Igazából postot fogok írni, amely történelmi jelentősséggel fog bírni, akár tetszik, akár nem. A pillanat, amikor rá fogok klattyintani a Publikál feliratú gombra több szempontból is korszakalkotó lesz:
1. ez lesz az első írásom, amelyet a cégnél vetettem a TFT-re, és onnan is küldtem el a blogponthu szerverére (igen, ejnyebejnye, otthon be is állok majd a sarokba egy fél órára)
2. ez az első írásom, amelyet Linux alatt követtem el, súrolva az emberiség elleni bűntett fogalmát (mármint nem azzal, hogy Linux alatt írok, hanem azzal, hogy egyáltalán írok)
3. és végül: ez az első írásom, amelyet már második nekifutással próbálok megírni, mivel tegnap a fele elszállt a virtuális öö… vadászmezőkre, mivel valamiért nem működött a Ctrl+C kombináció (gyanítom, hogy én voltam béna, naná), és sikeresen kinyírtam szegényt egy lapfrissítéssel. Ennek örömére ezt a szöveget már a Linux gedit nevű programjában pötyögöm, elejét kívánva venni a tegnapi szívásomnak.
Az a szomorú ebben a tegnapi adatvesztésben, hogy ma már abszolút nem akarnak eszembe jutni azok a világmegváltó gondolatok, amelyek tegnap még megvoltak, teljesen el vagyok keseredve. Mondjuk annyira mégsem, mivel a tegnapi estémet Juccal tölthettem végre, mivel – kihasználva a tavaszi szünetet – lejött hozzám látogatóba ebbe a remek városba. Este Zoliéknál volt a gyülekező, macskaszőrrel fűszerezve (meg is lett az eredménye, majdnem befulladtam :)), továbbá volt szerencsénk megtekinteni ezt az Indexes videót, amely vegyes érzelmeket váltott ki mindenkiből:
 

Dzsoni és Dini kilenc éves koruk óta szipuznak, remélik, hogy megérik a harmincat.

Az elején még röhögtünk (pl. annál a résznél, amikor a fos beszívott cigány származású fiatalember arról panaszkodik elég vontatott hangon, hogy csöpög a zacskójából a nitró, és az nem jó dolog), de a végén érzelmesebbre vette a figurát a videó vágója, és konkrétan abba is hagytuk a megtekintését. Ilyen amúgy egy jó dokumentumportré szerintem, tehát úgymond csattanója is van az egésznek, van lezárása.
Az este remek volt, hát még a reggel, valahogy rendbe rakta az érzékeny kis lelkivilágomat a barátnőm jelenléte. Érdekes volt a héten tapasztalni azt, hogy kizökkenve a megszokott emberek köréből hogy kezdesz te is megváltozni, nem csak a környezeted. A héten – ha még valakinek nem vált volna nyilvánvalóvá – "kicsit" többet ittam, mint előtte például 🙂 Ezt nem feltétlenül sorolnám a negatív dolgok közé, mivel legalább kimozdultam, emberekkel spanoltam, új helyeken jártam (Velence rulzik nagyon :)), ésatöbbi, de kell még idő, hogy megszokjam ezt az egészet. A megszokandó "todo" listára mehet lazán maga a munkahely is, ez a légkondícionált kocka a kurva dísznövényeivel, meg az erőltetett beszélgetéseivel a dohányzóban, miközben korog a gyomrod, mert egész nap nem ettél semmit. Ez mondjuk nem is nagyon baj, mivel van mit fogyni, és ez a "eszek este 3 szelet kenyeret" életmód kombinálva a napi 6-7 kilométer biciklizéssel lehet, hogy néhány kiló leadására fogja késztetni a szervezetemet (mondjuk az az 5-6-7 sör naponta nem kéne azért…).
Amúgy a tegnapi nap legnagyobb élménye az volt, hogy szembesültem azzal, hogy milyen érdekes tud lenni az emberi lélek. Történt ugyanis, hogy éppen tekertem a site (cég) felé a drága édes biciklimmel (aminek a pedáltartó csavarját átlagban kilométerenként utána kell húzni, mert lelazul), füldugó a helyén, bömböltetem az új Junkies-t (ami véleményem szerint irdatlanul jóra sikerült), amikor is elibém toppant egy Ipari Parkos biztonsági őr a semmiből. Amikor konstatáltam, hogy nekem csápol, akkor megálltam neki, és beszélgetni kezdtünk. A beszélgetés elején még én vigyorogtam (há’ hogyne lenne jó kedvem, jövök dolgozni! :)), majd ahogy húztam fel magam a hülyeségén, már ő vágott olyan fejet, hogy legszívesebben egy féltéglával töröltem volna le az arcáról a mosolyt. Szerintem örömét lelte abban, hogy valaki vissza mer magyarázni neki, vagy ilyesmi, egyelőre nem tudom eldönteni, hogy minek is örült ennyire. Mindenesetre közölte, hogy az Ipari Park területén tilos kerékpározni, én meg megkérdeztem, hogy rajtam kívül az összes többi biciklivel dolgozni járó kollega tolja-e a biciklit mert azt nehezen hiszem el. Javasoltam neki továbbá, hogy esetleg cövekeljen le a biciklitárolónál, és cseszegessen mást. Miután kidumáltuk magunkat (meg megbeszéltük, hogy este megyünk sörözni, na jó, vicceltem), megkérdeztem, hogy a maradék kb. 15 métert a tárolóig megtehetem-e két keréken. Erre ő rejtelmes arccal közölte, hogy ő figyelmeztetett, innentől kezdve az én felelősségem. Erre én egy laza mozdulattal felpattantam a gépre, és otthagytam, mint eb a szarát 🙂 (Ma említették a kollegáim, hogy az milyen vicces lett volna, ha ő meg egy laza mozdulattal előveszi a pisztolyát, és hátbalő. :)) Amúgy ez az egész a "szívózzunk hülyeségeken" című műsorszám klasszikus esete, mivel nem látom a logikát abban, hogy miért kéne tolnom a kerékpárt csak azért, mert bent vagyok az Ipari Park területén. Kabaré. Mindenesetre azóta se szállok le a bicikliről, mivel szeretem a kalandokat 🙂