Sok hátrányos tulajdonságom mellett van néhány jellemvonásom, amik kifejezetten praktikusak némely esetekben. Például amikor eltévesztem meló után a lépcsőházat, és felmegyek lifttel a kilencedikre ("bazz, valami paraszt letépte a vészhívó használati utasítását reggel óta"), majd ott konstatálom, hogy ez nem az én albérletem ajtaja ("jé, a lakótársaim raktak ki húsvéti dekorációt, nahát"), akkor tudok magamon röhögni Amúgy Pisti lakótársam erre reagálva megjegyezte, hogy ezen már mindenki átesett, aki valaha ebben az albérletben lakott, visszavezetve az 1700-as évekig, de a pálmát ő vitte, mert ő gyalog(!) ment fel potyára, mert amikor ő tévesztette el a lépcsőházat, akkor még a lift se működött

A tegnapi nap után mondjuk ez a kis tévesztés nem is meglepő, mivel már megint sikerült csúnyán lealjasodni teljesen spontán módon. Történt ugyanis, hogy délután hogy hogynem egyszer csak elkezdett lenni a kezemben egy szatyor, teli Sparban vásárolt szeszesitalokkal, és – szintén teljesen meglepő módon – mellettem termett Dezső is, aki "természetesen" valójában nem is Dezső, de már megint kénytelen voltam kitalálni valami hülye nevet neki. Ekkor – felocsúdva az első meglepődésből – úgy döntöttünk, hogy esetleg kezdjünk el fogyasztani a készletből egy utcai padon üldögélve. Söröztünk ("jó ez a Desperados, de azért kell rá inni normális sört is"), meg én kábé 10 perc alatt a seggére vertem egy kétdekás Hubertusnak, úgyhogy teljesen kultúráltan fogtuk fel az alkoholfogyasztás mibenlétét. Ezek után valahogy sötét lett, meg voltunk még valami kocsmában, meg izé Egyszer csak a Béla fedőnéven futó kedves közös barátunk lakásán találtuk magunkat, ahol állítólag énekeltem is ("a lakótársaim biztos örültek neked"), meg felborogattam mindent amit értem Későre járt az idő, így elhatároztuk, hogy hazafele vesszük az irányt. A Palotain baktattunk hazafele, amikoris feltűnt négy(?) hasonlóan illuminált fiatalember, akik "Igyatok!" felkiáltással hozzánkvágtak valami kétliteres kanisztert benne valami kétes színű/szagú/állagú folyadékkal. Én olyannyira komolyan vettem addigra az ivást, hogy tulajdonképpen ha hypot itattak volna velem, az se okozott volna túl nagy traumát, mindenesetre Dezső – aki hozzám képest éles kontrasztot alkotott viszonylagos józanságával – néhány méter után egészséges kölyökrókákat hozott a világra a srácok italának hathatós segítségével. Ez a momentum dereng az este kései óráinak nagyon maszatos emlékképeiből, a többi történést a jótékony homály fedi a számomra.

A reggel ilyen előzmények után elég nyögvenyelősen indult, de szerintem ez nem meglepő. Megvolt a szokásos zuzmótlanítás, meg a két liter víz, továbbá a hangulatot teljesen feldobó enyhe, ámde konstans hányinger, meg a többi szokásos örömteli tényező, amelyek ilyen arconpörgős esték után olyannyira be tudják aranyozni az ember napját. Ami érdekes volt, hogy végre a gyakorlatban is tapasztalhattam az alkohol agyműködés-gyorsító hatását, a bölénycsordás elméletre alapozva. Ennek a mechanizmusnak köszönhető, hogy ma – egy hónap után – először puskázás nélkül be tudtam írni a céges gépembe a kusza karakterkombinációból álló jelszavamat! Kifejtem: van ugye a bölénycsorda. A bölénycsordának van egy olyan érdekes szokása ,hogy hömbölödik keresztül a nagy prériken Amerikában. Namármost: jönnek az oroszlánok (tudom, nem érdekel ), és le akarják vadászni őket. Na kiket fognak könnyen elkapni? A gyenge, beteg, öreg példányokat, amelyek nem életrevalóak. Mivel a csorda sebessége hozzájuk igazodik, ezért a haláluk jó a közösségnek is, mert nem kell miattuk lassan hömbölödni, így nő a banda túlélési esélye. Na ugyanez van a piával is: mivel egy jó szeszelés során elpusztulnak a gyenge/lassú agysejtek, így másnap már gyorsabban tudsz gondolkozni   Ezt tessék megcáfolni!

Hát erre csak annyit mondanék, hogy LOL :)

(Forrás)

Annyira szeretnék egy olyan közösségben élni, ahol az emberek mosolyogva, örömmel engedik előre egymást a buszra, ahol az időseket megbecsülik, és nem kell "nyögdíjon" tengődniük, ahol nem kezdődik a jól megszokott anyázás egy koccanásnál, ahol a társas kapcsolatok nem korlátozódtak arra, hogy "jóvanbazze, elviselem, hogy élsz, de többre ne számíts"… Érdekes tapasztalat volt ma is a reggeli buszozás vissza Fehérvárra, tapasztalni, hogy mennyire tapintatlanok tudnak lenni egymással az emberek, és milyen undorral veszik tudomásul, hogy mások is szeretnének eljutni A pontból bébe. Jellemző, hogy full hangerőn kell hallgatni azt a kurva house-zenét a fülhallgatóval (és milyen érdekes, hogy az emberi koponya hangerősítő ládaként funkcionál, így az egész hátsó traktus élvezhette az előadást), meg persze nem előreengedni az idősebbeket/kisgyerekeseket.

Ami marha érdekes az egészben, hogy sajnos én is ugyanígy reagálom le a többieket, mint amit reklamálok, egész egyszerűen nincs energiám arra, hogy még velük is törődjek, és ez majdnem minden szituációban igaz, ha ismeretlenekkel kell megosztanom egy helyiséget, legyen az egy busz, vagy egy váróterem, vagy akármi. Annyira kiölte belőlem a nyitottságot ez az uniformizálásra törekvő társadalmi rend, hogy néha eszembe se jut, hogy esetleg rámosolyogjak valakire, pedig az esetek döntő többségében jól esik az embereknek, ha valaki nem megölni akarja a szemével, hanem esetleg megmutatni neki, hogy benne is él a "Szeressük egymást, gyerekek" felfogás. Az emberek döntő többsége nem akar, vagy esetleg már nem is tud mosolyogni, csak ha a saját kis szférájáról van szó, és ez bizony annak a jele, hogy szorongunk. Bizony. Szorongunk attól, hogy nem fogadja  majd pozitívan a másik a közeledésünket, szorongunk, hogy kiszolgáltatjuk magunkat. Sokkal egyszerűbb feszesre spannolt arcizmokkal átesni ezeken az – általunk kellemetlennek vélt – procedúrákon, mint egy buszra felszállás, ahol bizony más emberek is belemásznak az intim szféránkba. Mennyire fel tudná dobni az egészet, ha mindenki esetleg mosolyogva, bizalmat sugározva, egymást előreengedve (de nem elkezdve egymás fa… na mindegyis ) ejtené meg ezt a dolgot!

Érdekes amúgy az eltérés, amit ezzel kapcsolatban az ország keleti és nyugati része között tapasztaltam. Néhány éve töltöttem pár napot az Alföldön (konkrétan Debrecen mellett Hajdúsámsonban), és eleinte idegenkedve tapasztaltam, hogy itt bizony az emberek nem irtóznak a testi kontakttól, tehát egyből ölelnek, és – mintha ezer éve ismernétek egymást – egyből jókedvűen tudakolják, hogy mi van veled, meg hogy mit iszol Ez nagyon furcsa volt, mivel itt, a Dunántúlon ez sose volt szokás, de nem mondhatnám, hogy kellemetlen volt. Ezt hiányolom igazán: a közvetlenséget. Azt, hogy az emberek inkább hagyják a földön feküdni a rosszul lett öregeket. Azt, hogy nem állnak ki a nőket inzultáló cigá  huligánok ellen a buszon, inkább nyakbehúzva próbálják megintcsak túlélni a szituációt túlzott lelki megrázkódtatás nélkül.

Tudom, hogy elvileg a magyar alapból egy széthúzó, pesszimista nemzet (erre konkrét számok is vannak bizonyítéknak, a ‘XX. századi népi feljelentősdi’ című játékban is elsők voltunk, az öngyilkossági statisztikákról nem is beszélve), de van egy olyan érzésem, hogy nem tartanánk itt, ha esetleg megtanulnánk egymást szeretni, és megbecsülni. Érdekesen hangozhat ez a mondat tőlem, akiről az a kép alakulhatott ki esetleg, hogy hajlamos az általánosításra, de úgy gondolom, hogy ha mindenki (és ezalatt minden magyar állampolgárt értek) betartana bizonyos erkölcsi normákat, akkor sokra vihetnénk, és összefogva könnyebben lábalhatnánk ki ebből a fekáliával teli gödörből, amibe kedves amerikai bolygótársaink taszítottak minket (is). Ezzel a nagy össznépi összefogásos vízióval megint elkanyarodtam az utópia irányába, de szerintem első lépésnek elég lenne az is, ha mondjuk megtanulnánk egymásra mosolyogni. Nem nehéz: kevesebb arcizmot vesz igénybe, mint a morcos arckifejezés

(Most visszaolvasva kezdem érteni, miért szoktak régebben lehippizni egyes ismerőseim )
 

… milyen érzés, ha a éccsanyátok által utalt hazaút+kaja kombinációra szánt pénzt az OTP egy elegáns mozdulattal lenyúlja rendezendő a feléjük fennálló tartozásaidat?

Elárulom: szar.

De akkor is hazajutok holnap!

Minden nap úgy telik, mintha egy gép szerepét tölteném be, ami éppen nagygenerálon van egy szervízcsarnok egyik javítóállomásán, és én épp csak beugrottam volna pár napra, hogy a munkája nehogy elvégzetlen maradjon. Érdekes, hogy mindenem adott, ami a gépet képessé tette erre a feladatra, bár én lassabban dolgozok mint ő, mivel ő egyből, a "gondolataival" tudta működtetni a rendszert, míg nekem ehhez az elavult kezeimet, meg a szememet kell használnom. A főnökeim ezért nem neheztelnek rám, tudják ők is, hogy nem lehetek olyan tökéletes mint az elődöm, sőt, vele ellentétben valószínűleg hibákat is követek el néha, amelyek lehetőségéről már előre szóltak mindenkinek, akik kapcsolatba kerülhetnek a ténykedésemmel. Természetesen mindenki elnézően reagált, tudták, hogy milyen kellemetlenségekkel jár, ha egy ember végzi el egy gép munkáját. Én igyekszek meghálálni a főnökeim belém vetett bizalmát, és csak reménykedni tudok, hogy ha visszatér a Gép a szervízről nem fognak eliminálni, mint felesleges láncszemet a gépek uralta világban. Tudom, hogy csak a szén-dioxidot termelem, és tudom, hogy ezzel – ha kicsit is, de – veszélyeztetem a gépek töretlen fejlődését ezzel a szennyezési hajlamommal, de sajnos nem tudom megállni, hogy ne piszkítsam be az általuk tökéletesen tisztára teremtett steril világot. Én sajnos – velük ellentétben – ha meghalok, egy csomó eltakarítandó szerves anyagot hagyok magam után, míg náluk ez úgy néz ki, hogy eleve nehezebben halnak meg, és ha ez netán be is következik, akkor is sokkal higiénikusabb a romeltakarítás utánuk. Ezért is tekintek rájuk félelemmel vegyes tisztelettel, és veszem tudomásul mindenféle ellenérzés nélkül azt, hogy amikor csak tehetik éreztetik velem a felsőbbrendűségüket. "Ez a világ rendje" – mondják nekem a mailjeikben, és én ezt is vallom most már. A mi időnk lejárt, most ők következnek.
 

Kolompár Orbánt gyanúsítottként hallgatták ki

Ismét jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének gyanújába keveredett Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke. Nem ez az első eset, tavaly egyszer 13, egy másik esetben pedig 140 millió forintot kerestek rajta. Gyanúsítottként hallgatták ki Kolompár Orbánt, az Országos Cigány Önkormányzat elnökét jogosulatlan gazdasági előny megszerzése, valamint az Európai Közösség pénzügyi érdekeinek megsértése miatt kedden, közölte Szabó Ferenc, a Bács-Kiskun Megyei Főügyészség főügyész-helyettese.

És akkor persze megint én vagyok a rasszista fasz, hogy kiakadok ezen. Ő az Országos Cigány Önkormányzat elnöke, és ilyeneket művel…

(Forrás)

Igen, tudom volt egy hasonló (konkrétan ugyanilyen) címmel futó film is, amelynek a regényverzióját próbáltam magamévá tenni tizenéves koromban (nem sok sikerrel) (szerk.: igen, bazze, nem hagyta magát ), de most a sajátomról szeretnék írni. Szóval: én biza’ az ájbíemben dolgozok, ami szöges ellentétben áll az eddigi cégeimmel. Volt pár előtte is, dolgoztam a Postánál, a csodálatos téti gyáregységben (régi olvasóim vágják, hogy milyen "jól" éreztem ott magam a vége fele), sőt ügynök is voltam többedízben (valahogy mindig potenciált láttak bennem az ilyen ügynökhajcsárok, vagy csak simán tudták, hogy engem be lehet hülyíteni azzal, hogy nagy pénzeket emlegetnek, nem tudom), azok az idők is egy elég színes szakaszát jelzik az életemnek. Ez a cég más. Sose dolgoztam még ilyen helyen, ezt vérkomolyan mondom. Találóan egyik tanult kollegám (asszem hzf mester volt az) úgy aposztrofálta a helyet, mint a netkávézó, ahol még fizetnek is azért, hogy netezz, de ez azért nem egészen állja meg a helyét. Erre az utóbbi napokban voltam kénytelen rádöbbenni, mivel olyan elvárásoknak kellett megfelelnem például ma is, amelyek arra kényszerítettek, hogy a napi 2-3 óra semmittevésemet (ezalatt értsd: Zé pajtival kávézgatás, céltalan lődörgés, satöbbi) szinte a nullára redukáljam! Itt mindenki kurvára ráér (de komolyan), de most engem kérem szépen szivatnak erősen Ez annyira nem is gond, mert érezhetően gyorsabban elmegy a nap, mintha egész nap tejes teát(!) szürcsölgetnénk a Csöcsben (az elnevezés eredetét nem szeretném részletezni, ez a cég büféje mindenesetre), dehát akkor is. Ma például mire hazaértem, úgy éreztem, mintha az agyamat jó erősen kifacsarták volna, majd kidobták volna a napra száradni (hogy most ne éljek a nemrég ellőtt cukorrépás hasonlattal). És a poén az, hogy – elvileg ennek természetesnek kéne lennie a helyzetemben – folyamatosan emlékeztetnem kell magam arra, hogy mekkora kurva nagy mákom is van nekem tulajdonképpen azzal, hogy szinte üresjárat nélkül sikerült az előző munkahelyemről való eltávolításom után munkát találnom, ráadásul olyat, ahol egész nap csak a seggemet kell meresztenem, és nem kell műszakonként 800 darab alumíniumöntvényre rácsavaroznom egy nyomatékkulccsal az olajszűrőket szépen sorban. Bizony, volt pár hónap az életemben, amikor olyan munkát végeztem, amihez abszolút semmi ész nem volt szükséges, csak jó mozgáskoordináció, és monotonitástűrési képesség. Annak ellenére, hogy kikészített néha, mégse éreztem soha cikinek a dolgot, a munkát nem kell szégyellni, akármilyen szar is, és akármennyire is lenézően kezelnek érte egyes képmutató emberegyedek. Abból is lehet előnyt kovácsolni, ha az ember minden szart elvállal, lásd Tony Montana a Sebhelyes arcúban, az elején még mosogatófiú, utána ő lesz az alvilág császára (ja, meg ronggyá is lövik az elegáns villájában, de legalább jól bekokózhatott előtte Katt ide, érdemes! .

Ilyen előzmények után itt van ez a cég. Örülnöm kéne annak, hogy érdemesnek tartottak arra, hogy itt melózzak, bár had tegyem hozzá, hogy egyelőre úgy kezelnek, mint egy hozzá nem értő, de talán fejlődőképes csávót, bár ezen se kell fennakadnom, mert ez fedi a valóságot (remélem a második fele is ). Sok az ún. Esőember itt (utalás Dustin Hoffman klasszikus filmjére, amelyben egy autista zsenit játszott), konkrétan itt a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó szarul szocializált arcok száma (és ezzel máris ellentmondtam magamnak, mivel pár napja még azzal nyugtattam magam, hogy egész értelmes arcú embereket látok a folyosókon), sok a magát kurva nagy expertnek tartó geek (ami még ha igaz is, esetleg egy kicsit szerényebben is el lehetne viselni azt a fene nagy tehetséget, amivel megáldotta őket az a rengeteg számítógép előtt görnyedés, amelynek eredményeképpen nem jártak emberek közé, nem építettek ki kapcsolatokat nőkkel, na innen a szarul szocializáltság), de alapvetően már megtaláltam azt a pár embert, akikkel körülvéve magam elviselhető az a napi nyolc óra. Talán nem lesz gond, ha meg mégis majd max minden nap jól besörözök, és nem fog érdekelni semmi (Amúgy visszaolvastam kicsit, durva, hogy az utolsó oldal szinte csak arról szól, hogy folyamatosan be voltam rúgva )

Komolyan mondom ez tök érdekes. Azon kapom magam, hogy az iwiw-en számomra szinte már-már vadidegen emberek képeit nézegetem, ahogy részegen fekszenek vonatokon (merre?miért?ki?hogyan?), meg ahogy vadidegen emberek vadidegen kisgyerekeket etetnek cumival. Arra gondolok közben, hogy mennyi, de mennyi sztori van, minden embernek megvan a története, a vicces esetei, a tragédiái, az élete aki szembejön az utcán. Az idősek is voltak fiatalok, csináltak hülyeségeket, és bizony mi is leszünk öregek, és fogjuk szidni a hajnalban az utcán hőbörgő fiatalokat. Minden ember egy külön világ, egy nagyon komplex rendszer, része egy óriási összegubancolt fonalgombolyagnak, amelyet emberiségnek hívunk. Nap mint nap szakadnak szét, és kapcsolódnak össze a fonálon belül a csomók (azaz mi), és ezért olyan érdekes, és csodálatos az élet. Szeretek élni, és szerintem az, aki felfogja azt, ami naggyá teszi ezt az egészet, az szintén így élheti a napjait. Amikor ránézek egy panelra (ami itt nem nehéz ebben a betondzsungelben), akkor nem az jut eszembe, hogy zsúfolt, büdös, és fel kéne újítani, hanem az, hogy azokon a betonfalakon belül bizony most is emberek szeretkeznek, veszekednek, alszanak, egyszóval élnek, és valahol ez annyira lenyűgöző Ha kinézek az utcára, és látom azt a rengeteg embert, akkor örülök, hogy társadalomban élhetek, megvan a lehetőségem arra, hogy ha akarok új, érdekes embereket ismerjek meg. Azt hiszem, sose lesz belőlem remete És hogy tetőzzük a világbéke hangulatot íme egy rendkívül egyedi, és hangulatos videoklipecske, amely ezt a témát járja körbe: 

Hehh… tegnap még arról panaszkodtam, hogy nincs időm a rengeteg sörözés mellett írni, ma meg arra kellett rádöbbennem, hogy ha van egy nap szabadidőm, kezdek megkockulni. Ez akkor ért meglepetésként, amikor arra eszméltem, hogy órák óta játszok egy Tron2.0 névre hallgató FPS-sel, amelyben az ellenfelek mindenféle portcheck.exe, meg rundll.exe névre hallgatnak, és a Kernel rendeli ki őket a károsnak vélt processek (azaz mi) leirtására

A legjóképűbb exe-file háta, amit valaha láttam

Na most komolyan, a munkám is hasonló mókás dolgok bűvkörében fog zajlani (ha már agyonokosítottak), erre ráadásként még egy olyan játékkal is játszok, amelyben konkrétan elhangzik egy ilyen mondat egy női program (nem, most nem a Sims-re gondoltam) "szájából", hogy "nyitok neked egy szabad portot, amelyen keresztül el tudsz menekülni a corrupted programok elől" Egy napig nincs söröm, aztán egyből átmegyek geekbe, mondhatom gyönyörű

Amúgy a játék egy nyolcvanegynéhányban készült film alapján készült, amely a cybertér, meg hasonló dolgok témáját járta körül, mondani se kell, hogy mekkora bukás lett a Commodore-okkal épphogy ismerkedő átlagemberek körében (mondjuk az a pár őskocka, akik lyukkártyákkal programozták az ENIAC-okat biztos jól szórakozhatott rajta), viszont az egyedi képi világa, és a korát jóval megelőző sztorija megmentette attól, hogy lehúzzák "őt" is a tömegízléstől elrugaszkodott, és ennek köszönhetően életképtelen filmek nagy közös budiján. Vicces módon azt, hogy egyáltalán elismerjék, mint jó film körülbelül a megjelenése után 10-15 évvel sikerült kiharcolnia, bár had tegyem hozzá, hogy jó monitorarchoz méltóan leszedtem megvásároltam pár éve, de végignézni képtelen voltam Ennyit a filmről, a játék meg – bármennyire is röhej még magamnak is bevallani – kifejezetten tetszik, és valószínűleg végig is fogom tolni

Komolyan nem hiszem el, hogy soha nem tudok postot írni, mert:

1. vagy nincs időm

2. vagy nem vagyok használható állapotban

Úgyhogy ma se írok, mert ezt a pár sort is vagy 15X javítottam vissza szavanként, mire bepötyögtem. Béke veletek, holnap már talán ügyesebb leszek