Archive for » június, 2009 «

A követendő példa: Bill Gates

Nos, ha valaki, akkor Bill papa az az ember, akinek a szavára adni lehet üzleti ügyekben. A Microsoft azzal a bájos arroganciával tarolta le a világ operációs rendszer piacát már réges régen, amely az igazán nagy mammutcégek sajátja. Igaz, hogy a válság szele megérintette ezt a céget is, de nem követném el azt a hibát, hogy aggódni kezdjek a cég jövőjéért, mindössze arról van szó, hogy a szokásos 18 milliárd dolláros bevétel helyett mindössze 16-17 jött össze nekik 2008 utolsó negyedévében. Ami érdekes volt számomra a céggel kapcsolatban (jópár más vonatkozása mellett, például lenyűgöz az a folyamat, ami a garázsban kis zugfejlesztőgárdát a világ leggazdagabb bagázsává tette), hogy – mint kiderült – Gates úr annak idején szintén egy recesszív gazdasági környezetben alapította az azóta mindenki által ismert nevet, logot, brandet: a Microsoft-ot. Érdemes végiglapozni ezt a galériát, mókás dolgok szerepelnek benne:

http://picasaweb.google.com/Recession101Campaign/Recession101#

Megtudhatjuk belőle például, hogy nem kell aggódni, minden válság véget ér egyszer, illetve ez csak egy próba, nem a vég, illetve hogy ne tessék kelteni a hisztériát, mivel az hozza magával a válság mélyülését. Nagy igazság még az is, hogy a tehetség és a tapasztalat olyan adottságok, amelyeket nem tud a válság befolyásolni, úgyhogy ha valaki valamiben igazán jó, annak a körülmények ellenére lehet lehetősége kilábalni a süllyesztőből. Mondhatnám erre, hogy éljen a kincstári (azaz megalapozatlan) optimizmus, de nem teszem, bár látok épp elég ellenpéldát erre a kijelentésre, akár volt kollegák esetében (akik iszonyat profik abban, amit csinálnak, konkrétan műszaki zseni volt némelyik, most pedig munkanélküliek), akár ismerőseim között, akik szintén értékes munkaerők lehetnének, ha lenne hol. Sebaj, az átlag amerikai mindent elhisz, amit nagy betűkkel lát kiírva (még ha világítana is, az lenne a tuti), lehetséges, hogy ha teliszórnánk az országukat ilyen hirdetésekkel megoldódna az egész eszelős szivatás, amit ők okoztak? 🙂 Mindenesetre az ötlet jó, és lehet, hogy nekünk is jót tenne egy ilyen pozitív életszemléletre ösztönző kampány ÁFA-emeléses, megszorítós, fájnifogós kis országunkban, ahol emberi sorsok mennek a levesbe a több ezer kilométerrel odébb nyerészkedő öltönyös junkie-k miatt (sarkítottam sokszorosan, de az eleje igaz, tényleg láttam embereket sírni gyárak portájánál, mert ellehetetlenítették a munkába járásukat azzal, hogy megszüntették a céges buszukat). Fontos lenne, morálisan kicsit helyrerakhatná ezt az országot, ha lenne egy példa, amely azt bizonyítaná, hogy nincs minden veszve, igenis talpra lehet állni. Lehetne ez egy új, mindenki számára szimpatikus vezér, aki független az utóbbi húsz év mocskolódásától, egy friss, őszinte, az eddig ismert pártokhoz semmilyen formában nem kötődő, karizmatikus politikus (és most nem pejoratív értelemben véve használom ezt a szót), akit valóban nem a hatalom érdekel, hanem a helyzet jobbá tétele, de áll mögötte erő is hogy ezt megvalósíthassa. Aki van annyira idealista, hogy ezt átsugározhassa az emberekre (igen, lehetséges!), viszont van annyira realista is, hogy tudja a módját ennek. Hiszem, hogy sokat segíthetne rajtunk (és most tegyük félre, hogy alig látszunk a térképen, és nálunk sokkal hatalmasabb erők taszítgatnak minket ide-oda, mint egy levelet a háborgó óceánon) egy kis optimizmus, valami fény az alagút végén. Persze a magyar nép eredendően sötéten látja a helyzetet, és széthúzó (erről is a történelmünk tehet), de talán egy ilyen vérfrissítés még helyrerakhatná a mostanra teljes morális válságba zuhant magyarságot… Lehet, hogy kicsit elkanyarodtam a témától, és a fentebb vázolt eszménykép nem segítene a gazdagási válságon, de tudjátok mit mondok? Ha az emberek bizakodnának, akkor sokkal könnyebben viselnék el azt, hogy egyre többe kerül a kaja, a benzin, a fűtés, meg a hasonló “apróságok”. És ehhez kell valami fény az alagút végén.

Blogírás pro és kontra

Mostanában néha elgondolkozok, hogy miért is érdemes, és miért is tud kellemetlen lenni, ha az ember beleosztja az eszét a nagyvilágba, ezzel úgymond maradandóvá teszi az amúgy múló gondolatait a többi embertársa számára. Mint minden éremnek, ennek is két oldala van, de szerencsére egyelőre úgy érzem, hogy több pozitívummal jár ez, mint amennyi hátránnyal, talán pont ezért is csinálom már hónapok óta. Mert miért, és hogyan is történik a blogírás technikailag? Nálam ez úgy néz ki, hogy ha van egy kis szabadidőm, épp nem vagyok agyonidegelve (szerencsére ez a ritka nálam), és van valami témám (ami mondjuk nem mindig igaz, lásd Kis éji dumák, amelyeket egy nagyon kedves barátom múlt héten egy baráti borozás közben külön ki is emelt, mint kiemelkedő írásaimat), akkor leülök a gép elé, és nekiállok pötyögni. Általában ezt felelősséggel teszem, bár a mai napig bűntudatom van egy post miatt, amelyben hamisnak bélyegeztem egy hoaxgyanús üzit, amelyről később kiderült, hogy valódi, és sűrű bocsánatkérések között töröltem az oldalról. Erre például nem vagyok büszke, mindenesetre említhetnék azért kellemes emlékeket is (mint például az első “idegen” kommentelőmet, azaz olyan hozzászólót, akit nem ismerek személyesen), vagy azokat az örömteli momentumokat, amikor valakivel személyesen találkozva méltatja az oldalt mondván, hogy milyen jókat írok, és milyen szórakoztató az egész. Erre törekszek is, bár van amikor a kellemes angolszász melankólia ösztönöz az írásra (az az Interpolos fajta, ha tudja valaki mit értek ezalatt), na akkor szoktam kicsit lehúzós lenni, mindenesetre érdekes, hogy az utóbbi (sőt, ha belegondolok a blog fennállása óta eltelt) időkben pont egy ilyen post hatására született a legtöbb komment, talán ebből is látszik, hogy az emberek szeretnek lelkizni. Nem fog ez rendszeressé válni, de mindenesetre tény, hogy néha elkap egy kis szentimentális szomorúság, de – és ebben hiszek – én ezt pozitív jellemvonásomként értékelem, mert gyakorta jól is esik kicsit negatívabb lenni az átlagosnál (igen, emos vagyok 🙂 ).

Visszatérve az alaptémára: jó dolog blogot írni – a már említetteken kívül – azért is, mert kiváló módja annak, hogy bizalmat gerjessz vele az újonnan megismert emberekben. “Figyelj, adok egy címet, nézd meg, mert én írom”- és ezzel a kommentárral odaadod az illetőnek a blog címét. Ha nem is válik rendszeres olvasóddá, de látja, hogy vannak gondolataid, meg szeretsz írni, tehát lehetséges, hogy ezzel imponálhatsz neki. Természetesen nem ez a fő oka annak, hogy vezetem ezt a szegletét a végtelen internetnek (mert ennél azért individualistább vagyok), de ez is egy kedvező benyomást kialakító tényező lehet!

Aztán van ugye a grafománia kiélésének a vágya, ami – már ha nem vagyok nagyon fáradt – akkor folyamatos írásra késztet. Van, hogy leülök, és nekiállok gépelni. Azt az elején nem tudom, hogy mi lesz a téma, de gyakran ez nem is érdekel, csak írom a hülyeségeimet. Ennek is meg lehet a haszna, bár ez megint önös érdek: milyen jó lesz mondjuk 10 év múlva visszaolvasni, hogy annak idején mik mozgattak, mit tartottam fontosnak, min járt az agyam, és miért írtam, amit írtam! Igen, ennyi erővel vezethetnék naplót is, de egyrészt az igencsak gay (úgy kezdenék minden bejegyzést, hogy “Kedves Naplóm” 🙂 ), másrészt vagyok annyira magamutogató, meg elismerésre vágyós típus, hogy szeretném, ha mások is elolvashatnák az okosságaimat, és erre – a kockás füzettel ellentétben – egy webes felület nagyon megfelel. Borzongással tölt el a tudat, hogy – kiindulva a különféle információimból – törzsolvasóim vannak Angliában (!) (ezúton üdvözölném is őket :)), tehát vannak emberek, akik nem ismerhetnek személyesen, és mégis érdekli őket, amit kiokádok ide karakterek formájában magamból.

Előnye még az is (sőt, ez talán a legnagyobb előnye), hogy elmondhatom magamról, hogy létrehozok valamit, ami csak az enyém, és – néhány rosszabb pillanatomtól eltekintve – akár büszke is lehetek rá. Jó érzés alkotni, fejlécet hegeszteni, fogalmazni, kommentárokat várni, csinosítgatni az egészet. Jó érzés “admin” felhasználónévvel belépni valahova. Ez nekem nem nagyon adatott meg addig, amíg el nem kezdtem ezt az egészet, és nagyon tetszik 🙂

Térjünk át a kevésbé kellemes témára, mert bizony a törpök élete se játék és mese 🙂 Mert bizony, vannak hátrányai is az egésznek, bár valóban kevesebb, mint amennyi előnye.

Kezdjük a legviccesebbel: akárhányszor khm… elmegyek meginni két sört, és hazamászok hazaérek utána az albiba mindig ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megosszam világmegváltó gondolataimat a néppel. Ezeket rendre törlöm másnap reggel, bár az eggyel ezelőtti post kivétel lett ezalól, mivel mire odajutottam volna, hogy törlöm, a ‘Mr. P’ néven elhíresült kommenter pajtásom már jól hozzászólt, így nem volt szívem átadni azt a néhány idióta sort az enyészetnek 🙂

Aztán van, amikor – szintén név nélkül – egyes emberek lecsesznek, hogy miért írtam azt, amit, vagy miért nem írtam, azt amit. Alapvetően ezek a vélemények hidegen szoktak hagyni (mert ugyebár egy-egy ember véleményét tükrözik), de mégis zavaróan tud néha hatni, hogy van, akit annyira nem tetszik némelyik post stílusa, hogy még meg is jegyzi, amikor találkozunk, hogy ezt vagy azt mégis minek írtam meg (direkt fogalmazok általánosságokban). Ilyenkor szoktam kicsit sajnálni, hogy javarészt olyan emberek olvasnak, akikkel személyes kapcsolatban is állok (hangsúlyozom, hogy ilyenkor, amúgy kifejezetten örülök neki), mert ugyebár az ilyen kis konfliktusok abból adódnak, hogy nem felel meg az általuk rólam alkotott kép az általam leírtakkal, azaz ‘nem nézik ki’ belőlem, hogy ilyesmit is tudok írni. Bizony, mindenkinek van egy páncélja, kinek vastagabb, kinek vékonyabb, de senki nem mutatja meg a valódi énjét úton-útfélen, mert túlzottan is sebezhetővé válna ezáltal. Nekem is megvan ez a jópofa, fenetudjamilyen (akik ismernek jobban meg tudnak ítélni kívülről, mint én magamat) imidzsem, és bizony néha itt a blogon megmutatok magamból egy kis darabot a páncél alatt rejlő puhább dolgokból, és ebből néha adódik kellemetlenségem. Hiába tudom, hogy nem kéne ilyenekről írni, de mégis néha muszáj, bár ezzel kockáztatom a mások által rólam kialakított kép egységességét.

Végülis blogot írni jó. Kellett hozzá idő, hogy megszokjam, de most már lassan úgy vagyok vele, hogy lételememmé vált az, hogy néha írjak ilyen hosszú postokat, amelyeket – néhány fanatikust leszámítva – senki nem olvas el. Van, hogy tízpercenként nézem a látogatottsági statisztikákat, és képes vagyok órákat eltölteni azzal, hogy a számomra totál érthetetlen php-kódokban turkálok, csak azért, hogy valamivel csinosabbá tehessem az oldal kinézetét. Fél éve elmondhatom – már ha kérdezik – hogy hobbim a blogolás mint olyan, és ez sokkal jobban hangzik, mint a “öö… számítógépezés, internet” című klasszikus szilikongyerek duma, amely kettős alapján a “bedöglök a gép elé, oszt lövöldözök” kép jelenik  meg mindenki előtt. Nem, nem vagyok sznob, csak mégis elégedettséggel tölt el, hogy most már bloggernek nevezhetem magam (a JonC néven elhíresült blogger, mondhatni :)). És ez a fontos szerintem.

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  Kommentáld!
A mai napom

Szerencsétlenül járt felhők. Szerelmes bogarak. Gyönyörű, élénk színeket visszaverő panelházak. Sötétkék ég. A víz felszínén megcsillanó késő nyári napsugár. Szerethető árnyékok.  Víz, száguldás, feszültség, mindenben problémát kereső furcsa tárgyak. Meglepetés-szerűen kitörő hányássugarak az éjszakában. Bátorítást váró gondolatok, amelyek tényleg csak az utolsó késztetésre várnak, és kifuthatnak a nagyvilágba, hátha lesz aki célpontjukká válhat. Szerelem? Szerelem! Érzelmek, áradozás, kétely. Utálom ezt. Bizonytalanság.

Kategória: Régi post  Tag(ek):  Kommentáld!
Hogyan együnk meleget hét közepén

….ha albérletben lakunk? A módszer rendkívül egyszerű: az otthonról hozott meleg kaját tartalmazó tárolóedényt egy elegáns mozdulattal dobjuk be a hűtőbe hét elején, és ne is jusson eszünkbe egészen addig, amíg a mikrós popcornhoz edénykeresés közben eszünkbe nem jut szerdán éjféltájban, hogy “jéé, nekem mintha lett volna némi vadpörköltem nokedlivel valahol!”, majd erre ráeszmélvén – a feledékeny hülyegyerek infantilis vigyorával arcunkon – fogyasszuk el jó étvággyal! Ezért jó szétszórtnak lenni, minden nap új élmény! 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  Kommentáld!
Még mindig esik, avagy Esik 2.

Ma megint kellemes kis fürdőzéssel indult a nap: hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy – a látszat ellenére – mégiscsak a bicikli lesz a megfelelő közlekedési eszköz a munkahely eléréséhez, így – magamra öltve a vízálló(nak távolról se nevezhető) melegítőmet két keréken indultam neki a laza kis 2-3 kilométernek ami elválaszt a cégtől. Persze sikeresen bőrig áztam, de más megoldás nem volt a probléma leküzdésére, mivel a bérletemet már eladtam (a cég minden hónapban hozzánkvág egy helyijáratokra érvényest), autóm meg nem egyhamar lesz (hacsak nem lopok magamnak egyet), gyalog meg menjen akinek két anyja van.
Szóval nemtom ki hogy van vele, de kezd már elegem lenni ebből az időjárásból, viszont ma legalább született egy érdekes komment az oldalon: egy észt(!) blogolvasó kívánt további sok sikert az egészhez! Azt hittem az agyam eldobom, de tényleg:  az észtországi Tallinn városából írt, megtekinthető itt! Tamás barátom erre azt írta az előbb, hogy “biztos tetszettek neki a cikkek”, hát igen, annyira jól írok, hogy az már átüti a nyelvi korlátokat is, és mindenkit lenyűgöznek, akár értik a szavakat, akár nem :) (Azt ne kérdezzétek, hogy honnan tudom, hogy észt, ez legyen az én titkom ;) )

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Antikapitalista fogyasztók

“Válaszd az életet. Válassz szakmát. Válassz karriert. Válaszd a családot. Válaszd a kibaszott nagyképernyős tévét, válassz mosógépet, kocsit, cédéjátszót és elektromos konzervnyitót. Válaszd a jó egészséget, alacsony koleszterolt és a fogászati biztosítást. Válaszd a fix kamatozású jelzálogkötvényt. Válassz szabadidőruhát és hozzá illő táskát. Válaszd a barkácsolást és a vasárnap reggeli tűnődést arról, hogy ki vagy. Válaszd a fotelben ülve bámult, agysorvasztó, szellemromboló tévévetélkedőket, a kibaszott szemét-kaját, amit a pofádba tömsz. Válaszd az elrothadást a legvégén, a nyomorult otthonodban a végső hugyozást és a végső szégyent az önző, kibaszott szemét miatt, aki lett belőled. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. ”

Na persze. Ezek a rohadt tőkések megint megvezették szegény idealista fiataljainkat, akik a globalizmus ellen lázadnak. Teszik ezt azzal a tudattal, hogy jó cél érdekében vernek szét városokat emelik fel szavukat a G8-as találkozókon, mivel az egyre terjeszkedő multicégek boldogan települnek egyre szegényebb országokba, ahol még a helyi keresetekhez képest is éhbérért dolgoztathatják a népet (nem tudom máshol hogyan van, de szeretném ezúton üzenni a kedves vezérigazgatóiknak, hogy az adókedvezmény által megspórolt pénzt költsék gyógyszerre), továbbá napi 25 órában varratják a focilabdákat csontsovány indiai kisfiúkkal. Közben az emberekben – a reklámok és a média által gerjesztve – folyamatos elégedetlenséget tartanak fent, és így ösztönzik őket a fogyasztásra. Bizony, ha nem fogyasztasz, nem vagy hasznos tagja a társadalomnak. Ha netán megtermeled a magadnak szükséges élelmet, vagy csak egyszerűen nem akarod mindenből a legújabbat, legmenőbbet, legdrágábbat, akkor előfordulhat, hogy kinéznek az emberek, és ezt is a globalizáció áldásos hatásainak tudhatjuk be szerintem. Az egész világon a néptömegek már egészen kis koruktól kezdve átesnek egy korrekt kis agymosáson (kezdve azzal, hogy célpiacnak tekinti őket egy olyan marketinggépezet, amelyet olyan emberek működtetnek, akik kurvára leszarják a gyerekek szüleinek anyagi helyzetét, és a másokra való tekintet helyett az lebeg a szemük előtt, hogy meglegyen a pénz a yachton meztelen lányok seggéről kokaint szippantgatásra), és ez a módszer végeredményben előállítja a kapitalista rendszer legkisebb láncszemét, mondhatni a bolyban a dolgozót, a méhkaptárban a herét, a sakkban a parasztot, azaz: a fogyasztót. A fogyasztó az a társadalmi réteg, aki már nem azért eszik, hogy éljen, hanem azért él, hogy egyen. Ő az, aki kényszeresen megveszi a legújabb fogkefét, mert az egy új fejlesztésnek köszönhetően most már kettővel több sörtét tartalmaz. Hatnak rá a reklámok, szorong, ha nincs pénze, és nem bír létezni TV nélkül. A választásokon arra a pártra szavaz, amelyik a legszebben csomagolja be színes papírba a lófaszt, amit majd a következő négy évben kapni fog, és nem akarja – vagy tudja, de ez az ijesztőbb verzió – felfogni, hogy a kampány alatt végig hazudtak neki, és miután hatalomra került az általa választott párt, és nem válnak valósággá a beígért dolgok, akkor ő az, aki a legcsalódottabb.

Szóval nagy vonalakban ez a fogyasztó, és sajnos mindannyiunknak azzá kell válnunk, különben az életmódunk nem teszi lehetővé a létfenntartáshoz szükséges dolgok beszerzését: ennie mindenkinek kell. Viszont ha például nem mindenből a legdrágábbat, a legjobb marketinggel rendelkezőt választjuk, azzal máris tehetünk egy lépést afelé, hogy kilógjunk az agyatlan birkák tömegéből. Néha megijedek, hogy mennyire manipulálható, és törékeny a legtöbb ember. Mennyire meg lehet őket félemlíteni, és mennyire nincs önálló akaratuk. Mennyire ostobán tudnak benyelni mindenféle marketingfogást, és mennyire elhisznek mindent, amit a kedvenc pártjuk nagyvezére mond. Az ember olyan mint a víz, csak amíg a víz nagy tömegben kék, addig az ember nagy tömegben ostoba. Ezért néha még csodálkozok is, hogy hogyan tud úgymond virágzani ez a civilizáció (az ilyen páréves válságoktól, mint ami most is van nagyvonalúan eltekintek), és hogyhogy nem irtottuk még ki magunkat teljesen. Komolyan mondom, kész csoda.
Az oka amúgy, hogy miért jutott eszembe ez a fenti eszmefuttatás az egy link volt, amit m.irc barátom, és törzskommentelőm (meg ivócimborám [:)] ) rakott ki iwiw-üzifalra, tessék elolvasni:

http://www.nol.hu/archivum/archiv-405629

Annak a klasszikus esete ez, amikor egy különösöen befolyásolható korosztályt (jelen esetben a tizen- esetleg huszonéveseket) céloz meg egy cég egy olyan termékkel, ami egy nagyon szép eszmét használ arra, hogy profitot hozzon, jelen esetben az antikapitalizmust. Rémlik nekem, hogy volt már hasonló pár éve: akkor egy élelmes vállakozó piacra dobta a ‘noname’ típusú ruhákat, és röhögni fogtok: menő márka lett belőle, és a cikkben említett cipőkhöz hasonlóan aranyárat kellett értük fizetni. Amúgy az üzleti fogás csodálatra méltó, de elszomorító, hogy ilyen orruknál vezetett marhák az AdBusters vásárlói. (Ez az ideológiai alapokon nyugvó pénzcsinálás nem csak a ‘noname’-nél volt megfigyelhető: az összes 15-16 éves, lázadó korban levő, magát nagy panknak tartó gyerek is beleesik ebbe a hibába, amikor megveteti anyuval a 25000 forintos bakancsot.) Az üzlet megy, jó bevételt könyvelhet el a cég, de tényleg igaz a cikk végét záró mondat: a kapitalizmust legyőzni még nem sikerült, de meglovagolni már igen. Ez komolyan mondom groteszk.

Esik

Esik. Esik, mintha dézsából öntenék, szakadatlanul, megállíthatatlanul, engesztelhetetlenül. Csobogó aquaparkká változott az egész város, a víz hihetetlen törvényszerűségeknek engedelmeskedve zúdul kifele az esőcsatornákon, ideiglenes tavakat rögtönözve a parkoló autók alá. Reggel már látszott, hogy ez lesz a nap vége, bár igazából én örültem volna egy snassz kis borongós napnak is, mindenesetre a dolgok ilyetén alakulása minden várakozásomat felülmúlta. Szeretem az esőt, mert ilyenkor nincs az emberben az a kellemetlen érzés, hogy ahelyett, hogy a szobában ücsörög sokkal értelmesebb dolgokat is csinálhatna a szabadban, mint például üldögélhetne egy csehó kerthelyiségében, vagy hasonlók. Most még az esélye sincs meg az ilyesminek, szóval végre van egy nyugodt napom. Ennek köszönhetően ma nem kell sehova mennem az albérletből délután, de nem is lesz bennem az a szar érzés, hogy lent kéne süttetnem magam a Balaton partján, szóval ideális lesz minden körülmény egy jó kis kockuláshoz 🙂 Érdekes lesz mondjuk hazajutni, mivel a drága biciklim sárvédője úgymond csak az optikai tunning funkcióját látja el, mivel a saras víz úgy kerül szépen egyenletesen felhordásra a hátamra ilyen időben, mintha a szóbanforgó műanyagdarab rá se lenne erősítve a kerékpárom vázára, de sebaj.
Szóval a délutánom a tömény IT-mérgezés jegyében fog eltelni (sőt, mivel a post felét bent írtam, ezt a részét meg már itthon, ezért már nem is indokolt a jövő idő használata), amely kezdőakkordja az volt, hogy reggel – mikor meló előtt felnéztem az albiba – bekapcsolván a gépet boldogan tapasztaltam, hogy a – szigorúan jogszerű letöltésekre használt – uTorrentem úgy döntött, hogy mind a 35-40 épp aktív torrent ‘invalid download status’-ban figyel, és hogy ő most majd jól újraellenőrzi őket. Mondtam neki, ha ez a szíved vágya, tegyed, én azért közben elnézek a melóba. Vicces volt látni hazaérve, hogy szanaszét cseszte a már letöltött dolgok egy részét (szerencsére nem mindet), pl. hetek óta seedben levő cuccokra írta azt, hogy 5%-a van letöltve meg hasonlók. Kezdem gyanítani, hogy a kis 320 gigás adatvinyóm kezdi bemondani az unalmast, ami nem is lenne annyira gáz adatvesztési szempontból (bár néhány dolog azért hiányozna), de nincs egyelőre cashem egy újra (minazonáltal tudom, hogy milyen olcsók manapság, és még így se). Mindenesetre már fut a HDTune nevű csoda Error scan-je (jó cucc, meg kicsi méretre is, ajánlom mindenkinek), remélem fog találni sok-sok piros kockát, annak nagyon tudnék örülni 🙂
Na ennyi pofázás után tényleg nekiállok a template-vadászatnak, azzal a “kis” módosítással, hogy logoterveket most nem fogok csinálni, majd csak akkor, ha meglesz a győztes. Erre azért van szükség, mert az adott kinézethez kell igazítani a logot is, szóval ha már megszavaztátok a győztest, akkor majd csinálok belőle 3-4 variációt. Tessék majd szavazni, de tényleg!:)

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Ez a nap már eleve…

Naugyehogyugye. Mármint értem ezt az elmés kis magyar kifejezést arra, amit tegnap előrevetítettem, és ma már valóban jó kedvvel keltem (juhéj, arra ébredni csodás, hogy izzad a fejed, mert rásüt a nap, imádom a nyarat!), a tettre készség, és bizakodóan jövőbe tekintés szobrát lazán megformázhatta volna rólam egy arrajáró kóbor művész. Erre mondjuk elhanyagolható esély mutatkozott (mondjuk úgy, hogy ezt a mondatot még sose mondtam ki, hogy “bazze, olyan durva volt a tegnapi buli, hogy reggel arra keltem, hogy tele van a lakás szobrászokkal, meg festőkkel”), de frissen, kipihenten, üde szájjal (amit mondjuk erősen veszélyeztetett a tegnap este bánatomban elfogyasztott két szál zöldhagyma), csillogó szemekkel mindenféle hosszas bootolás nélkül pattantam ki az ágyból. Ez a lendület jelentem, még most is tart, bár ez betudható annak, hogy értelmes, szórakoztató, bár néha fárasztó emberekkel sikerült eltöltenem ezt a napot is, erre jó példa volt az ebédszünetünk, mikoris Dave-vel ücsörögtünk a helyi nagyteszkó mellett egy padon. Épp asszem Nietzsche ‘Az erkölcs geneológiájához’ című művét vitattuk meg, amikor jött egy srác. Dave ismerte, és – mintegy őt is bevonván a magasröptű beszélgetésbe – megkérdezte tőle, hogy ő is úgy gondolja-e, hogy a lányok nem szoktak sza nagyvécézni, merthogy én épp erről próbáltam meggyőzni őt két harapás vékonykolbászos kiflifalat között (ezt amúgy a mai napig így gondolom, egész egyszerűen nem hiszek abban, hogy a lányok csinálnának ilyen gusztustalan dolgot, mint ez). A srác elég hülyén nézett, ami a kérdés kreténségét nézve érthető is, mindenesetre leült hozzánk, és kábé 5 perc múlva már Orwell 1984-éről, meg a rendszerek megdönthetetlenségéről beszélgettünk. Vicces volt látni, hogy egy totál hülye témából hogyan alakulhat ki egy értelmes eszmecsere, sőt még könyvet is ajánlott nekem, amit mindenképpen el kell olvasnom. A gond ezzel csak az, hogy a címét már elfelejtettem, de elvileg jövő héten kézhez fogom kapni, úgyhogy nem úszom meg:)

Azért persze hogy ne legyen olyan felhőtlen az egész, délelőtt közölte velünk az oktatásszervező néni itt a cégnél, hogy augusztus közepéig ne nagyon akarjunk szabadságra menni, mivel addig minden héten oktatások lesznek, amik egymásra épülnek, meg nagyon-nagyon-NAGYON fontosak, továbbá aki mégis el merészel húzni nyaralni – olyan mondvacsinált indokkal, hogy nyár van – azokat visszatérésükkor a cég pincéjében berendezett hangulatos kínzókamrában fogják meggyőzni a tréningek fontosságáról. Amikor felvetettem az aggályaimat a dologgal kapcsolatban (amelyek szerintem jogosak is, mivel télen relatíve kevés fesztivált rendeznek, meg különben se lesz majd pénzem szórakozni december tájékán, mivel akkor már fűtési szezon is lesz, ami drasztikusan meg fogja növelni a havi kiadásaimat, ráadásul nincs kedvem hóban sátorozni), akkor azt a választ kaptam, hogy tudhattam volna, hogy a belépésemet követő három hónapban oktatásokon fogok részt venni. Távolról sem akartam vitába szállni vele (mert nem vagyok ilyen csávó, hogy nálam jópár évvel idősebb hölgyeket próbáljak leoltani, persze kivételt jelentenek ezalól a virágárusok, de azok amúgy is eredendően gonoszak), de megemlíthettem volna, hogy az én esetemben a három hónap július 1.-én le fog járni, úgyhogy ezzel nem győzött meg, de elkönyveltem az esetet úgy, hogy valószínűleg azt hihette, hogy most kezdtem két hete mondjuk. Na sebaj, a nyár úgyis csak az ész nélküli piálásokról, meg a gusztustalan erkölcstelen rákenrólról szólt volna, most szerencsére a cég levette a vállamról az ezzel járó testi-lelki megerőltetés terheit, sőt még pénzt is spórolnak nekem ezzel, mert ugye sokkal olcsóbb itt bent ülni valami kurva érdektelen és unalmas tréningen, mint mondjuk egy rockfesztiválon vedelni a drága vizezett sört. Köszönet érte!

Még egy szolgálati közleményt szeretnék közzétenni (illetve kettőt): a mai napon itt fogom hagyni ezt a csodás várost, úgyhogy hétfőig ne is reménykedjetek abban, hogy új post lesz (tudom, tudom, szomorú tény ez mindannyiónknak, de próbáljátok meg emelt fővel elviselni a sors megannyi csapását, főleg ezt), de vigasztaljon titeket a tudat, hogy legalább fogok ilyen egzotikus kajákat is fogyasztani, mint például az ún. ‘főtt étel’. Aztán még egy dolog: sok fejlesztést eszközöltem a blogon, de megkérnék mindenkit, hogy ne tessék már megjegyzést tenni, ha mondjuk az oldal küld egy mail-t arról, hogy valaki válaszolt a kommentedre! Ez kábé olyan, mintha a BKV-nál panaszt tenne egy utas, hogy ‘mévan mostanában légkondi a villamoson, régen utazás közben még izzadni is lehetett’ 🙂 Ez egy plusz funckió, ki is lehet kapcsolni (pipát kivenni a komment alatt, bár a szöveg ott még angol, de dolgozok az ügyön), tessék örülni neki! Meg egyébként is: a mail szövegét én írtam át magyarra, és tök büszke vagyok rá:)

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Sokat keres az én szívem

A magány, a hiány érzete aranyozza be az estémet. Miután minden körülöttem élő férfitársam hazatért az ‘Ölelő karok’ névre hallgató vidámparkba, nekem mindössze a ‘Büdös nagy egyedüllét’ nevű szórakozóhelyen volt belépőre pénzem. Miután sok-sok gondolat és élmény megrágott, és kiköpött emésztetlenül a nagyvilágba úgy döntöttem, hogy a mai este a kellemesen borzongató depresszió jegyében fog eltelni, amelyet több forrás is táplál, de  – annak ellenére, hogy szenvedek az egésztől, de még mennyire! – nincs ellenemre az egész igazán. Legalább ember vagyok ettől is, mert érzek. Nem mondom azt, hogy jó ez igazából (mert ugye mennyivel jobb lenne mondjuk egy lájtos kis eufóriába beletemetkezve megélni az emberlétet), de legalább valami. Nem sok, nem jó, de az utóbbi napok zombi/droid üzemmódja után ez a kellemesen sötétbordó melankólia kifejezetten megnyugtat. Érzek még, élek még, én én vagyok, nem égett ki bennem az érzőrelé. Jó ez néhanapján. Kicsit kesergek még, hallgatok némi Kispált (az Interpol-t most túl depisnek érzem azért), lehet, hogy még énekelni is fogom a lakótársa(i)m legnagyobb örömére, aztán – miután megfelelő szinten kifárasztottam magam – elfekszek, mint a nagyalföld. Ebben a városban valahogy csak így tudok elaludni, ha előtte a végletekig kicsinálom magam, és úgy zuhanok be az ágyba, ez is egészen biztosan annak a jele, hogy mennyire jó itt nekem. Pár napja/hete még arról áradoztam, hogy mennyire kellemes az egész, de ez bizony kezd csúnyán megváltozni bennem. Emlékeztek még arra, amikor azt írtam, hogy mindig mennyire pozitívan fogom fel a világot? Hazudtam. Néha nem tudom így megélni az életemet, a vágyak, érzések, gondolatok, és elfojtott feszültségek bizony néha azt eredményezik, hogy szar kedvem van. Szerencsére meg vagyok áldva annyi belátással, hogy tudjam, hogy mindez időleges (nem fogok ilyen lenni amíg meghalok, sőt nagy valószínűséggel már holnap se), így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy kiélvezzem a szomorúságot. Higyjétek el nekem, hogy minden élethelyzetben, érzésben lehet szépséget találni, az egésznek mindössze annyi a titka, hogy tudd (nem, nem hitről van szó, mindössze fel kell fogni, nem elhinni!), hogy nem fog örökké tartani. Sajnos ez ugyanúgy vonatkozik a szép pillanatokra, érzésekre is, mivel ezeknek is el kell tűnniük az idő sötét, és kegyetlen szemétledobójában idővel, mese nincs. Épp ezért olyan értékesek ezek, a törékenységük, és ritkaságuk adja meg az értéküket.
Micsoda érzelgős egy szar is lett ez voltaképpen! Annak fényében viszont, hogy ma ketten is megjegyezték, hogy úgy gondolkodok, mint egy nő, teljesen elfogadható 🙂 Jövő héten meg is kérdezem az átoperáltatás feltételeit:)

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Elveszve Vice City-ben

Minekután sokszor leszögeztem, hogy alapvetően nem tudok, és nem is akarok mások igényeinek kielégítésére törekvéseket tenni, ezért nyugodt szívvel írom meg ezt a postot is. Tudom, hogy alapvetően elenyésző számú olvasóm fogja átérezni azt az élményt, amelyet ez a játék adott nekem a megjelenése óta eltelt röpke 7-8 év alatt, de – mint már taglaltam – sajnos vagyok annyira individualista, hogy ez ne zavarjon abban, hogy írjak róla 🙂

Kezdjük egy kis történelmi áttekintéssel: valamikor még a PC hőskora után néhány évvel, amikor még elég elterjedtnek számítottak a 486-os gépek, sőt az ún. Pentiumok is csak elvétve akadtak néhány tehetősebb családnál kijött egy játék, amely a talányos GTA nevet kapta. A neve egy rövidítés, amely a ‘Grand Theft Auto’ kifejezést takarta, amely nagyon szabad fordításban talán úgy hangozhatna magyarul, hogy a ‘Nagy Autólopás’. A kor egyik legaddiktívabb játéka volt: látványos grafikája keverte a sprite-os, két dimenziós megoldásokat a három dimenziós megjelenítéssel, így valóban sikeresen érte el azt az illúziót, mintha egy város életét követhetnénk nyomon felülnézetből. Figuránk alig különbözött egy sárga pixelhalomtól, viszont a hangulat, és a vicces küldetések kárpótolták a játékost az esetleges kis grafikai khm… esetlenségekért. Némelyik autó például borzasztóan gagyira sikeredett (szerencsére – mint a további részekben – itt is át lehetett buherálni a grafikai file-okat segédprogramok segítségével), továbbá a víz mint olyan se volt a grafikusművészet csúcsa… A hatalmas bejárható terep, a már emlegetett eszetlen jó gettóhangulat, és a vicces küldetések azonban kárpótoltak mindenért. Természetesen már ezt a játékot is betámadták az ifjúságvédő szervezetek, mivel erőszakos cselekményeket követhettünk el benne (bérgyilkosságok, rablótámadások, "szegény" krisnások halomra gázolása – amit ha sikerült zsinórban végrehajtani, akkor egy nagy ‘Gouranga!’ kiírás volt a jutalmunk 🙂 -, járókelők lángszóróval való megzabolázása, meg hasonlók), és érdekes módon ez a momentum is hagyománnyá vált a játéksorozat történetében, valahogy mindig ki lett nevezve mumusnak, ami mondani se kell, hogy elég jó hatást gyakorolt a népszerűségére.

Ez volt az első rész, én konkrétan vagy 2-3 évig(!) játszottam vele szinte megszakítás nélkül, sőt csináltam hozzá egy magyarítást is, amely kapcsán többezer sornyi angol szöveget írtam át. A poén az volt az egészben, hogy – mivel annak idején nemhogy internetem nem volt, de kis túlzással azt se tudtam hogy mi az – nem terjesztettem, tehát elmondhatom, hogy saját bejáratú szövegekkel tolhattam a játékot 🙂

Aztán jött a második rész, amely még mindig felülnézetet használt, de a látvány már kellemesebb lett. Ezzel nem volt annyi élményem, egész egyszerűen azért, mert mire megszereztem már XP volt a gépemen (amin nem akart futni a drága), bár tény, hogy volt időszak, amikor csak ennek a játéknak a kedvéért ott figyelt egy külön partíción a Win98.

Eltelt újabb néhány év, és 2001-ben hatalmas reklámkampány után megjelent a GTA3. Olyan szinten forradalmasította a játékipart – legalábbis szerintem – mint mondjuk évekkel korábban a Quake, vagy a Starcraft: egész egyszerűen elképesztő lett. Végre teljes háromdében bolyonghattuk be a játékban szereplő Liberty City-t (amely visszaköszönt nemrég a sorozat negyedik részében, de haladjunk sorban), és a felülnézetet felváltotta az ún. TPS nézet, amikor hátulról látod a figurát, akit irányítasz. A mai napig jó játéknak tartom, bár a megkopott emlékeimből vele kapcsolatban csak az maradt meg, hogy folyamatosan köd volt, illetve hogy mennyire bénák voltak az átvezető jelenetek, mivel főhősünk soha nem szólalt meg bennük 🙂

És el is érkeztünk a 2002-es évhez, amikor megjelent jelen ömlengésem tárgya, a GTA : Vice City. Ugyanazt a grafikai motort használta, mint a GTA3, viszont a fejlesztők áttették a történéseket az előző rész New York-ra hajazó betondzsungeléből ebbe a fiktív városba, amely leginkább Miami-ra emlékeztet. Telitalálat volt az éraválasztás is, mivel egy zseniális húzással úgy döntöttek, hogy felelevenítik a 80-as évek olyan klasszikus sorozatainak, és filmjeinek hangulatát,mint a Miami Vice, a Magnum, a Knight Rider, vagy a Sebhelyes arcú. A ‘pálmafák alatt tiritarka hawaii-ingben szögletes sportkocsikkal krúzolás a lemenő napban, miközben Toto szól a rádióból’-feelinget a játék alkotói brilliáns stílusérzékkel, zseniális megoldásokkal érték el, olyannnyira, hogy szívem szerint ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen volt a nyolcvanas évek Amerikája, akkor leültetném a játék elé néhány órácskára 🙂

Ez a tény márcsak azért is vicces, mivel a cucc fejlesztői mégcsak nem is amerikaiak, hanem a ködös-esős Skócia szülöttjei, de a feladatot mégis olyan affinitással, olyan zsenialitással abszolválták, hogy minden tiszteletet megérdemelnek. A műben amúgy olyan mennyiségű munkaóra lehet, hogy azt szinte elképzelni is nehéz, egész egyszerűen elképed az ember, ha belegondol, hogy mennyi meló lehetett megtervezni a város minden szegletét, megcsinálni a rádióadókat (amelyeken valósághű kamuhirdetésektől talkshow-kig minden megy), lescriptelni a küldetéseket, meganimálni a szereplőket, megírni a csodálatos időjárás-motort (ami gyönyörű naplementéket, és trópusi viharokat sűrűn csapkodó villámokkal egyaránt tud produkálni), lemodellezni azt a rengeteg autót, hogy az olyan apróságokról ne is beszéljünk, mint mondjuk a rengeteg kipróbálható eldugott hülyeség.

A hangulat eladhat játékot. Nem muszáj szépnek lennie, nem muszáj korszerűnek lennie. Még az is megeshet, hogy irányíthatatlan, vagy esetleg csak rövid. Ennél a játéknál minden sarkalatos pont a helyén van, még mai szemmel is azt mondom rá, hogy élvezhető a grafikája, és teljesen átérezhető a története, a – már sokszor emlegetett – feelingje. Tudom, hogy nem mindenki van ennyire rákattanva a 80-as évekre mint én, de azért azt had tegyem hozzá, hogy amíg meg nem ismertem ezt a játékot én se voltam oda érte. Így viszont örök trauma lesz az életemben, hogy sose lesz lehetőségem hawaii ingben andalogni a pálmafák alatt, és ezért sose fogok megbocsátani ennek a játéknak. Minden másért hálás vagyok neki, mert megmutatta nekem, hogy egy – sokak által lesajnált – videojáték is adhat az embernek élményeket. Ez a játék kortalan. Klasszikus.

  • Témaváltó


      Fatal error: Uncaught Error: Call to undefined function wp_theme_switcher() in /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/sidebar.php:6 Stack trace: #0 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template.php(790): require_once() #1 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template.php(725): load_template('/home/raktahu1/...', true, Array) #2 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/general-template.php(136): locate_template(Array, true, true, Array) #3 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/index.php(66): get_sidebar() #4 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template-loader.php(106): include('/home/raktahu1/...') #5 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-blog-header.php(19): require_once('/home/raktahu1/...') #6 /home/raktahu1/public_html/regiblog/index.php(17): require('/home/raktahu1/...') #7 {main} thrown in /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/sidebar.php on line 6