mögül, és már majdnem tüzeltem is, amikor megláttam, hogy mi az: egy emelvény nőtt ki a padlóból, és a teleport kapu kulcsa volt a tetején! Elindultam felé, és az első lépés után éreztem, hogy múlik a harci drog hatása: egyre jobban fájtak a sebeim…
Odavonszoltam magam, zsebrevágtam a mágneslapot, és elindultam a kapu felé. Kiléptem az ismerős folyosóra, és a falnak támaszkodva húzni kezdtem magam a kapu felé. Zajt hallottam magam mögül, megfordultam és láttam, hogy egy kistermetű izmos, rózsaszín bőrű démon rohan felém agyarait csattogtatva. Meghúztam a ravaszt, és a pofájába ürítettem a maradék energiát. Kettészakadt fejjel esett hanyatt, és vért böfögve szenvedett ki a hideg fémpadlón. Mérgesen dobtam el az üres plazmapuskát, és leakasztottam a hátamról a BFG9000-est.
Újra elindultam volna, de mindkét irányból ijesztő dübörgést hallottam. A lámpák fényében több száz az előbbihez hasonló szörny sziluettje bontakozott ki. Tüzet nyitottam, a zöld halálsugár kivágódott a fegyver csövéből, a fegyver ereje majdnem hanyatt lökött. A lövedék leföldelődött az első seggfejűn, a töltés továbbterjedt a többire. Legalább húsz test rogyott össze szénné égve, de a nyomukban jött több száz! Hátraperdültem, és az onnan támadókra is ráküldtem egy adagot. Nem bírtam megállni a lábamon: a fegyver visszaütött, én meg hanyatt estem a padlón. Előkapartam magam alól a Remingtont, és lőttem a rám akaszkodó agyaras pofákat…éreztem, hogy az egyik dög beleharapott a lábamba…ÉS LETÉPTE A TÉRDEMTŐL LEFELE!!!!!!! Majdnem elájultam, de még volt erőm odaemelni a puskát, és tüzelni… A szájában a lábszárammal döglött meg a szemét….Egyre többen lettek… én üvöltöttem… a testek lassan elleptek….  NEM BÍRTAM FELKELNI!! Hirtelen valamelyik a fejembe harapott, és elsötétült ez a  kurva világ…….
    Izzadva dőltem hátra a széken. Az asztali órára pillantottam, és meglepődve konstatáltam, hogy hajnali kettő van. Huhh…ez jó buli volt. Kiléptem a programból, lekapcsoltam a gépet, és bebújtam az ágyba. Lenyomtam a lámpát…és nem éppen a legszebbeket álmodtam.

        ?????                  Dzsónszi  (ez a JonC nickem prealfa verziója volt =)) 
2001.03.19
                                  Biosz- és lyukasóra

Hajnali 3: mi volt ez az hang????
 


Doom novella 2.

Üvöltve nyomtam a ravaszt valahol egy idegen bolygón, egy mocskos gyárépület mélyén. Röpködtek a golyók, és széles ösvény nyílt a támadók sorfalában. Lassan mindegyik feladta, elcsöndesült a folyosó. Remegve álltam a hulladomb tetején. Éreztem, hogy ha nem jutok ki innen sürgősen, annak lesznek következményei az idegrendszeremben. Uramisten, ezek emberek voltak valamikor, de valaki (vagy valami?) agyatlan zombikat csinált belőlük! Basszameg, miért nem látok semmit? Miért van minden fémből? MIÉRT VAGYOK EGYEDÜL? Hosszú évek után most éreztem magam újra ilyen szarul. Csak jussak ki…
Megindultam előre, a testek recsegve roppantak össze a surranóm alatt. Odamentem a terem túlsó végén levő ajtóhoz, és beléptem rajta. Egy hatalmas templomszerű épületszárny tárult elém. Felnéztem és láttam, hogy a falak legalább ötven méter magasra nyúltak fel, a plafont pedig egy freskó takarta. Egy jelenetet ábrázolt: egy hatalmas, robotlábú pók egy emberi testet marcangolt. Elborzadva kaptam el a tekintetemet a freskóról, és megpillantottam a szemközti falon lángoló fordított keresztet. A templom padlóját egy óriási pentagram fedte le, melynek közepén egy kék gömb vibrált. Óvatosan odaléptem, és megvizsgáltam a belsejét. Odabent egy arc rángatózott. –Mi a … –akartam mondani, de a gömb felemelkedett, és a mellkasomba merült. Éreztem, hogy árad szét bennem az energia, a sebeim a szemem láttára hegedtek be, a páncéljaim a testemen váltak éppé. Nem sokáig élvezhettem a pillanatot, mivel ebben a pillanatban kinyílt négy csapóajtó a fejem felett, és megjelent néhány új kreatúra. Ilyet még nem láttam: ezek képesek voltak repülni, hatalmas piros testük leginkább valami bordázott lufira emlékeztetett. Kinyitották szájukat, és lángoló liláspiros tűzgolyókat lőttek rám felülről. Az utolsó pillanatban tudtam félrevetődni, a golyók perzselve csapódtak be mögöttem a fémpadlóba. Hanyatt gördültem, és leadtam egy rövid sorozatot a forgótáras géppuskámból a legközelebbi dögre. Meglepődve hőkölt vissza, vére placcsanva hullott a földre. Na, ezek sem sebezhetetlenek! Tűűz!! A fegyver csövei egyre gyorsabban pörögtek, okádta a golyókat. Az elsőt kinyírtam, zuhanni kezdett és nagyot toccsanva csapódott a padlóra, bőréből vér szivárgott. Kezemben a fegyverrel feltápászkodtam, folyamatosan tüzeltem, és röhögve figyeltem, hogy a marhák egymást lövöldözik hátba. Belefeledkeztem a harcba, és nem vettem észre, hogy az egyik lufi a hátam mögé lebegett. A lángoló lövedék a hátamba csapódott, izzó bőrrel estem pofára. Orrcsontom eltört, a vérben fuldokolva próbáltam felkelni, ami csak félig sikerült, utána újra hasra estem a padlót borító szörnyvérben. Felment az adrenalinszintem, fél kézzel a padlón támaszkodtam, a másik kézzel körkörösen forgattam a géppuskát, és üvöltöttem teli torokból. Már csak egy maradt életben, amikor elfogyott a fegyveremből a skuló. A dög már kapott elég ólmot, alig bírta tartani magát. Egyre lejjebb ereszkedett, már lőni sem volt ereje. Megvártam, amíg velem egy magasságba ért, és egy hatalmas balhoroggal küldtem át a másvilágba. A tüskeboxer nyomán sugárban tört elő a világospiros vér, a szörnyből bűzös levegő áradt ki, majd a lábam elé toccsant hatalmas teste. A nadrágomra spriccelt az agya. Letöröltem az arcomról a belsőségeket, majd öklendezve a földre borultam a látványtól: hat hatalmas kifordult belű lufi, és több liter élénkpiros vér közepén állva mindenkit elkaphat a hányinger… Amikor úgy éreztem, hogy elég lesz a hányásból, felegyenesedtem és kiléptem a hullahegyek közül. Az izmaim sajogtak, az arcomat pedig talán jobb is lett volna, ha nem érzem. A kurva életbe, nincs itt még valahol egy ilyen kék gyógyító gömb? Most sokkal nagyobb
szükségem lenne rá, mint az előbb…
Tetőtől talpig vérben úszva
jöttem ki a teremből. Szédelegve a vérveszteségtől tántorogtam végig a folyosón, amikor a sarok mögül előlépett egy ember. Nem tűnt zombinak, és már kezdtem reménykedni, hogy hátha a Földről jövő mentőexpedíció egyik tagja.
– Hé! –kiáltottam oda.
Észrevett, és azonnal tüzelni kezdett. Ugyanolyan fegyvere volt, mint amilyennel az előbb én ontottam ki a szörnyek beleit! Bezuhantam a sarok mögé, és kétségbeesetten keresgélni kezdtem valami fegyver után. Nekem nem volt semmi használható a két öklömön kívül, ez a szemét meg itt küldi rám kilószámra az ólmot!! Kutatni kezdtem a folyosót beterítő hullák között. Közben az ember(?) abbahagyta tüzelést, és megindult a biztonságot nyújtó sarok felé. Az egyik test alatt valami fémesbe ütközött a kezem. Éreztem, hogy végighúzta valami éles az ujjaimat. Nagy nehezen előráncigáltam, és láttam, hogy ez bizony egy láncfűrész. Nem rossz, de egy BFG9000-esnek jobban örültem volna… Feltápászkodtam, nagy nehezen berántottam, és vártam, hogy elérje a sarkot az a geci. Kilépett a fal mögül, én belevetettem magam a fegyvere torkolattüzébe. Éreztem a páncélba fúródó golyókat, de már nem érdekelt. A motor fültépően felvisított, és mélyen behatolt az ember gyomrába. Tépte a húst, a vér spriccelt, én üvöltve húztam egyre feljebb a fűrészlapot. Roppanva vágta ketté a szegycsontot, a motor kínlódva pörgette a láncot. A nyakánál jobb oldalt kihúztam a fűrész élét, és belebasztam a fejébe. Még mindig élt!! Kettévágtam a fejét, elengedtem a láncfűrész markolatát, és belerúgtam a combjába. Döngve vágódott el, a belei kígyóként tekergőztek ki a padlóra. Fejében a berregő fűrésszel szenvedett ki. Odaléptem, és kirángattam az alkalmi fegyvert a koponyájából.
Átléptem rajta és elindultam arra, amerről ő jött. Egy rövid átkötő folyosó bejáratánál álltam. Kétoldalt hatalmas panorámaablakokon át szűrődött be némi fény. Odaléptem az egyikhez és kinéztem. Nem volt túl bizalomgerjesztő  a látvány: alattam több tíz méter mélyen szörnyek ezrei tobzódtak! Riadtan hőköltem vissza. Mi a fasz? Szerencsére nem vettek észre, de a látványtól így is majdnem beszartam. Félve újra kipillantottam, és láttam, hogy a gyár magas falain belül maradtak (hála istennek!), de én nem fogok tudni kijutni tőlük erről a kurva helyről. Soha nem fogok tudni ennyi démont kinyírni!
– Azért meg lehet próbálni – gondoltam ironikusan, és beléptem a velem szemben levő zsilipajtón. Egy kis szobába jutottam. Mindenhol műszerekkel borított falak, mérőórák, és kapcsolók voltak. Ami jobban felkeltette az érdeklődésemet az a nekem háttal álló zombi volt, aki a kapcsolókat kezelte. Nem vett észre! A szívem a torkomban dobogott, az alvadt vértől összetapadt hajam csimbókjai belelógtak a szemembe. Félresodortam őket, és cselekvésre szántam el magam. Elindultam felé, közben berántottam a láncfűrészt, és a hátába basztam a fűrészlapot. Jól megforgattam, vére nagy bluggyanásokkal ömlött a konzolokra. Valami sikoly szerű hangot küzdött fel a torkán, és elernyedt a teste. Kirántottam a lapot, a sok kis fűrészfog vérpermettel terítette be a zubbonyomat. – Kéne valami lőfegyver! – gondoltam, és megpillantottam a szörny falhoz támasztott puskáját. Kezembe kaptam, és elégedetten elvigyorodtam: áh, egy Remington! Ellenőriztem, hogy meg van-e töltve, majd szemügyre vettem a vezérlőpultot. Legalább öt percig álltam ott, mire megtaláltam a megfelelő gombot:

>RÁDIÓKAPCSOLAT BE<
Beállítottam az űrsiklóm frekvenciáját. Statikus zörej szűrődött ki a hangszórókból, majd hosszú csend. Mikor már végleg feladtam, akkor szólt bele valaki az éterbe.
– Tessék, hallgatom!
– Hé ember! Hova küldtek maguk? – ordítottam.
– Befejezte a küldetést?
– Egy nagy faszt fejeztem be! Miért nem szóltak, hogy itt egy egész hadseregnyi dög van?
– Na ne túlozzon. Hogyan lenne annyi?
– Bazmeg, itt annyi van! Több száz piknikel kint a gyár udvarán!
Pillanatnyi hökkent csend.
– Hogy? Olyan sok?
Majdnem elröhögtem magam, pedig nem voltam túl vicces kedvemben. Ilyen egy faszt!
– Igen. Idefigyelj, van egy tervem: kiengedem a szörnyeket a gyárkapun kívülre.
– De…
– Semmi de! Mindjárt megérted. Ha kinn lesz a java, ti leküldtök egy pár bombát arra a területre. Komplett szőnyegbombázást akarok látni!
– Öööö…rendben, de a pályára állás egy kis időbe fog kerülni.
– Na ne mondd.
– Úgy húsz perc.
– Rendben.
– Ne féljen! Kihozzuk onnan.
Jól kiröhögtem, és megszakítottam az adást. És én ilyenekre bármit is rábízzak?
Most már csak azt kéne megtudnom, hogy hol az a kapunyitó-kapcsoló. Behoztam a bázis adatfile-ját. Megjelent előttem a komplett térkép. Sokáig kerestem, mire meglett az irányítófülke, ahova el kellett jutnom. Elfojtottam egy káromkodást, amikor megláttam, hogy hol van: át kellett rohannom az egész gyáron! Tudtam, hogy minden perc drága, letöltöttem a map file-t a személyi konzolomba, és kirohantam az ajtón. Átléptem az emberem szétdarabolt hulláját, és elindultam jobbra. Odaértem egy zsilipkapuhoz, felemeltem a fegyver csövét, és benyitottam. Volt okom az elővigyázatosságra: a másodperc töredéke alatt sikerült fejbelőni azt a barna, tüskéshátú impet, ami az ajtó mögött várt. Kirohantam a pár méter hosszú folyosóról, és egy rohadtul sötét helyre jutottam. Első ránézésre űrhajósilónak tűnt, mindkét irányba hosszan elnyúlt, jobb oldalon a végét egy fényesen kivilágított többtonnás zsilipkapu zárta le. Egy ilyen nagy teremben óvatosabb voltam: lassan, forgolódva próbáltam eljutni a szemközti ajtóhoz, ami úgy 20 méterre volt tőlem. Körülbelül a terem közepe fele járhattam, amikor egy vezényszóra minden lámpa felgyulladt. A hirtelen fény elvakított, de hunyorogva próbáltam valamit látni, mivel mély zúgás indult meg a siló túlsó felén. Mire nagy nehezen rendbejöttem, már félig lejött az a lift, ami a zaj forrása volt. Meggondolatlanul megindultam felé, de félúton láttam, hogy nem üres! Először egy csomó fémrúd bukkant elő, majd egy fémhenger, amelyből a rudak kiindultak… Ekkor már félholtan hátráltam, mert bevillant a kép a templomból: a freskó a plafonon!! Tudtam, hogy meg kéne fordulni, és fejvesztve elrohanni, de nem bírtam levenni a szemem a jelenésről. Az emelvény egyre lejjebb ereszkedett, én pedig rémülten kapcsoltam, hogy ez ellen nem lesz elég a sörét… Előbukkant a szörny két vérvörös szeme… Megbabonázva megtorpantam. Ilyet még a legrosszabb rémálmaimban se láttam! A dög hatalmas agyát nem takarta semmi, szabadon burjánzott a lüktető, nyálkás agyszövet a két vörös szem fölött. A lift hangos kattanással megállt, a szervomotorok felbúgtak, és a mechanikus lidércnyomás megindult felém. A szívem megdobbant, és rohanni kezdtem az ajtó felé, mivel úgy gondoltam, hogy oda úgysem fér be a hatalmas teste. Hirtelen felugatott egy gépágyú mögöttem, és éreztem, hogy centis vastagságú kevlárpáncélon áthatolt egy golyó. Hörögve vágódtam el, és a földön fekve vért böfögtem fel. Éreztem, hogy nagy baj van: ez lehet, hogy tüdőlövés. Minden erőmmel húzni kezdtem magam az ajtó felé, már csak néhány méter volt a célig. A szörny felrikoltott mögöttem, és hallottam, hogy elindult felém, hogy befejezze, amit elkezdett. Már az ajtó előtt feküdtem, és minden dühömet beleadva megpróbáltam elérni az ajtónyitó gombot. A pók egyre közelebb
jött, a fémlábak ide

gesítően csatto
gtak mögöttem. Ebben a pillanatban sikerült: az ajtó feltárult előttem, négykézlábra pattantam és berúgtam magam. Az iszonyat látta, hogy meglógok, és tüzelni kezdett. Az ajtó –szerencsére- egy pillanat alatt becsukódott, a dög lövedékeinek nyomai kidudorodtak a lapjából.
Egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, a vérveszteség majdnem leterített. Aztán eszembe jutott, hogy sietnem kell, mert ha kések, az űrsikló annyit ér el, hogy teli lesz bombatölcsérekkel a gyár előtti síkság, én meg itt döglök meg a hullák és szörnyek között…
Felnyitottam a szememet, és azt hittem hallucinálok: a sarokban mintha egy elsősegélyláda hevert volna! Odahúztam magam, megérintettem, és éreztem, hogy ez nem a láz hatása, ez a valóság. Bajlódva felnyitottam, és hatalmas kínok árán elláttam a sebeimet. Az injekcióktól egyre jobban éreztem magam, olyannyira, hogy sikerült felállnom. Szerencsém volt: nem lyukasztotta ki a tüdőmet a pók lövedéke. A szörny szervomotorjai zúgtak az ajtó előtt, és én úgy döntöttem, hogy itt hagyom ezt a kurva helyet. A szörny úgysem tud bejönni, ezért nyugodtan megindultam végig a neonok halovány fényében fürdő szűk folyosón, közben rápillantottam az órámra: még négy percem volt hátra a bombázásig. Egy elágazáshoz értem, megnéztem a térképet: itt jobbra, aztán egyenesen… A pók zaja egyre jobban elmaradt mögöttem.

2. rész

A légszomjtól fuldokolva csaptam rá a „FŐKAPU NYITÁS” feliratú gombra. Majdnem elkéstem, pár pillanatig a pultnak támaszkodva lihegtem. Zihálva szívtam magamba a műanyagszagú levegőt, majd kinéztem az ablakon. Innen, az udvar túlsó feléről jól láthattam, hogy a hatalmas 10-15 méter magas gyárkapu lassan szétnyílt.  A dögökön mintha a meghökkenés moraja futott volna végig, majd tétován elindultak a rés felé. – Igyekezzetek már, bazmeg!! – mondtam dühösen, és idegesen doboltam az ujjaimmal a vezérlőpulton. Ha egy kicsit is késve indul meg a szörnyhadsereg kifele, csak az első néhány döglik meg, a többi meg hülye lesz bemenni a pokoli tűzijátékba.
Szép lassan megindult egy nagyobb csapat, és óvatosan kiléptek a falak közül. Mikor a többi látta, hogy semmi bajuk sem történt, nagy robajjal megindultak a szabadba. Kint megtorpantak, de még túl közel voltak a falakhoz. – Gyerünk, kicsinyeim, kifele! – suttogtam magamnak. A hadsereg kezdett szétszéledni, és éreztem, hogy most már jöhetnének a bombák. Lenéztem az órámra, és láttam, hogy már a 21. perc végén jártunk. Hirtelen éles süvítéssel megérkezett az első, tűzgömb csapott fel a földből. Majd megjött a többi is …
A teret hatalmas porfelhő takarta el, benne mixerként kavarogtak a letépett testrészek, a bombák hangja elnyomta a halálhörgéseket. Egy bomba telibe trafálta a gyár falát közvetlenül a kapu mellett, a hatalmas tömeg kifele dőlt, és agyon nyomott néhány impet, amik a tövéhez bújva próbálták túlélni a dolgot. A levegő bűzzel telt meg, a kénszag lassan elviselhetetlenné vált.
Majdnem három percig tartott a pokoli színjáték, utána egyre jobban ritkult az áldás, de a por még mindig felkavarodva örvénylett a falak felett. Vártam egy pár percet, és amikor úgy gondoltam, hogy fogok tudni lélegezni, elindultam lefelé az udvarra vezető lépcsőn. Leértem, és megálltam az ajtó előtt. Nagy levegőt vettem, és kiléptem a szabadba. Az első dolog, ami meglepett az az volt, hogy semmi levegőmozgást nem tapasztaltam. Még egy kóbor kis szellőt sem. Tudtam, hogy valahol felettem a helyi Nap ontja a fényt, de most csak nagyjából tudtam volna megmondani, hogy merre van. Léptem egyet előre, és belerúgtam valamibe. Lenéztem, és kissé meglepett a valami, amit találtam: egy telitárazott páncélököl volt az! Mintha csak nekem hagyta volna itt valaki! Felkaptam és a hátamra akasztottam.
Alaposan végig pásztáztam a szememmel az udvart. Néhány szörny túlélte a csapást, és  fenyegetően elindultak felém. Távolról szedegettem le őket a Remingtonnal, úgy éreztem magam, mint a céllövöldében: csak egy-egy tűzgolyó elől kellett ellépnem, nem zavart senki. Elindultam a kapu felé. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a fal síkjából nagy robaj támadt mögöttem. Megpördültem, és nem hittem el, amit látok: az arachnodemon zuhant lefelé az épület mentén! Ez a szemét valahogy kinyitotta az űrhajósiló ajtaját, ami legalább harminc méter magasan nyílt, ezt a valamit viszont nem állíthatta meg a magasság! Nagy durranással ért földet, de semmi baja nem esett: a stabil acélváz berugózott, és megvédte a becsapódás erejétől. Kinyújtotta a lábait, vörös szemeit rám fókuszálta, elvinnyogta magát valami idegen nyelven, és tüzelni kezdett. Ostorként vágott rá a golyózápor a szikkadt talajra előttem, és egyetlen utat láttam csak, hogy a következő sorozat ne engem tépjen ketté: megfordultam, és beleugrottam a bombák által vájt hatalmas kráterbe, amely körülbelül két méter mély volt. Talpra estem, de kibicsaklott a bokám. Nem volt valami gusztusos ez a gödör: bár egyben maradt végtagokat nem nagyon láttam, de a föld vörös volt a szétrobbant szörnyekből kispriccelt nyálkától, és a levegőben vér és égett hús bűze terjengett. Bicegve odamentem a kráter túlsó falához és vártam, hogy mikor ér oda a pók a peremhez. A szervók hangja erősödött, a vér a fülemben dörömbölt. Lassan leakasztottam a páncélöklöt a hátamról, és a célra tartottam. Úgy véltem, hogy már nagyon közel lehet, amikor abbamaradt a mechanikus lábakat mozgató motor hangja. Minden idegszálamat megfeszítve füleltem, de nem hallottam semmi neszt odakint. Miért állt meg? Az izzadtság végigcsorgott a homlokomon, és belement a szemembe. Abban a pillanatban, ahogy odanyúltam, hogy letöröljem, valami hatalmas test lendült a levegőbe az orrom előtt. A démon egy ugrással a gödörben termett. Szemtől szemben álltunk egymással. Végre egyenlők voltak az erőviszonyok. A szemei bordóba hajlottak, valami vigyorféle áradt szét az arcán. – NE RÖHÖGJ, TE FASZFEJ!!! – ordítottam, meghúztam a ravaszt, és ő is tüzelni kezdett. Mire az én  rakétám becsapódott, az ő golyói már elértek engemet. Először a lövedékek ereje, majd a légnyomás lökött neki a kráter falának. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy a pók „arcából” csak véres cafatok maradtak, de a szemei ugyanolyan vörösen világítottak, mint odafent, a hosszú silóban… Megtántorodott, de gyorsan magához tért, és megindult felém, mint a gyorsvonat. Ijesztő volt látni, hogy egy ilyen hatalmas test milyen sebességre képes. – MI VAN, BAZMEG, BIROKRA AKARSZ KELNI VELEM?? – üvöltöttem felé, és egy újabb rakétát lőttem rá. Csípős lőporszag csapta meg a vértől csöpögő orrom, a lövedék lángolva csapódott be a pók agyába. Felhördült, de jött tovább, és szórni kezdte az áldást a forgótáras géppuskából. Oldalra vetődtem, gyorsan felpattantam, és rohanva megpróbáltam mögé kerülni. Sokkal gyorsabb voltam, mint ő: csak nehezen tudott merev lábaival megfordulni, és én nem vártam meg, amíg újra célkeresztbe fog: újabb rakétát küldtem rá. Oldalról kapta el a fejét, megbillent a lökéstől, de újra visszadőlt a lábaira. Ez a detonáció közel volt: fél fülemre tökéletesen megsüketültem, éreztem, hogy vérpatak indult meg belőle. De megérte: a pók fél feje szabályosan leszakadt, a seb felszínét pillanatok alatt elöntötte a vér. A vörös folyam megindult és végigcsorgott a fémlábakon. A démon fájdalmasan felvisított, hangja engem legfőképpen egy női sikolyra emlékeztett. – Na még egyet… –gondoltam, és meghúztam a ravaszt. Valami gond történt: rakéta hel

yett csak egy diszkrét kattanás jött ki a páncélököl csövéből. Hát ez fasza. Dühösen meglendítettem a többkilós fegyvert, és hozzávágtam a pók sérült agyához. Felvinnyogott, és tovább forgott, hogy kinyírhasson. Na, ennyi aggyal úgy tűnik, nem nagyon hatja meg, hogy elveszti a felét… Most mi legyen? Van nálam egy Remington kevés lőszerrel, meg egy láncfűrész. Gyorsan előkotortam az utóbbit, berántottam a motorját, és vártam a pillanatot, amikor beugorhatok a lábai közé. Már majdnem teljesen felém fordult, amikor végre elkaphattam a szarházit. Láttam, hogy meglepődött, amikor belemártottam a fűrészlapot az agyába. Lekanyarítottam egy darabot, a velő tompa puffanással ért földet. Persze ő megpróbált maga alá teperni, de most már én voltam az erősebb. Végül hátraugrottam, egyenesen a pofáját néztem ki célpontnak. A két vörös szem nagyon ingerelt, ezért belenyomtam a fűrész élét a bal oldaliba. Sugárban vágott pofán a csarnokvíz, undorodva köpködtem a nyálkás vért. Kirántottam a láncfűrészt a lágy húsból, és hátrább léptem kettőt. A szörny egész testében remegni kezdett, a fémlábak megroggyantak. Ép szeme sötétbordó volt a dühtől. Végül a földre rogyott, a fejtor döngve csapódott a talajnak. A tűz kialudt a szemben, és egy utolsó hörgéssel megdöglött. Álltam ott, csak a szívdobogásomat, és a csöpögő vér hangját hallottam. Térdre estem, és elvesztettem az eszméletemet….
 

3. rész

– Hogyan érzi magát?
– Még mindig rosszul.
– Kér valami fájdalomcsillapítót?
– Nem ártana – válaszoltam rekedten.
– Rendben, hozom – mondta a nővér, és kisietett a helyiségből.
Elernyedten feküdtem egy tiszta kórházi szobában. Túléltem! Mondták az orvosok, hogy a (istenem…) pók hátlövése milliméterekkel kerülte el a tüdőmet. Több csontom eltört, a dobhártyám berepedt, de a legfontosabb mégis az, hogy élek. Tartok tőle, hogy nem ez volt az emberiség utolsó találkozása egy másik dimenzió szülöttjeivel. Óvja Isten a többi óvatlan utazót attól, amit én átéltem! Én már tudtam, hogy mire számíthatnak…vagy mégsem?

Vége
(egyenlőre)

                                    Írta:
                                   
        Dzsónszi
                                 2001.03.20 – 23.

Követheted a válaszokat az RSS 2.0 feed-en keresztül. Írhatsz hozzászólást, vagy trackback-elheted a saját oldaladról.
2 hozzászólás
  1. […] sikerült nagyjából vázolni a Doom3 nevű játék hangulatát (amúgy ha tetszett, ezen a linken még olvashattok tőlem két hosszabb hangvételű Doom által inspirált novellát). Ugyebár […]

  2. […] vagyok vele, hogy mostanában (és régebben is) jópárszor írtam már erről a pixelhalomról, de megint ráakadtam egy pár érdekességre vele […]

Írj kommentárt!

XHTML: Használhatod ezeket a tag-okat: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

  • Tagfelhő

  • Musicbox

  • Még meleg...

  • Szavazás

    • Verárjúfrom?

    • Belépés...