Archive for » július, 2009 «

Szétzilált éjszaka

Ilyenkor (hajnali 2:56) már réges régen aludnom kéne, de a mai éjjel máshogy alakult. A kezdetek azok voltak, amikor a rózsaszín-vörös nyári naplemente által beburkolt városba belevetve magam leértem a baráti iszogatás helyszínére, a már sokszor emlegetett Vadászkürt nevű egységbe. Szabályos kis szentségtörés volt részemről az, hogy headsettel zenét hallgattam közben (mentségemre legyen mondva, hogy legalább Stereomilk volt az, ami a Junkies-os Szekeres Andris szólózenekara, és itt szeretném megemlíteni, hogy a szóban forgó arc egy kibaszott nagy zseni), mivel így sikeresen agyoncsaptam a nyári este legfőbb hangulati elemét, a tücsökmuzsikát. Na sebaj, néhány korsó VBK után sokkal szebb a világ (bár ma amúgy se volt vele semmi bajom, kész csoda), így Dave barátommal belevetettük magunkat az éjszakába jól. Képzeljétek el, hogy inni indultunk, de ehhez képest egy városnéző túra kerekedett a dologból. Megdöbbentő volt ráeszmélni, hogy – annyi városfelderítő túra után – nagyon rossz helyen kerestem eddig Fehérvár csodálatos helyeit, mivel ott voltak az orrom előtt, csak eddig nem kerestem őket arrafele. Megnéztem például az órát, amely 24 órában van skálázva, illetve bejárhattam néhány nagyon hangulatos belső udvart, amelyeket Pápán is annyira szerettem, de itt sokkal több van, és sokkal hangulatosabbak. Ígérem, fogok csinálni is majd képeket ezekről a helyekről egy normális géppel, mert egész egyszerűen csodálatosak. Ez a város gyönyörű, csak épp eddig az igazán gyönyörű részét nem is láttam.

A szájtátva bámulós belváros után beültünk egy rockkocsmába a Budai úton (a nevét sikeresen elfelejtettem, de valami fém lesz), ahol megittunk két korsó vadászt darabját 500Ft-ért. Azért az ember nem gondolná, hogy pont egy szakadt rockkocsmában (amely alapvetően lehangoló, legalábbis szerintem) fog az ember ilyen kurva drágán inni, de némi pánikhangulat után sikerült kifizetni. A két piának a nagy részét már én ittam meg (igen, alkesz vagyok, naés?), de sajnos részeggé így se sikerült válnom, egész egyszerűen nem hatott a szesz. Álmos lettem csak tőle kicsit, de némi beszédközponti malfunkciót leszámítva nem éreztem semmit, amiért érdemes lenne inni. Dave mindenesetre szórakoztatott a különféle khm… érdekes történetével, így volt erőm tovább élvezni az estét, és nem hazahúzni éjfél előtt. Kinéztünk még a halastóra, illetve néhány környékbeli játszótérre, ahol leteszteltük a nagyon nem a mi korosztályunknak szánt játékokat, ezzel szórakoztatva a környék paneljeiben békésen alvó polgártársainkat (akik feltételezhetően nagyon élvezték, amikor a játszótér dombjának tetején előadtam a Bordalból egy velős kis részletet). Ezek után némi térfengés után hazatértem (csodás ez a város éjszaka! a lágy hűvös szél, a kihalt utcák, és a lombokon átszűrődő lámpafény felejthetetlen élmény, már ha az ember kombinálja némi szesszel, és zenével megfűszerezve némi melankóliával), és most itt ülök, és valami hiányérzet jár át. A legjobb az lesz, ha talán lefekszek aludni :)

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Na az is biztos…

… hogy nem ennél a cégnél fogok domain-t és tárhelyet csinálni/bérelni. Röpke 3 napos kimaradás után újra üzemel a blog. Hát mit mondjak… Éljen?

(Ja, és persze indoklás nem volt, csak ígéret, hogy már tegnapra megcsinálják. Mindössze egy napot csúsztak az ígérthez képest is, persze, nem volt probléma.)

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Egy két napos post…
(Az alábbi szösszenet még kedden, július 21.-én íródott igazándiból)
Kedves drága webszolgáltatómnak, az Intrex-nek hála ezt a postot most teljesen offline módon, Jegyzettömbben (na jó, Notepad++-ban, de csak mert tudvalevőleg hülye vagyok) vagyok kénytelen megírni. Holnap mondjuk teljesen jó lesz egy elegáns kontrolcékontrolvé után csak feltolni a szerverre a kész szöveget, kifejezett örömmel tölt el majd a gondolat, hogy mindenféle erőlködés, meg szóismétlés, ill. egyéb fogalmazási hiba keresgélés nélkül lesz új post a blogon. Most jut eszembe, jó lenne, ha valaki mindig megírná helyettem a dolgokat, és nekem csak a ‘Publikál’ gombra kéne kattintanom minden esetben :)
Mindenesetre olyan dél környékén elszállt a blog, azóta senki se látta. Én is csak fészbúkon tudtam közzétenni egy szösszenetet amelyben kifejtem, hogy meg lesznek analizálva tejszínen a fent említett cég munkatársai, de úgy fest, hogy a fenyegetőzésem még ezen a kései esti órán is pusztába kiáltott szóként aposztrofálandó, mivel az oldalam még mindig egy talányos “error/error403.php” hibaüzivel fogadja a kedves látogatókat. Szóval kicsit már kezdek ideges lenni, de Dave írt nekik egy “ugyanmámiazistenaszavan” tartalmú levélkét, bízzunk benne, hogy lesz foganatja is.
Amúgy nem elég, hogy ez történt, még az adatvinyóm is túlmelegedett pár perce, konkrétan olyan forró, hogy alig bírtam megfogni. Gondolom ez nem tesz annyira jót neki, sőt szegényem le is állt. Ez nem probléma (mivel csak zenét nem tudok most róla hallgatni, apropó, ma néztem, 17 NAPNYI muzsika foglal helyet rajta :) ), de csak reménykedni tudok, hogy – kihűlve – újra fog indulni. Most ott hever szegényem az ágyamon, és sűrűn cserélem rajta a vizes borogatást, ahogy anyukámtól tanultam.
Szóval szivat a technika, viszont legalább ma is jól töltöttem a délutánom, ugyanis megint bejártam ezt a csodás várost kissé biciklivel. Hoztam bő 4 litert az általam annak idején már egekig magasztalt ún. keserű vízből (ami egy helyi kútból folyik a főiskola mellett, és had tegyem hozzá, hogy szerintem inkább savanyú, mindenesetre jópár fokkal finomabb a helyi vezetékes víznél), továbbá kicsit megint bővítettem a helyismeretemet némi eltévedés segítségével. Megint megvolt a WTF-érzés, amikor kibukkantam egy ismert kereszteződésnél (kábé fél óra kevergés után) egy totál más irányból, mint sejtettem volna, és néhány percbe bizony beletellett mire beorientáltam magam, hogy akkor most merre is van a haza :)
Most visszaraktam a vinyót (már csak langyos volt), és meglepődve tapasztaltam amikor a gépházhoz értem, hogy elég meleg az oldalsó burkolat. Hmm, lehet hogy nem is kéne visszarakni, mert még megfő más is? Amúgy itt szeretnék egy perc néma öö… üres sorral megemlékezni Zoltán barátom gépéről, amely három napja döntött úgy, hogy hosszas szenvedés után felforralja magát, és csendben megadta magát az enyészetnek. Látnotok kellett volna a srácot, amikor meglátván engem egyből azzal támadott be, hogy tud-e AMD-s procit kezelni a gépem, és utána látni a csalódást az arcán, amikor közöltem hogy nem :) Akkor nyugodott meg kissé, amikor megtudta, hogy PCI-E-s videokártyákat tud fogadni az alaplapom, szóval azt le tudjuk nálam tesztelni, hogy működik-e, avagy az is hőgutát kapott.
<egy percnyi üres sor helye>

Hja igen, és öröm az ürömben, hogy – valami isteni sugallat hatására – ma délelőtt csináltam egy biztonsági mentést a postokról, szóval nem veszett el semmi, se kommentárok, se tagek, se semmi :) Szóval ha beüt a legrosszabb eset, és elszállt a blog (ami azért érdekes lenne), akkor se veszett el semmi, max a sok szarakodás a kinézetével (szavazások, blogfelhő, ilyesmik). Az már eleve felháborító, hogy hogyan engedheti meg magának egy szolgáltató, hogy ennyi ideig hagyjon lepihenni az egyik oldalt, amelyet ő hostol (mert ugye lehetett volna ez egy üzleti weboldal is, mondjuk egy webáruház, és ilyen esetben bizony durva bevételkiesést eredményezett volna ez a manőverük), de azt azért nem hiszem, hogy ezt a postot már nem az immortal-net-es címen fogjátok olvasni… Ha meg igen, akkor erősen el fogok gondolkodni azon, hogy megveszem a raktalicska.hu címet, és önállóan fogom csinálni az egészet. Az is biztos viszont, hogy nem az Intrexnél…

Kategória: Régi post  Kommentáld!
LOAD “*”,8,1

Érdekes dolgot vettem észre magamon: minél nagyobb a zűrzavar az életemben, annál jobban vágyódok a régi, nosztalgikus időtöltéseim után. Nagyon  jó példa volt erre a pár nappal ezelőtti Duke Nukemes post (amit még nem sikerült implementálni a backupból -JonC), mivel tényleg kellemes volt újra látni a régi grafikát, a főmenüt, meg újra felidézni a pálya összerakásának a – gyakran szitkozódásra ingerlő – részleteit, mint például az utolsó képen látható sárga Volán-buszon látható textúraelcsúszást a sarkánál, amivel – emlékszem – annak idején órákat tököltem, hogy kijavítsam, de nem jártam sikerrel. Szóval újra tizenéves kölöknek éreztem magam, akit nem tett még feszültté a banki kölcsön, az állandó pénz- és időhiány (ami miatt nem tudok eljutni sehova, pedig nyár van) az albérleti lét, a munkahelyi stressz (mert bizony itt az is akad), meg a többi szarság, ami a felnőtt léttel együtt jár.

Ennek az érzésnek köszönhető szerintem az is, hogy ma azon kaptam magam, hogy a Vaterán Commodore64-eseket nézegetek, és közben azon gondolkodom, hogy kéne venni egyet, és újra átélni azt, amit tizenpáréves srácként volt szerencsém a negyedik emeleti panellakásunk kisszobájában. Újra állítgatni a magnó fejét, kirakosgatni a túlmelegedett trafót az ablakba, hogy hűljön, meg a többi – mai szemmel röhejes, és idegesítő – nüanszot elkövetni csak azért, hogy pixeles játékokkal játszhassak.

Azoknak akik mondjuk most csak néznek, hogy mi a fenéről is beszélek, elmondanám, hogy mi is az a Commodore64. Ez volt talán az egyik legelső nagyon széles körben elterjedt személyi számítógép, még anno a nyolcvanas években. Tudni kell róla, hogy – akkoriban hihetetlennek számító – 64 kilobyte memóriát tudhatott magáénak (ki se merem számolni, hogy ez hanyadrésze egy mai gépének), volt külön hang- és grafikai chipje, önálló, beépített oprendszere, 16 színt tudott megjeleníteni (azaz töredékét egy párezer forintos telefon kijelzőjének), és az egész gép egy házba volt belezsúfolva, tehát így festett:

Hatalmas népszerűségre tett szert néhány év alatt, sőt a mai napig rengetegen fejlesztenek rá játékokat, és egyéb szoftvereket. Léteznek úgynevezett emulátorok PC-re, amelyek arra hivatottak, hogy az eredeti gép funkcióit, parancskészletét szimulálják PC-n, így egy többszázezer forintos gép is képes lehet arra, hogy idestova 20-25 éves, mai szemmel hányingerkeltőnek tűnő játékokat futtasson a TFT-monitoron megjelenítve. Én speciel egy egészen érdekes anakronisztikus dolognak tartom, hogy egy ilyen kis program segítségével a 2 gigás Intel procimon futtatva jelenhet meg a Samsung TFT-men ez a klasszikus képernyő:

Ez kábé olyasmi, mint amikor a mai gépeken megjelenik a Windows asztala bekapcsolás után, és nekiállhatsz programokat indítani, a különbség mindössze annyi, hogy ennek a gépnek nem volt merevlemeze, így minden bekapcsolás után háttértárolóról kellett betölteni a memóriájába a használni kívánt alkalmazásokat (amelyek furcsa módon 99.9%-ban játékok voltak). Az előbb említett háttértárolók is megérnek egy misét: lehet, hogy sok ma cseperedő fiatal már nem is emlékszik ilyenre, de nagyfloppin, és magnókazettán(!) tudta a gép tárolni az adatot. Ez utóbbi volt az érdekes mutatvány: egy kazettán akár több tucat játék is elfért, de csak szépen egymás után a szalagon. Ahhoz, hogy az ember tudja is, hogy mit hol keressen rajta, ahhoz bizony szükség volt egy kis katalógusfüzetre (az enyém még megvan, féltett kincsét képezi a retrogyűjteményemnek), amelyben feljegyezhette, hogy egy adott játék melyik sorszámú kazetta melyik oldalának melyik részén kezdődik. Ezt a magnó beépített számlálójával lehetett megoldani, amelyet a kazettát koppig visszatekerve volt érdemes lenullázni, majd indulhatott a programok kiírogatása a füzetbe. Így utólag már elmagyarázni is nehéz ezt, de annak idején pofon egyszerű volt az egész. Tessék, íme egy kép az én füzetemből, hátha így érthetőbb lesz a fenti művelet:

<Pótolandó ez is>

Aztán persze nekem is beütött a jóvilág, szereztem egy floppimeghajtót, így már sokkal kényelmesebben tárolhattam a cuccaimat, és valahogy sose sírtam vissza a magnós szenvedést utána (és akkor még a magnófej beállítgatásról kiscsavarhúzóval még nem is meséltem 🙂 )…

Szóval a mai agyonegyszerűsített, agyonfelhasználóbarátosított világunkban, ahol már mindenki tudja használni a számítógépeket (már éccsanyám is tolja az iwiwet, hogy csak egy példát mondjak) nagyon hülyén tudnak rámnézni nálam fiatalabb emberek, amikor elmesélem nekik, hogy bizony én annak idején átjátszókábellel rögzítettem magnókazira játékok zenéit (amelyek tényleg kimerítik a nyolcbites fülerőszakolás klasszikus mintapéldáit), vagy amikor előadom nekik, hogy annak idején írtam kalandjátékot BASIC-ben, és a Commodore ASCII-karakterjei segítségével rajzoltam meg a grafikákat hozzá. Sőt, ma már – az idő mindent megszépít, és ez tényleg így van – röhögve tudok sztorizni a Project: Stealth Fighter nevű repülőgépszimulátorról, amely nekem két kazetta négy oldalán terpeszkedett(!), és konkrétan úgy nézett ki a vele való szórakozás, hogy az ember elindította az első oldal betöltését, kábé fél órás malmozás után bejött a főmenü. Itt az ember beállította azt, hogy milyen küldetést akar tolni, stb., majd megfordította a kazettát. Újabb fél óra töltés után jöhetett kábé 20 perc játék (feltéve hogy nem szedték le 5 perc után), majd kazettacsere. Megint eltelt fél óra (közben az ember nyugodtan elmehetett vacsorázni, fürödni, stb., bőven belefért az időbe), majd megcsodálván a Game Over képernyőt, újra nekiállhatott betölteni az első kazettát, ha újra akart játszani. És ez komolyan így ment! Annak idején valahogy mégis volt ideje az embernek kivárni, most meg ideges, ha akár csak 3 percet tölt két pálya között egy überszép játék…

Igen, annak idején ez volt a számítástechnika, és nagyon örülök neki, hogy annak idején nem maradtam ki belőle. Tessék megnézni az alábbi videót, és szörnyülködni, hogy miért tudtam/tudok én (is) lelkesedni:

httpv://www.youtube.com/watch?v=eY2gK1MPgh8&feature=player_embedded

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Egy majdnem depis post

Hejj de kellemesen depresszív pár sort sikerült kitörölnöm most egy véletlennek a legnagyobb jóindulattal se nevezhető elegáns mozdulattal! Nem fogok akkor se depis szarokat postolni ha fene fenét eszik se. Szép nyári nap volt ma is, sütött a nap, szépen kelt fel a napocska a buszból kitekintve reggel… Épp elég szar van a világban, meg épp elég lehangoló impulzus éri az embert, és én nem akarok részt venni ebben az össznépi szarhalom-hordásban. Nem elég nekem, hogy pár napja hirtelen felindulásból letöltöttem a Sziámitól a “Ha előrelátó csecsemő lettél volna…” című habkönnyű slágert (amely annak idején a tinédzserkorom sötét útvesztőiben remek zenének tűnt, de mai fejjel meghallgatva csodálom, hogy Müller Péter még nem nyírta ki magát (akit érdekel a szóbanforgó csoda dalszövege, az kattintson ide)), még ilyesmiket is akarnék írni. Na nem. Majd a héten úgyis lesz DP (DrunkPost, saját szakszó), tessék figyelni a blogot, mert csak kábé éjjel 1-2-től reggel 7-ig lesz fent 🙂 Csinálhatnék nyereményjátékot is, hogyaszongya:

“Mi volt a Ráktalicskán szerda éjjel pár órán keresztül látható post témája?”
A – néhány összedobált, művészinek szánt, ámde nem azzá lett szó
B – random karakterek, mintha a macska végigfutott volna a billentyűzeten
C – értelmetlen, szentimentális baromság valami beteljesületlen vágyról, és a tajwani tengerpart szépségeiről

Szóval nem fogok depizni. Fess fiatal férfi vagyok egy lightos sörhassal, aminek leadása már folyamatban van (jó, ma kicsit visszavetett a projectban az a baszott nagy csirkemájas pizza, amit az arcomba tömtem), van aki szeret, és vannak terveim az életben. Ilyen távlati tervem például az is, hogy végre legyőzöm a bennem alapvetően bujkáló lúzerség utolsó csíráit is, és képessé teszem magam önálló döntések hozatalára. Sajnos – vagy szerencsére, ugye ez is nézőpont kérdése – én egy érzelgős fasz vagyok, bár néha tudok kemény és kegyetlen lenni, de kábé fél óra elég szokott lenni ahhoz, hogy bőgve kérjek bocsánatot az általam mondottakért. Persze ez nem szokott mindenkinél így történni, de általában zavarnak az általam elkövetett igazságtalan beszólások, és igyekezni szoktam kompenzálni őket, mihelyst elmúlik az az ötperc, amelynek köszönhetően kimondtam őket.
De hagyjuk is ezt a hülye témát, inkább írok arról ami mostanában foglalkoztat, vagy érdekesnek találtatott általam. Itt van kapásból a Google Picasa nevű webes fotóalbuma, amely – első ránézésre – kábé ugyanazt tudja, mint a Flickr, bár nekem a feltöltőprogramja jobban tetszik az előbbinek. Ami mégis nagyon tetszett, hogy – bár primitív, gépi módon – a képek alatt szereplő kommenteket az oldal automatikusan lefordítja az adott user anyanyelvére(!), tehát – kis gógyival – nem okoz problémát, ha egy koreai, egy amerikai, meg mondjuk egy orosz kommentált egy adott képhez, a Google okosan lefordítja mindet magyarra. Szemléletes példa lehet ez itt.  Néhány aranyköpéstől eltekintve a rendszer remekül működik. Eszméletlen.
Aztán megrökönyödve kellett tudomásul vennem, hogy a fizetésem már megint elfogyott (hanyadika is van? 13? 🙂 ), de ami főleg emelte a nap fényét az az volt, amikor reggel két gyors egymásutánban érkező SMS tudatta velem, hogy a két kedvenc biztosítóm a mai napot találta a legmegfelelőbbnek arra, hogy leemelje az utolsó fillérjeimet is a számlámról, ezzel effektíve elvéve azt a pénzmagot, amiből inni élni akartam a héten ebben a csodás városban. Szerintem megérezhették, hogy ha két nappal később akarták volna, akkor már nem jött volna össze 🙂 Szemetek!
Ja, és még annyit, hogy – teljesen más témára terelve a szót az előbbiekhez képest, ez a csapongás is ismérve a mai napomnak – abból, hogy július közepe van, és nyári hangulatban kéne telnie az év eme csodás szakának én majdhogynem nem veszek észre semmit szokás szerint. Nem mondom azt, hogy fesztiválokra akarok menni (mert nem, ha akarnék talán megtehetném, bár szűkösen), de azért mondjuk nem ártana csobbanni egyet, vagy akár csak valami vizet látni már végre. Holnap délután ezt lehet, hogy végre valahára sikerül összehoznom, mivel Zé bátyó invitálásának eleget téve megpróbálok lejutni Velencére egy laza fürdőzés erejéig. Talán meglegyint végre valami nyári hangulat, amit már évek óta nem éreztem igazán. Komolyan mondom, nem éri meg felnőni, és a nyarakat is munkával tölteni. Persze, én választottam ezt, ha igazán úgy élnék ahogy elképzelem álmaimban, akkor meglenne a napi betevő falatom, aztán nem érdekelne semmi más. A vicc az, hogy most sincs semmim (tehát a klasszikus ház, kocsi, nyaraló, akármi felsorolás egyike se adatott meg nekem), de mégis dolgozok… Komolyan mondom, lehet, hogy abba kéne hagyni, és stoppal nekivágni Európának? 🙂 Ugyanott lennék…

Na végre…

Egy hét után (már ha nem számítjuk az előző nyúlfarknyi postot) végre újra van időm, energiám, és főleg kedvem írni! Ilyen még amióta rászántam magam a blogírásra nem történt velem, hogy ilyen hosszú ideig ne lett volna – főleg – időm arra, hogy idevakarjak valami karakterhalmazt. Történt ugyanis, hogy a héten SAP-oktatáson (SAP = Software Aus Palestina, ahogy az oktatónk emlgette, de van egy még jobb magyarázata is:  Sanduhr Anziege Program, azaz homokóra-megjelenítő program 🙂 ) tágították az án agyamat napi (kis túlzással) nyolc órában, majd délutánonként meghalni se nagyon volt erőm, nemhogy alkotni. Ennek a napi rutinnak köszönhetően nem fordítottam le az előző post képregényét se, ráadásul a testvérblogomnak, a Tümmtümm-nek is csúszik a beígért csillivilli új logo, amit nekem kéne összeeszkábálnom fotosopppban. Szóval el vagyok csúszva pár dologgal, de sebaj, legalább zajlik az élet. Amúgy a blogolás tényleg a nagyon sok energiával, vagy nagyon sok szabadidővel rendelkezők sportja (tehát speedfüggő munkanélküliek előnyben), és nekem a héten egyikből se volt túl sok.

A fenti litániám ellenére lett volna téma a héten is, amiről beszámolhattam volna, például a tegnapi nap izgalmai is ezek közé tartoztak. Történt ugyanis, hogy az oktatóteremben szünetben épp a bölcsészeken köszörültem a nyelvem (a többiek nagy derültségére, naná), mire a csoportból felállt a legnagyobb darab, tarkopasz fiatalember (akinek – mint megfigyeltem – az alkarja olyan vastag mint az én combom), és közölte, hogy nem kéne leszólni őket, merthogy ő azon a szakon végzett Pécsen. Namármost látnotok kéne a csávót, inkább azt tudnám róla elképzelni, hogy “ukrán pénzbehajtó- és verőember” szakon szerezte a diplomáját, mint történelmen, de ebből is látszik, hogy a látszat néha durván csal. Most, hogy ezeket a sorokat rovom is látom a srácot, nos rá nem illik az a vicc, hogy akkora a háta, mint az IFA-plató, csak nem olyan széles, hanem olyan mocskos, mivel neki tényleg olyan széles 🙂 Végül aztán arra jutottunk, hogy a szimatszatyros-hosszúhajú-vizisiklóvállú-körszemüveges-hippiforma bölcsészeket mindketten utáljuk 🙂

Aztán szintén tegnap volt az is, hogy majdnem megölt egy idióta, mivel annyira kellett sietnie valahova (biztos vajúdott az asszony a hátsó ülésen, ilyenkor mindig erre gondolok), hogy majdnem elcsapott a zebrán. A szitu a következő volt: álltam a zebránál, és vártam, hogy átmehessek. Jött pár kocsi szépen sorban, és az egyik megállt nekem, és a benne ülő ötvenes nő kedvesen intett, hogy átmehetek (ezúton csókoltatom). Meg is indultam, ámde, amikor a zebra közepe fele jártam kivágott egy autó mögüle, és megelőzte. A gond csak az volt, hogy én épp útban voltam neki (naná, már megint én vagyok a paraszt), és kábé fél méterre tőlem tudott csak megállni. Igazából meg se ijedtem, csak néztem az autó orrát, ahogy közeledett felém (hát bazze, elütsz, elütsz, ez van… – gondoltam), és csak miután meg tudott állni  tudatosult bennem, hogy bizony majdnem elgázoltak, és kivételesen úgy, hogy én lettem volna a vétlen fél. Alapvetően elég kamikaze módon biciklizek ugyanis, fülemben a headset, bömböl a metál, szóval nem vagyok épp az autósok álma, de mentségemre legyen szólva, hogy mindig körülnézek, felmérem a helyzetet mielőtt mondjuk hirtelen irányt váltanék. Az lett volna a sors iróniája, hogyha nem is az én hibámból szenvedtem volna balesetet…

Amúgy ezektől az apró nüanszoktól eltekintve elég lagymatag kis hét volt ez, nem történt különösebben semmi, ami annak is betudható, hogy a napjaim nagy részét egy olyan téma bűvkörében töltöttem, amely magában is elég unalmas. Ez volna a már fentebb említett SAP, amelynek oktatását egy olyan srácra bízta rá a cég, akit… nem akarok túlzottan a sárba alázni, mert biztos nagyon jó szakember, de általában a hozzáértés, és a jó előadói készség nem párosul egymással, főleg az ilyen házilag kinevelt oktatóknál. Érdemei elismerése mellett kollektívan arra az álláspontra jutottunk (én és rajtam kívül a többi 15 tanfolyamtársam), hogy ez a fiatalember bizony jobban tenné, ha szépen visszaülne a helyére, feltenné a kis fülhallgatóját, és szépen kattintgatna tovább, mert az lehet, hogy megy neki, de oktatni nem tud. Nem állt szándékunkban (legalábbis nekem nem), hogy kicsesszünk vele azzal, hogy megemlítjük az oktatásszervezőknek az előadásmódja hiányosságait (mint  például az érthetőség hiánya, továbbá az a tény, hogy úgy tálalja az egyes funkciókat, mintha mindannyian SAP-telepítővel jöttünk volna a világra), de rá kellett jönnünk, hogy azzal, hogy érthetetlenül adja le az anyagot, azzal velünk babrál ki igazán. Sebaj, már vége van, és csak remélni tudom (személy szerint), hogy többet nem akadunk össze vele oktatáson.

A post lezárásaként csak annyit írnék, hogy jövő héten tényleg beüzemelem azt a nyomorult Pixel-t, tényleg lefordítom az almaalienes képregényt, tényleg megcsinálom a Tümmös logo-t, és tényleg gyűjteni fogom a vasat és a fémet. Komolyan 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek):  Kommentáld!
Akkor mi most betegek vagyunk?

Ma – didibárba menet – felvetődött az a hipotézis, miszerint amikor az embert felakasztják, akkor állítólag még utoljára el szokott élvezni. Namármost Dave szerint ez egy utolsó elkeseredett fajfenntartási próbálkozás, mire én megkérdeztem tőle, hogy szerinte mennyi az esély arra, hogy pont khm… termékeny talajra hulljon a mag, mire ő nekiállta bizonygatni az igazát, továbbá közölte velem, hogy igenis van rá esély, és az ember olyan, hogy ha egy pici esély is mutatkozik akkor megpróbálja. Szerintetek mi betegek vagyunk, hogy ilyen témáink vannak? 🙂

Kedvenc állatfajtánk: a szekus

Tessék figyelmesen elolvasni a következő mondatot:

A Discrate Security azt állítja: az őrök úgy ítélték meg, hogy meg akarja támadni őket, ezért önvédelemből cselekedtek.

Az önvédelem akkor önvédelem, ha már megtámadtak, nem? Vagy már megint én fogom fel hülyén a dolgokat?

Ez is nagyon tetszett:

Amikor felvették a jegyzőkönyvet, a biztonsági őrök azt állították, hogy a fiatalok rágyújtottak a vonaton, provokálták őket, a fiú az igazolványuk felmutatása ellenére sem volt hajlandó levenni a lábát az ülésről, barátja pedig hátulról akarta megtámadni az egyik őrt. Erre az egyik rendőrtiszt közölte velük, hogy hét tanú várakozik az iroda előtt, úgyhogy az egyik biztonsági őr azt mondta: “Ja, akkor csak leszállás után gyújtottak rá.”

A teljes cikk elérhető itt.

Kategória: Régi post  Tag(ek):  Kommentáld!
Az Alvin-dilemma

Kicsit furcsállom is, de mostanában rengeteget hallgatom újra ezt a zenekart. Volt egy elég hosszú időszak, amikor totális kiábrándulás jellemezte a hozzájuk fűződő viszonyomat, ami többek között egy nevezetes koncertjükhöz volt köthető. Történt ugyanis még anno valamikor 2006-7 magasságában, hogy egy győri Műjégpályás koncertjükön olyan szinten voltak visszataszítóak, hogy azóta is visszahallom vadidegen emberektől, hogy hányingerük volt tőlük. Úgy nézett ki az a koncert, hogy a számok közötti átkötő szövegekben Alvin barátunk felváltva szidta a közönséget (”mi van, mindenki csak betévedt ide?”), és reklámozta saját magukat, meg az általuk forgalmazott reklámpólókat, CD-ket, tangabugyikat, kiskutyafülét, és egyszer se felejtette el megemlíteni, hogy ezeket természetesen jutányos áron meg is lehet vásárolni a bejáratnál. Ez az üzleties, meg nyíltan ellenséges hozzáállás, amit aznap este ott tanúsítottak egy életre megbélyegezte őket a szememben, egész egyszerűen nem hiszem el, hogy ez csak valamiféle átmeneti rossz passz volt, ami miatt bunkóztak a rajongóikkal. Nyíltan vállalták azt is, hogy ez bizony egy üzleti vállalkozás, semmi köze sincs már a kilencvenes évek lázadó punkjához, amikor még nem ilyen populáris stílusban csinálták a zenéjüket. Itt bizony már komoly management működik a háttérben, profi videoklippekkel, reklámkampányokkal, célközönségre specializált zenével, előcenzúrázott dalszövegekkel (már elmúltak azok az idők, amikor azt merték énekelni, hogy “Olyan ez az ország, mint egy sarkon álló kurva, Valaki mindig fizet érte, aztán meg rögtön seggbek*rja”), profi weboldallal (aminél már eleve röhej, hogy csak a fórum miatt regelsz be, de egyből úgy kezel a rendszer, mintha a webboltból akarnál rendelni).

Üzlet az egész, ami nem feltétlenül baj, csak akkor ne szidják a fogyasztói társadalmat, mintha ők annyira kívülállók lennének! Annyira álszent, és átlátszó az egész, hogy az valami röhej. Nem hiteles a zenekar, ők már beleestek abba hibába, amibe a Tankcsapda még csak majdnem, bár ők is táncoltak már párszor a szakadék szélén (például a Mennyország tourist-os időszakukban, amikor hirtelen nekiállta mindenki hallgatni őket a fukszosladás diszkósoktól a trendi Barbie-babákig, sőt készült a számból tücctücc verzió is).

Tetőzi a velük szembeni ellenérzéseimet az is, hogy az utóbbi 4-5 albumuk már annyira populáris hangvételben készült, hogy nagyjából 1-1 számot tudnék kiemelni a többi közül, hogy igen, ez punkzene, van benne energia, meg mondanivaló. Az újon (”A végén majd meghajlunk”) nagyjából a címadó dal, meg az Illúzió című az amire azt mondom, hogy van benne lendület, az eggyel előtte megjelentről meg a Tolerancia földje. A többi tipikusan az a töltelékzene, csak hogy meglegyen a tizenegynéhány track ugyanarra a kaptafára legyártva. Ráadásul az új lemezen a dalszövegekkel is elfordultak egy olyan irányba, amit nem igazán értek, mivel a régi szókimondó, de szellemes dumák helyett valami erőltetetten művészi(?) szövegvilágot próbáltak legyömöszölni a hallgatók torkán. Nem tartom magam egy hülye gyereknek (nem, erről nem lesz szavazás, hogy ti hogy gondoljátok ezt 🙂 ), de van olyan szám, aminek a szövegét tizedik meghallgatásra sem tudom értelmezni.

És mégis sokat hallgatom őket, régit-újat vegyesen. Miért is? A régieket azért, mert nosztalgiázok. Emlékszem, Tamás barátom még úgy mesélt róluk, hogy “van egy zenekar, akiknek olyanok a szövegeik, mint a Kispálnak, de punkzenét csinálnak”, és utána odaadta kazin a Jézusnak volt-e szakállát. Jó visszahallgatni így x év után, hogy emiatt a zene miatt csöveztünk Győrben annak idején az A-Klub-os Alvin-koncert után (az a hely sincs meg már vagy nyolc éve, a SZIF mellett egy füves placc jelzi a helyét).

Az újak pedig azért tetszenek, mert – az új stílus ellenére, vagy talán épp azért – nagyon összerakott zenék ezek, jól meg vannak írva. Éppen ezért mondjuk sterilek is, nincs meg bennük a mocskos rock&roll életérzés, de úgymond hézagpótléknak megteszik. Régen nem tartom a bandát punkzenekarnak, inkább a pop-rock stílust húznám rájuk, ha muszáj lenne, de néha azért még most is vannak jó húzásaik. Ilyen például az új albumon az Elbaszott szerelem című szám is, amelyet nem említettem fentebb, de ez is kilóg a lemez többi darabja közül, mert annyira eltalált (és furcsa módon) érthető, átérezhető szövege van. Ezekért a ritkán előforduló kincsekért szoktam megszerezni az új lemezeiket, és ezért követem figyelemmel a zenekar pályáját a mai napig. Tulajdonképpen ha az ember félreteszi az üzletiességgel járó undort, egész hallgatható az egész. Hallgatható, de nem szerethető.

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  Csak egy kommentár
  • Tagfelhő

  • Musicbox

  • Még meleg...

  • Szavazás

    • Verárjúfrom?

    • Belépés...