Archive for » április 20th, 2009«

A cég

Igen, tudom volt egy hasonló (konkrétan ugyanilyen) címmel futó film is, amelynek a regényverzióját próbáltam magamévá tenni tizenéves koromban (nem sok sikerrel) (szerk.: igen, bazze, nem hagyta magát :)), de most a sajátomról szeretnék írni. Szóval: én biza’ az ájbíemben dolgozok, ami szöges ellentétben áll az eddigi cégeimmel. Volt pár előtte is, dolgoztam a Postánál, a csodálatos téti gyáregységben (régi olvasóim vágják, hogy milyen "jól" éreztem ott magam a vége fele), sőt ügynök is voltam többedízben (valahogy mindig potenciált láttak bennem az ilyen ügynökhajcsárok, vagy csak simán tudták, hogy engem be lehet hülyíteni azzal, hogy nagy pénzeket emlegetnek, nem tudom), azok az idők is egy elég színes szakaszát jelzik az életemnek. Ez a cég más. Sose dolgoztam még ilyen helyen, ezt vérkomolyan mondom. Találóan egyik tanult kollegám (asszem hzf mester volt az) úgy aposztrofálta a helyet, mint a netkávézó, ahol még fizetnek is azért, hogy netezz, de ez azért nem egészen állja meg a helyét. Erre az utóbbi napokban voltam kénytelen rádöbbenni, mivel olyan elvárásoknak kellett megfelelnem például ma is, amelyek arra kényszerítettek, hogy a napi 2-3 óra semmittevésemet (ezalatt értsd: Zé pajtival kávézgatás, céltalan lődörgés, satöbbi) szinte a nullára redukáljam! Itt mindenki kurvára ráér (de komolyan), de most engem kérem szépen szivatnak erősen 🙂 Ez annyira nem is gond, mert érezhetően gyorsabban elmegy a nap, mintha egész nap tejes teát(!) szürcsölgetnénk a Csöcsben (az elnevezés eredetét nem szeretném részletezni, ez a cég büféje mindenesetre), dehát akkor is. Ma például mire hazaértem, úgy éreztem, mintha az agyamat jó erősen kifacsarták volna, majd kidobták volna a napra száradni (hogy most ne éljek a nemrég ellőtt cukorrépás hasonlattal). És a poén az, hogy – elvileg ennek természetesnek kéne lennie a helyzetemben – folyamatosan emlékeztetnem kell magam arra, hogy mekkora kurva nagy mákom is van nekem tulajdonképpen azzal, hogy szinte üresjárat nélkül sikerült az előző munkahelyemről való eltávolításom után munkát találnom, ráadásul olyat, ahol egész nap csak a seggemet kell meresztenem, és nem kell műszakonként 800 darab alumíniumöntvényre rácsavaroznom egy nyomatékkulccsal az olajszűrőket szépen sorban. Bizony, volt pár hónap az életemben, amikor olyan munkát végeztem, amihez abszolút semmi ész nem volt szükséges, csak jó mozgáskoordináció, és monotonitástűrési képesség. Annak ellenére, hogy kikészített néha, mégse éreztem soha cikinek a dolgot, a munkát nem kell szégyellni, akármilyen szar is, és akármennyire is lenézően kezelnek érte egyes képmutató emberegyedek. Abból is lehet előnyt kovácsolni, ha az ember minden szart elvállal, lásd Tony Montana a Sebhelyes arcúban, az elején még mosogatófiú, utána ő lesz az alvilág császára (ja, meg ronggyá is lövik az elegáns villájában, de legalább jól bekokózhatott előtte Katt ide, érdemes! :).

Ilyen előzmények után itt van ez a cég. Örülnöm kéne annak, hogy érdemesnek tartottak arra, hogy itt melózzak, bár had tegyem hozzá, hogy egyelőre úgy kezelnek, mint egy hozzá nem értő, de talán fejlődőképes csávót, bár ezen se kell fennakadnom, mert ez fedi a valóságot (remélem a második fele is :)). Sok az ún. Esőember itt (utalás Dustin Hoffman klasszikus filmjére, amelyben egy autista zsenit játszott), konkrétan itt a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó szarul szocializált arcok száma (és ezzel máris ellentmondtam magamnak, mivel pár napja még azzal nyugtattam magam, hogy egész értelmes arcú embereket látok a folyosókon), sok a magát kurva nagy expertnek tartó geek (ami még ha igaz is, esetleg egy kicsit szerényebben is el lehetne viselni azt a fene nagy tehetséget, amivel megáldotta őket az a rengeteg számítógép előtt görnyedés, amelynek eredményeképpen nem jártak emberek közé, nem építettek ki kapcsolatokat nőkkel, na innen a szarul szocializáltság), de alapvetően már megtaláltam azt a pár embert, akikkel körülvéve magam elviselhető az a napi nyolc óra. Talán nem lesz gond, ha meg mégis majd max minden nap jól besörözök, és nem fog érdekelni semmi 🙂 (Amúgy visszaolvastam kicsit, durva, hogy az utolsó oldal szinte csak arról szól, hogy folyamatosan be voltam rúgva :))

Érzelgős szarság egyesek bosszantására :)

Komolyan mondom ez tök érdekes. Azon kapom magam, hogy az iwiw-en számomra szinte már-már vadidegen emberek képeit nézegetem, ahogy részegen fekszenek vonatokon (merre?miért?ki?hogyan?), meg ahogy vadidegen emberek vadidegen kisgyerekeket etetnek cumival. Arra gondolok közben, hogy mennyi, de mennyi sztori van, minden embernek megvan a története, a vicces esetei, a tragédiái, az élete aki szembejön az utcán. Az idősek is voltak fiatalok, csináltak hülyeségeket, és bizony mi is leszünk öregek, és fogjuk szidni a hajnalban az utcán hőbörgő fiatalokat. Minden ember egy külön világ, egy nagyon komplex rendszer, része egy óriási összegubancolt fonalgombolyagnak, amelyet emberiségnek hívunk. Nap mint nap szakadnak szét, és kapcsolódnak össze a fonálon belül a csomók (azaz mi), és ezért olyan érdekes, és csodálatos az élet. Szeretek élni, és szerintem az, aki felfogja azt, ami naggyá teszi ezt az egészet, az szintén így élheti a napjait. Amikor ránézek egy panelra (ami itt nem nehéz ebben a betondzsungelben), akkor nem az jut eszembe, hogy zsúfolt, büdös, és fel kéne újítani, hanem az, hogy azokon a betonfalakon belül bizony most is emberek szeretkeznek, veszekednek, alszanak, egyszóval élnek, és valahol ez annyira lenyűgöző 🙂 Ha kinézek az utcára, és látom azt a rengeteg embert, akkor örülök, hogy társadalomban élhetek, megvan a lehetőségem arra, hogy ha akarok új, érdekes embereket ismerjek meg. Azt hiszem, sose lesz belőlem remete 🙂 És hogy tetőzzük a világbéke hangulatot íme egy rendkívül egyedi, és hangulatos videoklipecske, amely ezt a témát járja körbe: 

  • Tagfelhő

  • Musicbox

  • Még meleg...

  • Szavazás

    • Verárjúfrom?

    • Belépés...