„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”

A Nagy Testvér maga

Gondolom néhány olvasómnak egyből beugrott Orwell negatív jövőképe erről az évszámról. Ő alapvetően remek dolgokat írt, például a másik nagy kedvencem, az Állatfarm is a nevéhez köthető (ami szintén egy érdekes kis társadalomkritika, kábé azt írja le, hogy hogyan mocskolja be a magasztos eszmét a vér, és az önzés). Néhány hónapja adódott végre lehetőségem elolvasni a regényt, tegnap pedig az utamba került a mű filmverziója, és mondanom se kell, egyből lecsaptam rá, mint az a bizonyos tyúk arra a bizonyos langyos… tudjátok mire.

Egy 93-as brit filmről van szó, amelyben John Hurt játszotta Winston Smith-et, a főszereplőt, aki gondolataiért kerül a Szeretet Minisztérium ölelő karjaiba, azon belül is a hírhedt 101-es szobába. Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon jól eltalálták a főhős személyét, a mű olvasása közben is kábé ilyen nyúzott arcú, középkorú férfi jelent meg a lelki szemeim előtt, mint ő. O’Brien, a kifogástalan udvariasságú gondolatrendőr szerepében Richard Burton alakít, rá szintén nem nagyon lehet panasz.

Ami tetszett: a főhős álmai, amelyekben a zöldellő dombokra nyílik a 101-es szoba ajtaja, és az, hogy valamelyest sikerült megfogni az eredeti regény hangulatát. Sajnos a film műfaj szigorú keretei nem tették lehetővé, hogy mindenre kiterjedjen a sztori, nagyon sok dolog kimaradt (például Goldstein(?) felforgató könyvének ismertetése, azzal az érdekes ténnyel például, hogy a társadalom három rétege folyamatosan cseréli egymást, meg az a tény, hogy a Párt szeretné a szerelemből és a szexből is kiölni az élvezetet, hogy minél nagyobb hatalmat tudjon gyakorolni az embereken). Ilyen eseteknél látszik igazán, hogy mennyire másabb a filmverzió a regényhez képest, és mennyire rosszul teszi a mai fiatalság nagy része, hogy a kötelezőket inkább megnézi filmen minthogy egy könyvet a kezébe vegyen! A filmet készen kapja az ember, a látvány már adott, nem kell teremtenie semmit, nem kell elképzelnie egy helyszínt a leírtak alapján (ebből a szempontból a Gyűrűk Ura volt a kedvencem a tájleírásaival, szinte már éreztem az árnyas erdők páráját, ahogy olvastam :)), és ez ellustítja az ember agyát idővel.

Visszatérve a filmre: nem jött át számomra az a nyomasztó légkör, ami a regényben annyira hangsúlyos volt. Biztos vagyok abban, hogy ha olyasvalaki nézi meg, aki nem olvasta az eredeti regényt, az nem fogja tudni értelmezni az elején a düh perceit (ha jól emlékszem ez volt a neve annak a néhány percnek, amikor egy terembe összegyűlnek a külső párt tagjai, hogy tömeghipnózis-szerűen üvöltve szidják Goldstein-t, és a párt ellenségeit). Aztán zavart az is, hogy a 101-es szoba után Winston nem rogyott meg eléggé a filmben, szinte semmi változás nem tapasztalható rajta (maximum annyi, hogy igazi párttag lett belőle, mivel kiölték belőle az önálló gondolatokat). Hiányzott továbbá a filmből az Újbeszél megalkotásának igazi célja (az Újbeszél az Óceániában használatos új nyelv, tulajdonképpen azért alkotta meg a párt, hogy olyan kommunikációs formát használjanak a polgárok, amely eleve kizárja a renegát gondolatokat, mivel egyszerűen nincsenek szavak hozzá), csak néhány beszélgetésben említik a film szereplői.

Amiket felsoroltam negatívumként azok mind a film, mint eszköz hiányosságai. A színészi alakításokkal nincs gond, csak valahogy a hangulat hibádzik. Nem érzi az ember azt a nyomasztó ürességet, és depressziót, ami a regény olvasása  közben folyamatosan jelen van.

Mindezek ellenére – szigorúan a könyv után! – ajánlom a filmet mindenkinek, akit érdekelnek a fajsúlyosabb darabok. Valamire nekem is jó volt, hogy megnéztem: rájöttem, hogy a Half Life 2 alkotói honnan merítették az ihletet, mivel ugyanolyan kék egyenruhájuk van a filmben Óceánia lakóinak, mint a játékban a lakosoknak 🙂