Archive for » augusztus, 2009 «

Tündérmesék márpedig léteznek!

Ha máshol nem is, akkor a monitoron mindenképpen. A most bemutatott Trine című játék szerelem volt első látásra. Mindazonáltal, hogy nem voltam soha nagy rajongója a fantasy vonalnak (bár a Gyűrűk Urát kétszer is ki kellett olvasnom, annyira jó volt), ez a cucc mégis megragadta a figyelmemet. Elég volt néhány képet szemügyre venni a Gamestarban ahhoz, hogy lássam, hogy ez a játék jó, bár ezzel az egyszerű kis jelzővel nem tudom eléggé kifejezni amit gondolok róla. Talán azzal tudnám a legjobban jellemezni, hogy ha valaki kételkedne abban, hogy egy videojáték (de gyűlölöm ezt a szót) lehet művészi, akkor ezt dugnám az orra alá egy “ez neked nem költészet, köcsög?!” felkiáltással 🙂

A játék amúgy alapjait tekintve egy snassz kis platformjáték, tehát nagyon távoli rokonságban van mondjuk a Super Marioval, bár a hasonlóság tényleg csak akkor tűnik elő a két drusza között, ha a játékmenetet nagyon leegyszerűsítve szemléljük. Kezdjük a különbségek felsorolását azzal, hogy itt kapásból három karaktert irányíthatunk, személy szerint egy tolvajlányt, egy varázslót (aki mellesleg egy nőcsábász, bár ez a játék alatt nem lesz túl hangsúlyos jellemvonása), és egy lovagot. Közöttük bármikor válthatunk, tehát egy villanás alatt átalakulhatunk törékeny íjászból mindenkit hatalmas karddal szétdisztrojoló lovaggá. Ahogy ez már sejthető, mindegyik karakter másban jeleskedik: a tolvajlány íjjal lődöz, és csáklyával lengedez ide-oda, a varázsló tárgyakat (konkrétan ládákat, és pallókat) tud teremteni, illetve tárgyakat tud lebegtetni, húzni-vonni az varázstudománya segítségével, a lovag meg “csak” osztja a nagy csapásokat, illetve a pajzsával képes blokkolni a támadásokat. Talán ő a legkevesebb funckióval bíró figuránk, de azért gyakran fogjuk használni őt is, mivel a ránk törő csontvázhadseregek leküzdésében azért el fog kélni a nyers izomerő is 🙂 Eddig a szükséges tényanyag, most nézzük meg, hogy mi is lesz a játékban a feladatunk. Hm, voltaképpen annyi, hogy menni kell jobbra, mint minden hasonló platform ugrabugrában, de elég megnézni az alant elterülő videót, hogy lássuk: azért itt nem fog ártani kicsit gondolkodni se, mivel a készítők rengeteg fizikai feladványt építettek be a leküzdendő pályákba. Ezek nagy része azért nem okoz komoly fejtörést, inkább az fog káromkodásra késztetni, amikor huszadszorra esel le egy libikókáról pl., mert egész egyszerűen béna vagy hozzá, hiába tudod a megoldást. Ezek a kis szivatások szerencsére nem csapnak át sz*patásba (bár az utolsó pályáról már olvastam érdekes dolgokat), úgyhogy az ember nem akarja az első húsz próba után se egy laza uninstallal megkínálni az alkalmazást.

Ehhez hozzájárul az is, hogy ez a játék egészen egyszerűen gyönyörű. A pályák művésziek, nincs két egyforma tereptárgy, és az egész egy olyan egységes egészet alkot, amilyet már nagyon régen nem láttam. Az egész képi világból árad a hangulat, amelyet a remek fény-árnyék hatásokkal, és olyan effektusokkal fokoztak, hogy néha a kép előterében is elsuhan egy-egy inda, vagy vastagabb fatörzs. Ez jót tett a 3D-s érzetnek is, amely amúgy is kifogástalan, remekül oldottál meg a készítők, hogy egy alapvetően egy síkban játszódó játéknál szinte észre se vegyük, hogy igazából nem mehetünk arra, amerre a kedvünk tartja.

Ami még hatalmasat dob a beleélés-faktoron az a játék zenéje. Bő egy órányi készült hozzá, és egy Ari Pulkkinen nevű, rendkívül tehetséges finn (nem is mondtam, az egész játékot finnek követték el) zeneszerző munkáját dícsérik. Mindegyik stimmel az adott pálya hangulatához, és önmagukban is hallgathatóak. Most, hogy ezt írom is épp az szól, és nem bírom megállni, hogy ne osszam meg veletek a kedvencemet közülük:

Letölthető innen (délután meggyógyítom a linket) (jobb klikk -> cél/hivatkozás mentése más néven)!

Talán ez a legszebb dallam, amit játékban hallottam, még a World of Goo volt az, ami ekkora hatással tudott rám lenni zeneileg (amelynek zenéje letölthető ingyen itt).

Ennyi dícsérő szó után csak annyi maradt hátra, hogy összefoglaljam a játék esszenciáját: gyönyörű fantasy-környezetben óriásgombákon ugrálós fizikai feladványokat megoldós platformcucc iszonyatosan hangulatos zenékkel, és újszerű játékmenettel. Akit esetleg meggyőztem arról, hogy ha nem próbálja ki, akkor kihagy valamit az életéből (neem, dehogyis volt ez a célom 🙂 ), annak ajánlom kezdetnek a cucc demóját (próbaverzióját), ami letölthető innen.

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Fél- vagy inkább negyedgőzön

“Imádom” a hétfőket. A félkómás ténfergés, a szociális érintkezések, beszélgetések, és régóta építgetett haveri kapcsolatok totális semmibevevésének napja ez a számomra. Ez azért van, mert nem elég, hogy rohadt korán kell kelnem, még ki is kell szakadnom az otthoni jóvilágból (melyet életem három legfontosabb nője, és a barátaim alkotnak körém), ráadásul utána a napot egy rohadt unalmas oktatáson vagyok kénytelen végigkínlódni harcolva a rám-rámtörő kómahullámokkal, amelyek néha kombinálódnak némi fáradtságból adódó frusztráltságérzéssel is. Ez az érzés kombinálva azzal a ténnyel, hogy azért illene figyelni is arra amit a tréner mond eredményezi azt, hogy kellemes közérzetben telnek ezek a hétkezdő napjaim. Amúgy érdekes megfigyelni azt, hogy hazaérvén hogy tért vissza az életkedvem ma is: végre a saját gépemnél ülök, nem morog álmosítóan az – amúgy a körülményekhez képest lelkes, bár meglehetősen bekockult oktatónk – és végre megint hallgathatom a Trine című játék meseszerűen csodálatos zenéit, amelyekbe első hallásra beleestem, mint vak ló a gödörbe (rögvest rittyentek is egy postot róla, mert mint a L’Oreal-t a nők, ezt ő is megérdemli). Már csak egy kávét kéne vadásznom valahonnan (az albérletben sajnos esélytelen), továbbá el kéne magam vonszolni a fürdőig, és máris jobban érezném magam. Fel kell emelnem a seggem, nincs mese.

Kategória: Régi post  Kommentáld!
A gépem és a pofonok völgye

Tegnap este – hazaérvén egy kellemes pizzázós-sörözős-leózós estéből, amelyet Juccal, és Dave+barátnője társaságában töltöttem el (a fizu utáni egy hét, és a dolce vita esete ugye :) ) – a tegnapelőtti WinXp telepítéstől felbátorodva (”most megtáltosodott a gépem, mert nincs rajta semmi felesleges szar” – gondoltam naivan) úgy gondoltam, hogy felrakom a Street Fighter 4 című örökbecsű klasszikust. Bátorkodtam ezt megcselekedni annak fényében, hogy még délután kipróbáltam egy tesztprogramot a vason, amely azt méri, hogy mennyire futna ez a játék, ha feltelepíteném, és egészen baráti értékeket mutatott. Szóval felzavartam a vinyóra a cuccot olyan éjfél magasságában, és nagy bátran nyomtam egy duplakattot a parancsikonján. A két gigás procim itt halhatóan felnyüszített, és dadogósra fogott hangon próbálta leküzdeni a feladatot, amelyet a főmenü megjelenítése jelentett a számára, de némi kínkeserves szenvedés után sikerült abszolválnia a problémát.

Ami arra késztetett, hogy felrakjam a játékot az az volt (a bíztató előjeleken kívül), hogy megboldogult gyerekkorom egyik kedvenc verekedős játéka volt a Street Fighter 2 (még anno 1994-5 környékén), mivel örök emlék maradt a mai szemmel is egész tűrhető grafikája, a játékmenete, és a tény, hogy bizony csináltak belőle C64-es verziót is, ami ugyan ronda volt mint a p*csa, de legalább létezett.

Amúgy ha esetleg a játék nem is, de a film talán ismerős lehet mindenkinek, asszem Van Damme, meg Kylie Minogue is játszott benne, és verekedtek benne. Sokat. Ezen kívül pozitívumot nem véltem felfedezni ebben a filmtörténeti mérföldkőben, de egészen biztosan az én ízlésemben van a hiba.

Szóval anno nagy felhajtás volt a játék körül, kijött minden platformra ami csak létezett (talán csak Moulimex turmixgépre nem portolták, bár ebben nem vagyok biztos), csináltak filmet is belőle, meg vagy 10 fajta variációt, hogy a műanyag figurákról, meg egyéb biszbaszokról ne is beszéljek. Aztán következett egy röpke évtized, amíg kicsit leült a dolog, és most újramelegítették a cuccot a Capcomnál, hogy a mai kölkök is tudhassák, hogy bizony létezik olyan, hogy verekedős játék, nem csak lőni lehet a gonosz náci bácsikat gépfegyverrel. Szerintem a mai tizenévesek (feltéve ha csak PC-n játszanak) nem is nagyon láthattak ilyen csépelős cuccot, mivel manapság nem divat ilyet fejleszteni. Ezt én személy szerint sajnálom, mert szeretem ezt a stílust, és – ahogy a gépem esete is bizonyítja – nem is kell nekik olyan erős vas, mint mondjuk egy ultrareális FPS-hez, tehát talán még én is tolhatnám őket. Itt szeretném megjegyezni, hogy van még egy hasonló stílus, amit hiányolok, mégpedig a “megyek jobbra oszt ütök mindenkit” címűt (mint pl. a Cadillacs and Dinosaurs, ami egy isten játék a mai napig), azok is jók voltak nagyon, bár az agyat nem erőltették meg túlzottan :)

Szóval erős nosztalgiával álltam a játékhoz, és szerencsére nem kellett csalódnom benne. Kicsit vakmerő lépés volt részemről a telepítése, mert annyira azért nem megy tükörsimán (nem szaggat, csak simán lassú), de még élvezhető a játék vele. A tegnapi 20 perc alapján kifejezetten jót tett a játéknak az eltelt néhány év, mivel megmaradt oldalnézetes bunyós anyagnak, de néha bizony meglódul a kamera a tér minden irányába (főleg a brutálisabb kombóknál), és iszonyat látványos szemszögekből mutatja be a nyaktörő mozdulatokat. Néha a szám is tátva maradt szinte, annyira jól meg vannak koreografálva ezek a jelenetek, úgymond van bennük erő. Legutoljára ilyet a King Kong című játékban éreztem, amikor az óriásmajommal osztottam a megatonnás pofonokat a T-Rex-eknek, és lassult közben az idő, meg fröcsögött a vér :)

Tetszik még a grafikája is, megpróbálták megtartani a rajzos hatást, de sikeresen ötvözték az új technikákkal, és persze a figurák is 3D-ben pompáznak. A hátterek is mókásak, nekem a kedvencem eddig a japán báros pálya, ahol néha egy-egy vendég átesik a korláton, és a küzdőtéren landol. Sajnos őket nem lehet lepofozni, de vicces megfigyelni őket, hogy hogyan próbálnak visszakepeszteni a nézőtérre.
A kombókról sokat nem tudok elmondani, mert egyelőre a “nyomkodok össze-vissza, aztán hátha lesz valami” harcstílust erőltetem, és figyelem, hogy a gépi ellenfelek mit akcióznak (mondhatom, néha igen látványos kunsztokkal veszik le az életrőm felét), de állítólag nem sok változás történt a klasszikus elődhöz képest. Amúgy hasonló volt az Outrun című 1988-as remake-je, az Outrun2006 nevű játék, amely szintén nem nyúlt túlzottan az alapokhoz (mármint irányítás, játékélmény, hangulat stb. szempontjából), “csak” szebb lett. Sokkal szebb:

A játék tehát tetszik, nem rúgta fel az előd által lefektetett alapokat, csak egy szemet gyönyörködtető új köntösbe csomagolta azokat. A gépigénye is egészen baráti, szóval bárkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani, aki bunyózni szeretne, de nem akarja közben elveszíteni a fogait.

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Win7 és vörösbor

Hosszas tunyulás után végre rávettem magam, hogy vakarjak valamit ide is, és ne csak heverésszek az ágyon naphosszat. Persze ez nem igaz (maximum a hétvégém telt így), mindenesetre a tegnapi napra is be volt szkedjúlolva (gyk.: ütemezve) egy post, de – félig-meddig rajtam kívülálló – okok miatt akkor se volt energiám és időm rittyenteni valamit ide. Ezen okok közé tartozott az is, hogy – hallgatva Tamás barátom örömódájára – felraktam a leharcolt, köhögős, csúnya, puritán XP-m helyett egy Win7-et a gépemre. Még most se tudom eldönteni, hogy ez jó döntés volt-e, mivel tegnap egy kisebb dühroham kerülgetett, mivelhogy adódtak vele apróbb(?) problémáim. Kezdjük azzal, hogy fájó szívvel meg kellett válnom miatta a jó öreg SB Live! hangkártyámtól, és vissza kellett kapcsolnom az alaplapit, mivel driver már nem készült hozzá, és ő se ismerte fel alapból. Ez már komoly szívfájdalmat okozott, de jött a többi gond csőstül: nem működik a last.fm-nek a kis toolja, ami tolja (túlja ami tolja haha) felfelé a weboldalra az általam hallgatott számok címeit, fekete-fehér a videokártya által a TV-n megjelenített kép, és hasonló nyalánkságok. Amúgy ma még megbirkózok vele, és igyekszek megbékülni vele, mivel amúgy tetszik, meg csilli-villi, és én közismerten rajongok a csillogós dolgokért. Az is biztos viszont, hogy ha ma se jön össze a rendszer hadrendbe állítása az én szájízem szerint, akkor tárt karokkal fogom visszafogadni a C partíciómra a tegnap oly kegyetlenül elzavart WindowsXP-t. Ha meg még a Counter-Strike is akad ezen (ma fogom tesztelni), akkor már nem lesz kérdés az XP visszatapsolása.
Ennyi kockulás után mesélek kicsit a hétvégéről is. Pénteken Maci barátom születésnapján vettünk részt, amely fergetegesen sikerült, bár az estét jelentősen beárnyékolta nekem az a tragikus tény, hogy az általam hozott három üveg borból másfél az enyészeté lett, mivel egy összetört a hátizsákomban, egyet pedig Joci barátom vert le félig teli állapotban az asztalról, mivel heveny mozgáskoordinációs problémái adódtak. Sebaj, így is kellemesen éreztük magunkat, ittunk finom öreghegyi gatyaszaggató vörösbort (amelynek jelzőjének okát másnap értettem meg igazán), simogattuk Maci kutyáit (akik iszonyat aranyosak, pedig két nagydarab németjuhászról van szó) meg témázgattunk a részt vevő fiatalemberekkel az élet nagy kérdéseiről, mint például hogy mennyire jó a szerepjátékozás szexuális értelemben. Volt mondjuk egy pont, amikor Jucc “én ezt nem bírom hallgatni!” felkiáltással ott hagyott minket, de alapvetően kultúráltan vitattuk meg a férfi-nő kapcsolat szépségeit :)
Szombaton erőteljes fejfájással ébredtünk, és ez a kellemesen alkoholmérgezett állapot kitartott egész nap (ez nálam aluszékonyságban, enyhe konstans hányingerben, gyomorégésben, és egyéb járulékos tünetekben jelentkezik, amelyeket nem szeretnék itt taglalni :) ), úgyhogy a nap a döglődés, és az Éjszaka a múzeumban 2. című film megnézésének második megkísérlésének jegyében telt (és megint sikerült bealudni rajta, valószínűleg a film szar, de mégis érdekelt volna :) ).
Izgalmas volt még a tegnap éjjel is: fél1-1 felé arra ébredtem, hogy szakad az eső, és villámlik, továbbá ki van száradva a szám a panellevegőtől. Olyan volt kimenni inni, mint valami hülye amerikai horrorfilm díszleteiben sétálgatni, a villámok fénye adta a fényt, így nem kellett villanyt se kapcsolni. Szinte már vártam, hogy a mosdóban Jason fog várni láncfűrésszel a kezében, de ha ez tényleg megtörtént volna nagyjából kiröhögöm, és otthagyom a fenébe.
Most pedig itt ülök az oktatóteremben a  cégnél, a többiek valami feladatot csinálnak, én pedig pötyögöm ezeket a sorokat. Már többen megkérdezték a körülöttem ülők közül, hogy mit csinálok, sőt, Gábor meg is jegyezte, hogy a feladattal kéne törődnöm, mire én közöltem vele, hogy ez itt az utókornak készül, míg az általuk csinált SAP-bűvölés nem lesz maradandó. Innen már csak egy lépés volt, hogy milyen röhej lenne, ha mondjuk 50 év múlva kérdezné az egyik bölcsész a másikat, hogy mit olvas, és az kéjes mosollyal az arcán közölné, hogy a JonC-összest :) A hatás leírhatatlan lenne, az tuti :)

Kategória: Régi post  Kommentáld!
  • Témaváltó


      Fatal error: Uncaught Error: Call to undefined function wp_theme_switcher() in /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/sidebar.php:6 Stack trace: #0 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template.php(790): require_once() #1 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template.php(725): load_template('/home/raktahu1/...', true, Array) #2 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/general-template.php(136): locate_template(Array, true, true, Array) #3 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/index.php(66): get_sidebar() #4 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template-loader.php(106): include('/home/raktahu1/...') #5 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-blog-header.php(19): require_once('/home/raktahu1/...') #6 /home/raktahu1/public_html/regiblog/index.php(17): require('/home/raktahu1/...') #7 {main} thrown in /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/sidebar.php on line 6