Sokat keres az én szívem

A magány, a hiány érzete aranyozza be az estémet. Miután minden körülöttem élő férfitársam hazatért az ‘Ölelő karok’ névre hallgató vidámparkba, nekem mindössze a ‘Büdös nagy egyedüllét’ nevű szórakozóhelyen volt belépőre pénzem. Miután sok-sok gondolat és élmény megrágott, és kiköpött emésztetlenül a nagyvilágba úgy döntöttem, hogy a mai este a kellemesen borzongató depresszió jegyében fog eltelni, amelyet több forrás is táplál, de  – annak ellenére, hogy szenvedek az egésztől, de még mennyire! – nincs ellenemre az egész igazán. Legalább ember vagyok ettől is, mert érzek. Nem mondom azt, hogy jó ez igazából (mert ugye mennyivel jobb lenne mondjuk egy lájtos kis eufóriába beletemetkezve megélni az emberlétet), de legalább valami. Nem sok, nem jó, de az utóbbi napok zombi/droid üzemmódja után ez a kellemesen sötétbordó melankólia kifejezetten megnyugtat. Érzek még, élek még, én én vagyok, nem égett ki bennem az érzőrelé. Jó ez néhanapján. Kicsit kesergek még, hallgatok némi Kispált (az Interpol-t most túl depisnek érzem azért), lehet, hogy még énekelni is fogom a lakótársa(i)m legnagyobb örömére, aztán – miután megfelelő szinten kifárasztottam magam – elfekszek, mint a nagyalföld. Ebben a városban valahogy csak így tudok elaludni, ha előtte a végletekig kicsinálom magam, és úgy zuhanok be az ágyba, ez is egészen biztosan annak a jele, hogy mennyire jó itt nekem. Pár napja/hete még arról áradoztam, hogy mennyire kellemes az egész, de ez bizony kezd csúnyán megváltozni bennem. Emlékeztek még arra, amikor azt írtam, hogy mindig mennyire pozitívan fogom fel a világot? Hazudtam. Néha nem tudom így megélni az életemet, a vágyak, érzések, gondolatok, és elfojtott feszültségek bizony néha azt eredményezik, hogy szar kedvem van. Szerencsére meg vagyok áldva annyi belátással, hogy tudjam, hogy mindez időleges (nem fogok ilyen lenni amíg meghalok, sőt nagy valószínűséggel már holnap se), így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy kiélvezzem a szomorúságot. Higyjétek el nekem, hogy minden élethelyzetben, érzésben lehet szépséget találni, az egésznek mindössze annyi a titka, hogy tudd (nem, nem hitről van szó, mindössze fel kell fogni, nem elhinni!), hogy nem fog örökké tartani. Sajnos ez ugyanúgy vonatkozik a szép pillanatokra, érzésekre is, mivel ezeknek is el kell tűnniük az idő sötét, és kegyetlen szemétledobójában idővel, mese nincs. Épp ezért olyan értékesek ezek, a törékenységük, és ritkaságuk adja meg az értéküket.
Micsoda érzelgős egy szar is lett ez voltaképpen! Annak fényében viszont, hogy ma ketten is megjegyezték, hogy úgy gondolkodok, mint egy nő, teljesen elfogadható 🙂 Jövő héten meg is kérdezem az átoperáltatás feltételeit:)

Kategória: Régi post
Követheted a válaszokat az RSS 2.0 feed-en keresztül. Írhatsz hozzászólást, vagy trackback-elheted a saját oldaladról.
Írj kommentárt!

XHTML: Használhatod ezeket a tag-okat: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

  • Tagfelhő

  • Musicbox

  • Még meleg...

  • Szavazás

    • Verárjúfrom?

    • Belépés...