Warning: Use of undefined constant wp_cumulus_widget - assumed 'wp_cumulus_widget' (this will throw an Error in a future version of PHP) in /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/plugins/wp-cumulus/wp-cumulus.php on line 375
Ráktalicska archív JonC | Ráktalicska archív 3. oldal

Author Archive

Ez a nap már eleve…

Naugyehogyugye. Mármint értem ezt az elmés kis magyar kifejezést arra, amit tegnap előrevetítettem, és ma már valóban jó kedvvel keltem (juhéj, arra ébredni csodás, hogy izzad a fejed, mert rásüt a nap, imádom a nyarat!), a tettre készség, és bizakodóan jövőbe tekintés szobrát lazán megformázhatta volna rólam egy arrajáró kóbor művész. Erre mondjuk elhanyagolható esély mutatkozott (mondjuk úgy, hogy ezt a mondatot még sose mondtam ki, hogy “bazze, olyan durva volt a tegnapi buli, hogy reggel arra keltem, hogy tele van a lakás szobrászokkal, meg festőkkel”), de frissen, kipihenten, üde szájjal (amit mondjuk erősen veszélyeztetett a tegnap este bánatomban elfogyasztott két szál zöldhagyma), csillogó szemekkel mindenféle hosszas bootolás nélkül pattantam ki az ágyból. Ez a lendület jelentem, még most is tart, bár ez betudható annak, hogy értelmes, szórakoztató, bár néha fárasztó emberekkel sikerült eltöltenem ezt a napot is, erre jó példa volt az ebédszünetünk, mikoris Dave-vel ücsörögtünk a helyi nagyteszkó mellett egy padon. Épp asszem Nietzsche ‘Az erkölcs geneológiájához’ című művét vitattuk meg, amikor jött egy srác. Dave ismerte, és – mintegy őt is bevonván a magasröptű beszélgetésbe – megkérdezte tőle, hogy ő is úgy gondolja-e, hogy a lányok nem szoktak sza nagyvécézni, merthogy én épp erről próbáltam meggyőzni őt két harapás vékonykolbászos kiflifalat között (ezt amúgy a mai napig így gondolom, egész egyszerűen nem hiszek abban, hogy a lányok csinálnának ilyen gusztustalan dolgot, mint ez). A srác elég hülyén nézett, ami a kérdés kreténségét nézve érthető is, mindenesetre leült hozzánk, és kábé 5 perc múlva már Orwell 1984-éről, meg a rendszerek megdönthetetlenségéről beszélgettünk. Vicces volt látni, hogy egy totál hülye témából hogyan alakulhat ki egy értelmes eszmecsere, sőt még könyvet is ajánlott nekem, amit mindenképpen el kell olvasnom. A gond ezzel csak az, hogy a címét már elfelejtettem, de elvileg jövő héten kézhez fogom kapni, úgyhogy nem úszom meg:)

Azért persze hogy ne legyen olyan felhőtlen az egész, délelőtt közölte velünk az oktatásszervező néni itt a cégnél, hogy augusztus közepéig ne nagyon akarjunk szabadságra menni, mivel addig minden héten oktatások lesznek, amik egymásra épülnek, meg nagyon-nagyon-NAGYON fontosak, továbbá aki mégis el merészel húzni nyaralni – olyan mondvacsinált indokkal, hogy nyár van – azokat visszatérésükkor a cég pincéjében berendezett hangulatos kínzókamrában fogják meggyőzni a tréningek fontosságáról. Amikor felvetettem az aggályaimat a dologgal kapcsolatban (amelyek szerintem jogosak is, mivel télen relatíve kevés fesztivált rendeznek, meg különben se lesz majd pénzem szórakozni december tájékán, mivel akkor már fűtési szezon is lesz, ami drasztikusan meg fogja növelni a havi kiadásaimat, ráadásul nincs kedvem hóban sátorozni), akkor azt a választ kaptam, hogy tudhattam volna, hogy a belépésemet követő három hónapban oktatásokon fogok részt venni. Távolról sem akartam vitába szállni vele (mert nem vagyok ilyen csávó, hogy nálam jópár évvel idősebb hölgyeket próbáljak leoltani, persze kivételt jelentenek ezalól a virágárusok, de azok amúgy is eredendően gonoszak), de megemlíthettem volna, hogy az én esetemben a három hónap július 1.-én le fog járni, úgyhogy ezzel nem győzött meg, de elkönyveltem az esetet úgy, hogy valószínűleg azt hihette, hogy most kezdtem két hete mondjuk. Na sebaj, a nyár úgyis csak az ész nélküli piálásokról, meg a gusztustalan erkölcstelen rákenrólról szólt volna, most szerencsére a cég levette a vállamról az ezzel járó testi-lelki megerőltetés terheit, sőt még pénzt is spórolnak nekem ezzel, mert ugye sokkal olcsóbb itt bent ülni valami kurva érdektelen és unalmas tréningen, mint mondjuk egy rockfesztiválon vedelni a drága vizezett sört. Köszönet érte!

Még egy szolgálati közleményt szeretnék közzétenni (illetve kettőt): a mai napon itt fogom hagyni ezt a csodás várost, úgyhogy hétfőig ne is reménykedjetek abban, hogy új post lesz (tudom, tudom, szomorú tény ez mindannyiónknak, de próbáljátok meg emelt fővel elviselni a sors megannyi csapását, főleg ezt), de vigasztaljon titeket a tudat, hogy legalább fogok ilyen egzotikus kajákat is fogyasztani, mint például az ún. ‘főtt étel’. Aztán még egy dolog: sok fejlesztést eszközöltem a blogon, de megkérnék mindenkit, hogy ne tessék már megjegyzést tenni, ha mondjuk az oldal küld egy mail-t arról, hogy valaki válaszolt a kommentedre! Ez kábé olyan, mintha a BKV-nál panaszt tenne egy utas, hogy ‘mévan mostanában légkondi a villamoson, régen utazás közben még izzadni is lehetett’ 🙂 Ez egy plusz funckió, ki is lehet kapcsolni (pipát kivenni a komment alatt, bár a szöveg ott még angol, de dolgozok az ügyön), tessék örülni neki! Meg egyébként is: a mail szövegét én írtam át magyarra, és tök büszke vagyok rá:)

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Sokat keres az én szívem

A magány, a hiány érzete aranyozza be az estémet. Miután minden körülöttem élő férfitársam hazatért az ‘Ölelő karok’ névre hallgató vidámparkba, nekem mindössze a ‘Büdös nagy egyedüllét’ nevű szórakozóhelyen volt belépőre pénzem. Miután sok-sok gondolat és élmény megrágott, és kiköpött emésztetlenül a nagyvilágba úgy döntöttem, hogy a mai este a kellemesen borzongató depresszió jegyében fog eltelni, amelyet több forrás is táplál, de  – annak ellenére, hogy szenvedek az egésztől, de még mennyire! – nincs ellenemre az egész igazán. Legalább ember vagyok ettől is, mert érzek. Nem mondom azt, hogy jó ez igazából (mert ugye mennyivel jobb lenne mondjuk egy lájtos kis eufóriába beletemetkezve megélni az emberlétet), de legalább valami. Nem sok, nem jó, de az utóbbi napok zombi/droid üzemmódja után ez a kellemesen sötétbordó melankólia kifejezetten megnyugtat. Érzek még, élek még, én én vagyok, nem égett ki bennem az érzőrelé. Jó ez néhanapján. Kicsit kesergek még, hallgatok némi Kispált (az Interpol-t most túl depisnek érzem azért), lehet, hogy még énekelni is fogom a lakótársa(i)m legnagyobb örömére, aztán – miután megfelelő szinten kifárasztottam magam – elfekszek, mint a nagyalföld. Ebben a városban valahogy csak így tudok elaludni, ha előtte a végletekig kicsinálom magam, és úgy zuhanok be az ágyba, ez is egészen biztosan annak a jele, hogy mennyire jó itt nekem. Pár napja/hete még arról áradoztam, hogy mennyire kellemes az egész, de ez bizony kezd csúnyán megváltozni bennem. Emlékeztek még arra, amikor azt írtam, hogy mindig mennyire pozitívan fogom fel a világot? Hazudtam. Néha nem tudom így megélni az életemet, a vágyak, érzések, gondolatok, és elfojtott feszültségek bizony néha azt eredményezik, hogy szar kedvem van. Szerencsére meg vagyok áldva annyi belátással, hogy tudjam, hogy mindez időleges (nem fogok ilyen lenni amíg meghalok, sőt nagy valószínűséggel már holnap se), így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy kiélvezzem a szomorúságot. Higyjétek el nekem, hogy minden élethelyzetben, érzésben lehet szépséget találni, az egésznek mindössze annyi a titka, hogy tudd (nem, nem hitről van szó, mindössze fel kell fogni, nem elhinni!), hogy nem fog örökké tartani. Sajnos ez ugyanúgy vonatkozik a szép pillanatokra, érzésekre is, mivel ezeknek is el kell tűnniük az idő sötét, és kegyetlen szemétledobójában idővel, mese nincs. Épp ezért olyan értékesek ezek, a törékenységük, és ritkaságuk adja meg az értéküket.
Micsoda érzelgős egy szar is lett ez voltaképpen! Annak fényében viszont, hogy ma ketten is megjegyezték, hogy úgy gondolkodok, mint egy nő, teljesen elfogadható 🙂 Jövő héten meg is kérdezem az átoperáltatás feltételeit:)

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Elveszve Vice City-ben

Minekután sokszor leszögeztem, hogy alapvetően nem tudok, és nem is akarok mások igényeinek kielégítésére törekvéseket tenni, ezért nyugodt szívvel írom meg ezt a postot is. Tudom, hogy alapvetően elenyésző számú olvasóm fogja átérezni azt az élményt, amelyet ez a játék adott nekem a megjelenése óta eltelt röpke 7-8 év alatt, de – mint már taglaltam – sajnos vagyok annyira individualista, hogy ez ne zavarjon abban, hogy írjak róla 🙂

Kezdjük egy kis történelmi áttekintéssel: valamikor még a PC hőskora után néhány évvel, amikor még elég elterjedtnek számítottak a 486-os gépek, sőt az ún. Pentiumok is csak elvétve akadtak néhány tehetősebb családnál kijött egy játék, amely a talányos GTA nevet kapta. A neve egy rövidítés, amely a ‘Grand Theft Auto’ kifejezést takarta, amely nagyon szabad fordításban talán úgy hangozhatna magyarul, hogy a ‘Nagy Autólopás’. A kor egyik legaddiktívabb játéka volt: látványos grafikája keverte a sprite-os, két dimenziós megoldásokat a három dimenziós megjelenítéssel, így valóban sikeresen érte el azt az illúziót, mintha egy város életét követhetnénk nyomon felülnézetből. Figuránk alig különbözött egy sárga pixelhalomtól, viszont a hangulat, és a vicces küldetések kárpótolták a játékost az esetleges kis grafikai khm… esetlenségekért. Némelyik autó például borzasztóan gagyira sikeredett (szerencsére – mint a további részekben – itt is át lehetett buherálni a grafikai file-okat segédprogramok segítségével), továbbá a víz mint olyan se volt a grafikusművészet csúcsa… A hatalmas bejárható terep, a már emlegetett eszetlen jó gettóhangulat, és a vicces küldetések azonban kárpótoltak mindenért. Természetesen már ezt a játékot is betámadták az ifjúságvédő szervezetek, mivel erőszakos cselekményeket követhettünk el benne (bérgyilkosságok, rablótámadások, "szegény" krisnások halomra gázolása – amit ha sikerült zsinórban végrehajtani, akkor egy nagy ‘Gouranga!’ kiírás volt a jutalmunk 🙂 -, járókelők lángszóróval való megzabolázása, meg hasonlók), és érdekes módon ez a momentum is hagyománnyá vált a játéksorozat történetében, valahogy mindig ki lett nevezve mumusnak, ami mondani se kell, hogy elég jó hatást gyakorolt a népszerűségére.

Ez volt az első rész, én konkrétan vagy 2-3 évig(!) játszottam vele szinte megszakítás nélkül, sőt csináltam hozzá egy magyarítást is, amely kapcsán többezer sornyi angol szöveget írtam át. A poén az volt az egészben, hogy – mivel annak idején nemhogy internetem nem volt, de kis túlzással azt se tudtam hogy mi az – nem terjesztettem, tehát elmondhatom, hogy saját bejáratú szövegekkel tolhattam a játékot 🙂

Aztán jött a második rész, amely még mindig felülnézetet használt, de a látvány már kellemesebb lett. Ezzel nem volt annyi élményem, egész egyszerűen azért, mert mire megszereztem már XP volt a gépemen (amin nem akart futni a drága), bár tény, hogy volt időszak, amikor csak ennek a játéknak a kedvéért ott figyelt egy külön partíción a Win98.

Eltelt újabb néhány év, és 2001-ben hatalmas reklámkampány után megjelent a GTA3. Olyan szinten forradalmasította a játékipart – legalábbis szerintem – mint mondjuk évekkel korábban a Quake, vagy a Starcraft: egész egyszerűen elképesztő lett. Végre teljes háromdében bolyonghattuk be a játékban szereplő Liberty City-t (amely visszaköszönt nemrég a sorozat negyedik részében, de haladjunk sorban), és a felülnézetet felváltotta az ún. TPS nézet, amikor hátulról látod a figurát, akit irányítasz. A mai napig jó játéknak tartom, bár a megkopott emlékeimből vele kapcsolatban csak az maradt meg, hogy folyamatosan köd volt, illetve hogy mennyire bénák voltak az átvezető jelenetek, mivel főhősünk soha nem szólalt meg bennük 🙂

És el is érkeztünk a 2002-es évhez, amikor megjelent jelen ömlengésem tárgya, a GTA : Vice City. Ugyanazt a grafikai motort használta, mint a GTA3, viszont a fejlesztők áttették a történéseket az előző rész New York-ra hajazó betondzsungeléből ebbe a fiktív városba, amely leginkább Miami-ra emlékeztet. Telitalálat volt az éraválasztás is, mivel egy zseniális húzással úgy döntöttek, hogy felelevenítik a 80-as évek olyan klasszikus sorozatainak, és filmjeinek hangulatát,mint a Miami Vice, a Magnum, a Knight Rider, vagy a Sebhelyes arcú. A ‘pálmafák alatt tiritarka hawaii-ingben szögletes sportkocsikkal krúzolás a lemenő napban, miközben Toto szól a rádióból’-feelinget a játék alkotói brilliáns stílusérzékkel, zseniális megoldásokkal érték el, olyannnyira, hogy szívem szerint ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen volt a nyolcvanas évek Amerikája, akkor leültetném a játék elé néhány órácskára 🙂

Ez a tény márcsak azért is vicces, mivel a cucc fejlesztői mégcsak nem is amerikaiak, hanem a ködös-esős Skócia szülöttjei, de a feladatot mégis olyan affinitással, olyan zsenialitással abszolválták, hogy minden tiszteletet megérdemelnek. A műben amúgy olyan mennyiségű munkaóra lehet, hogy azt szinte elképzelni is nehéz, egész egyszerűen elképed az ember, ha belegondol, hogy mennyi meló lehetett megtervezni a város minden szegletét, megcsinálni a rádióadókat (amelyeken valósághű kamuhirdetésektől talkshow-kig minden megy), lescriptelni a küldetéseket, meganimálni a szereplőket, megírni a csodálatos időjárás-motort (ami gyönyörű naplementéket, és trópusi viharokat sűrűn csapkodó villámokkal egyaránt tud produkálni), lemodellezni azt a rengeteg autót, hogy az olyan apróságokról ne is beszéljünk, mint mondjuk a rengeteg kipróbálható eldugott hülyeség.

A hangulat eladhat játékot. Nem muszáj szépnek lennie, nem muszáj korszerűnek lennie. Még az is megeshet, hogy irányíthatatlan, vagy esetleg csak rövid. Ennél a játéknál minden sarkalatos pont a helyén van, még mai szemmel is azt mondom rá, hogy élvezhető a grafikája, és teljesen átérezhető a története, a – már sokszor emlegetett – feelingje. Tudom, hogy nem mindenki van ennyire rákattanva a 80-as évekre mint én, de azért azt had tegyem hozzá, hogy amíg meg nem ismertem ezt a játékot én se voltam oda érte. Így viszont örök trauma lesz az életemben, hogy sose lesz lehetőségem hawaii ingben andalogni a pálmafák alatt, és ezért sose fogok megbocsátani ennek a játéknak. Minden másért hálás vagyok neki, mert megmutatta nekem, hogy egy – sokak által lesajnált – videojáték is adhat az embernek élményeket. Ez a játék kortalan. Klasszikus.

Térkép és szám

A térkép:


Nagyobb térképre váltás

 

és a szám:

5:38

Van még kérdés? 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek):  2 hozzászólás
Már megint berúgtunk

Az itt leírt történet minden mozzanata a valóságot tükrözi, nem színeztem, vagy torzítottam semmit benne feláldozván a szórakoztatás oltárán az objektivitásra való törekvésemet (hú de rossz, de most már nem törlöm ki :))! Minden így történt, ahogy itt leírom, és ezt tessék komolyan venni, mivel – kivételesen – talán én voltam a leginkább képben a bandából, és emlékszek mindenre 🙂

Azért volt fontos ezeket leszögezni, mivel ezen a szép csütörtöki estén, amelyet most el fogok regélni olyan dolgok történtek, amilyeneket eddig csak az olyan vicces (mondjuk kinek mi a vicces :)) videókkal telitömött oldalakon láttam mint mondjuk a Puruttya.

Kezdődött az egész azzal, hogy Józsi barátom bejelentette, hogy néhány napot nálam töltene Fehérváron, mivel valami oktatásokon vesz részt ebben a nagyszerű városban. Erős  fejtörést okozott nekem, hogy mivel foglaljam le őt egész délután, mivel a zsebkendőnyi méretű albérleti szobámban üldögélni a kanszagban nem a legjobb móka. Hosszas gondolkodás után arra az elhatározásra jutottam, hogy a kultúrális szórakozás lesz a legmegfelelőbb időtöltés, így – a délutáni néhány sör után – kora este meglátogattuk a Vadászkürt nevű intézményt, ahol már ránézésre eléggé kezdtek átcsapni az események arconpörgősbe, már ami az egy négyzetméterre jutó részeg emberek számát illette. Elég vicces volt, hogy akárkivel lespanoltunk kiderült róla, hogy ájbíemes, éljen az egészséges geek-alkoholista életstílus! Néhány tucat kör csocsó, és pár sör után megérkezett Dezső is (aki még mindig nem Dezső igazából, de féltem az életem :)), aki megfelelő szintre hozta már magát némi tudatmódosító segítségével (ami – mint tudjuk – rossz, értem?), és ennek köszönheti azt, hogy az este további részében elfogyasztott durva mennyiségű rövidital nem fektette két vállra idejekorán, mondhatni hendikeppel indult hozzánk képest ("beírtam az örökélet-kódot, vazze!" – őt idéztem). Így kiegészülve devendéroztunk tovább, Dezső vett is nagy felbuzdulásában egy – nem is olyan régen emlegetett – korsó VBK-t 155Ft-ért, amelyből leivott kábé fél decit, majd a poharat a hányingerrel küszködve az asztalra rakta. Ödönkének több se kellett (milyen hülye álnevet találjak már ki?), egyből rávetette magát, és úgy döntött, hogy milyen jó poén lesz az egészet lehúzni egy hajtásra. Ez az általa elpusztított jelentős mennyiségű vodka-bomba fényében elég merész tett volt, meg is lett a hatása, mivel ahogy kiürült a pohár sikerült félig újra megtölteni, majd a további adagokat egy fém cigiskukában elhelyezni (ezúton is elnézést szeretnék kérni attól, akinek ki kellett utána pucolnia, gondolom nem érezte magát az élet császárának közben:)). Ezután – mint aki jól végezte dolgát, mondhatni mint ahogy a pap jön ki a templomból (mintha mise történt volna) – lenyomott egy menetet egy autós játékgépen, majd odalépvén az asztalhoz, újra megfogta a félig visszatöltött korsót. Már emelte a szájához, amikor rákiáltottam, hogy "Ne idd meg, most hánytad teli!", amire nem azt a választ kaptam amire számítottam, mivel egy "Naés? Tudom!" után lehajtotta az egészet. Itt elkapott egy enyhe hányinger engem is, nem volt szép látvány nna 🙂 Ha igénylitek tudok képet felrakni ide a pohárról is, mivel az eset után le kellett hogy fényképezzem (annyira jó témaválasztás volt, esetleg ki is kéne állítani azzal a címmel mondjuk, hogy a "Az élet retrospektív hiábavalóságának manifesztációja a modern ember világában" vagy valami hasonló). Ödön ezek után még vásárolt egy tálca vörös abszintot is csak a poén kedvéért, én itt már heves anyázódásba fogtam, mert nem szoktam annyira szeretni, amikor direkt meg akarnak ölni szesszel (na jó, néha hagyom azért :)), mindenesetre egyet lehúztam (köszönet a srácnak, aki gyorsan az arcomba nyomta a félliteres kólát, így sikerült megúszni Vukkot :)), de így is maradt kettő. Volt ott még két rockerpalánta, meghívtuk őket gyorsan, továbbá elmeséltem nekik a kultúrált abszintivás módszerét ("ja tudom, kockacukrot kell beleolvasztani" – kezdte az egyik, de aztán gyorsan leintettem, mert úgy csak a lúzerek isszák :)), illetve azt is elmeséltem, hogy ez a barom (mármint Ödön természetesen) az előbb mit művelt, sőt meg is mutattam a poharat, aminek az alján még volt egy kis "cucc". Ekkor ez a hülye "Jéé, van még benne?" felkiáltással kikapta a kezemből a korsót, és lehörpintette a maradékot is. Erős gyomrom van, de ez már kicsit kezdett nekem is sok lenni 🙂

Ennyi trauma után távoztunk a létesítmény patinás falai közül, és a HB felé vettük az irányt. Itt is volt abszint, bár itt már meggyújtva, aminek többek között az lett az eredménye, hogy Dezső végigégette a karját, továbbá elég mókás volt, amikor Ödön azzal próbált imponálni a pultoscsajoknak, hogy elmesélte, hogy mit csinált a Vadászkürtben 🙂 Ezek után itt is csináltunk koktélt, amely vodka-bomba és belemorzsolt cigaretta elegyéből állt, amelyből mindenkinek innia kellett, továbbá Jimmy megdobált söralátétekkel, amelyeket utána kellemes volt összeszedegetni. Itt már kezdett leülni a buli, ezért a – közben eljoshuásodott, ezt a szakszót majd egyszer még elmagyarázom – Jocit a hónom alá kapva elhúztunk haza. Másnap mesélte Dezső, hogy történtek még érdekes dolgok hajnalig, amelyeken szerencsére mi már nem vettünk részt 🙂

Akár itt vége is lehetne a történetnek, de mégsincs, mivel Joci gondoskodott róla, hogy ne ússzuk meg komplikációktól mentesen az éjszakát se. Történt ugyanis, hogy kettő fele lefeküdtünk aludni, Ákos berakva elalváshoz, csönd, nyugalom, Józsi már horkolt is… Ez volt az utolsó kép amire emlékszek, a következő az, hogy csörög a telefonom valamikor hajnalban. Nézem, hogy ki az, hát Joci csörgetett. Körülnézek, sehol sincs. Ez a hülye – mint kiderült – hajnalok hajnalán egy általa is ismeretlen okból lement az utcára (!), és mivel nem talált vissza az albiba, ezért kétségbeesetten hívott fel engem, hogy merre kell mennie, mert valami József Attila utcán kevereg éppen. Kábé 8-9 hívás után végre hazatalált, és 6-tól tudtunk aludni két órát… Amúgy neki nem ez az első részegen alvás közben elkövetett hülyesége, de az már egy másik történet…

Mocskos fészbúk…

…miatta nem volt időm tegnap se postot írni, pedig beterveztem, hogy a cégnél pötyögök már valamit ide is, igyekezvén fenntartani a módszeres blogoló imidzsének látszatát, de hülye teszteket kellett megint egész nap kitöltenem, ezért megint nem sikerült. Na majd ma megint nekiveselkedek, hátha most sikerül 🙂

Az értelmetlenségnek is van értelme

Még egy olyan értelmetlen dolognak is, mint ennek a postnak a címe is bírhat értelemmel, csak segíteni kell neki megtelni mondanivalóval. Magától nem fog tudni értelemmel bíróvá válni, hanem bizony hosszas körmondatokkal ki kell fejteni, hogy mi az a jelentésbeli többlet, ami kirángathatja az olyan értelmetlen kifejezések, mint a ‘korrekt politikus’, vagy ‘humánus globalizáció’ posványából. Vegyük ezt a pár sort, amit eddig írtam. Volt értelme? Nem nagyon, de én nagyon jól szórakoztam amíg bepötyögtem…

Igazából arról szerettem volna írni – csak közbe átvette az agyam felett az irányítást a post címének megmagyarázást kényszeresen akaró gondolat, van ilyen – hogy tegnap mi történt velem. Igazából vannak sokkal fontosabb témák is az életben (tényleg ígért Obama egy országot a palesztinoknak, ha már a sajátjukból kitúrták őket? ezt csiripelték a verebek, csak én zacskóban élek, és lemaradok a világ folyásáról), de nem érdekel a politika, se a pénz, se a stresszes kis életem sok apró, de – a hát közepén viszkető, ámde elérhetetlen ponthoz hasonlóan – bosszantó momentuma, amelyek mintha úgy lennének megalkotva, mint egy ügyességi játékban az akadályok, amelyeket ha kikerülsz akkor nyertél, de ha elbénázod, akkor bizony sokszor fogsz nagyon frusztrált lenni mire valahogy megcsinálod. Ma este nincsenek akadályok, nincsenek leküzdendő problémák. Miért is lennének, hisz szinte korlátlan mennyiségben a rendelkezésemre áll az emberiség egyik legnagyobb találmánya (a sör után természetesen, bár ez nem azt jelenti, hogy az áll az első helyen), amelyet vajas-lekváros kenyérnek hívunk. Már csak valami pia kéne, meg esetleg valami társaság, bár most arra se vágyok igazán. Éjjel van, és a közlekedési lámpák sárgán pulzáló fényébe bambulva egyedül enni a konyhában pedig remek elfoglaltság.

Tegnap este egy egészen jó hangulatú sörözés után elbúcsúzván a többiektől hazafele vettem az irányt. A kezemben tartott fél literes vörösboros kólát egy elegáns mozdulattal belevágtam az első szembejövő kukába (ittatok ilyet 155 Ft-ért mostanában? na, olyan is volt az íze…), majd az albérletem felé vettem az irányt. Még volt nálam pénz, ezért egy sört vételeztem még a nap zárásaként a Pingvinben (helyi éjjel-nappali, komolyan mondom szívesen dolgoznék ott néhány hetet, biztos remek történeteik lehetnek az eladóknak a szerda éjjel 3-kor – akár szó szerint is – beeső érdekes állapotban leledző fiatalemberekről), majd egy elég hirtelen ötlettől vezérelve egy olyan irányt vettem, ami köszönőviszonyban sem volt az albérlet orientációjával. Közben szólt a fülemben a Coldplay (amelyről meg kellett hogy állapítsam, hogy egy kibaszott lúzerzene, legalábbis a szerencsétlen nyomorultak a célközönségük, mert olyan szövegeik vannak, hogy ‘nem jön össze semmi, de nem kell a para, szeret téged is valaki, legalábbis anyád biztosan’), jó volt ehhez az enyhe nyáreleji szellőben árnyas lombok alatt egyedül mászkálós feelinghez. Csináltam pár fényképet is, de megintcsak rá kellett jönnöm, hogy szerencsétlen mobilomat nem ilyen feladatokra tervezték, de az egyetlen használható felvételt itt láthatjátok azé’:

Jó fél-háromnegyed óra után magamban kuncogva konstatáltam, hogy sikerült elég szépen eltévednem, de valahol – magamnak is csak épphogy bevallva – pont ez is volt a célom… Eltévedve egy számomra idegen városban olyan utcákon sétálni, amelyeken sose jártam azelőtt, közben pedig szívni be az éjszakát olyan volt, mintha most tenném a magamévá a várost. Furcsán vicces érzés, de tényleg szeretném bejárni ezt a helyet, egész egyszerűen azért, mert valahogy az az érzés motoszkál bennem, hogy most egy viszonylag hosszú időre ez lesz az otthonom. Ennek jegyében túrtam magam bele az utcáiba, és vetettem magam bele parkjainak sötétjébe, és kifejezetten szórakoztató volt kicsit elveszve érezni magam.

Aztán persze kibukkantam egy ismerős helyen, mivel egyszercsak a buszpályaudvarnál találtam magam, de egy olyan irányból, amerre – eleddig – soha nem voltam. Ha valaki látta volna, ahogy hüledezve néztem körbe egészen biztosan azt hihette volna, hogy részeg és/vagy drogos vagyok, de egész egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy pont oda sikerült kilyukadnom 🙂 Innen már unalmas volt a hazaút, ugyanazok az ismerős utcák, épületek, szagok… De egy percig se bántam meg, hogy azon az estén továbbmentem az utcán ahelyett hogy – racionális emberhez méltóan – hazamenjek az albérletembe…

 

Szolgközl.:

tessék remek zenét hallgatni, ingyen letölthető az oldalukról-> http://tapeunderground.hu ! Chilles trip-hop, ideális gondolkodáshoz, íráshoz háttérzenének! 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek):  Kommentáld!
Ahol igazán szabadnak kéne érezned magad

Végre itt a nyár, végre itt a fesztiválszezon. Igaz, hogy az utóbbi években eléggé limitáltak voltak a lehetőségeim a nagyobb rendezvényeken való részvétellel kapcsolatban (tavaly is az EFOTT volt a legkomolyabb, amin ott voltam), de még emlékszem megboldogult kölyökkoromból (amikor még fényes szelek fújtak, és kultúráltan tudtunk szórakozni, bezzeg a mai fiatalok :)), hogy milyen is eltölteni egy hetet a Szigeten. Valahogy nem emlékszek olyan szintű kontrollra, mint amit mostanában vezettek be a tömegrendezvények szervezői. Régen nem történt volna olyan, mint pl. Pannónián a barátaimmal, hogy – pedig már a második nap kora délutánján lent voltak pont a zsúfoltságot elkerülendő – miután nem találtak helyet, és egy félreeső helyen lesátraztak, utána egyből ott teremtek a szervezők, és elzavarták őket onnan. Indoklás mondjuk volt, de akkor is elég dühítő lehetett, hogy miután már az összes kampót is leverték, sőt be is pakoltak szedhették a sátorfájukat (sic!), és cuccolhattak máshova. Az egyik szervező be is vallotta férfiasan, hogy felelőtlenség volt ennyi embert beengedni egy ekkora területre, mivel egyszerűen nincs elég hely, de ez annak a fényében pláne vicces, hogy a kedves staffnak meg lehetett volna lehetősége arra, hogy előre limitálja a belépő emberek létszámát, mivel csak előzetes internetes regisztráció után lehet jegyhez jutni, és egész egyszerűen le kellett volna zárni a neten a regelőoldalt egy ‘bocs, de már túl sokan lennénk’ üzenettel. Ehelyett – gondolom a profit reményében – annyi embert zsúfoltak egy helyre, hogy már a sátradnak se találsz szabad helyet a kijelölt területen, ezt nevezem szervezésnek! A kuponos rendszerükről már ne is beszéljünk, tavaly őszinte megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy a fél literes VBK-mért cserébe odanyújtott ezresre azt mondja a pultoscsaj, hogy nem fogadja el, váltsam fel kuponokra. Ezek hosszú papírcsíkok voltak, és 50 Ft értékű szegmensekre voltak osztva, és volt egy olyan érdekes tulajdonságuk, hogy záróra után (hajnalban) némelyik helyi kocsmáros standpulton belül felejtett belőlük pár métert, ami súlyos visszaélésekre adott okot 🙂

Aztán manapság már a beléptetés is máshogy zajlik: barátnőm mesélte, hogy a kedves, diplomázott, értelmes, olvasott, empatikus kézségükről híres, megértő, nagydarab, kopasz, ráncostarkójú őrzővédők (csókoltatom a jó édes anyjukat innen is) konkrétan a kukába dobálták ki azoknak a konzervjeit/kenyerét, aki esetleg be akart vinni némi kaját a fesztivál területére. Ez is érthető lenne, de íme egy mérőadat arra, hogy milyen árak vannak bent: 300Ft a sima, 400 a tejfölös (100Ft-ba kerül az a rákent lófasznyi tejföl, figyelem!), és 500Ft a sajtos-tejfölös lángos, és mondanom se kell, hogy kábé akkorák mint egy férfitenyér. Komolyan mondom, inkább kerüljön többe a belépő, minthogy bent akarjan meggazdagodni az emberből. Ugye ide elég olcsó volt a bejutás (2-3000 Ft 4 napra, valóban jutányos), de odabent olyan árak várják az embert, hogy az valami eszement.

Persze most csak a pofámat tépem, mivel ezeket csak elmesélések alapján tudom az ideiről, tavaly mondjuk én is ott voltam, és akkor is hasonló ipari mértékű lehúzás zajlott, még szerencse, hogy – némi ügyeskedéssel – sikerült behajtanunk kocsival, és természetesen akadt némi kaja-pia a csomagtartóban 🙂

Tavaly ami viszont tényleg gusztustalanul meg volt szervezve, az az EFOTT volt. Kezdődött azzal, hogy másfél literes bontatlan ásványvizet nem akart beengedni a már fentebb emlegetett ráncostarkójú faszparasztok egyik mintapéldánya, és dobhattam ki a kukába. Bent is voltak meglepetések: a sátorozó terület körbe volt kerítve, és mindhárom kijáratánál konkrét kis checkpoint fogadta a gyanútlan fesztiválozót, ahol bizony karszalagmutogatás volt a fő műsorszám, megspékelve a ‘hülye-kis-bebaszott-paraszt-majdénmegmutatom-ki-itt-a-főnök” nézésekkel, illetve néha elrepült egy-két megjegyzés is, csak a jobb hangulat kedvéért. Este aztán folytatódott a móka és kacagás: Péterfy Borira akartam bejutni barátnőmmel egy olyan sátorba, ahova 18 év alatt nem lehet belépni. Ez is nagyon érdekes, hogy miért nem, gondoltam hátha odabent minden asztal tetején meztelen lányok fognak maszturbálni, de nem. Valaki igazán felvilágosíthatna, hogy mi a tiltás oka, mert sajnos – akármennyit is törtem a kis buksimat – nem sikerült rájönnöm. Mindenesetre hostess lánykákra bízták a személyi igazolványok ellenőrzését (természetesen a háttérben ott álltak a fekete ruhás dzsíájdzsók), és – miután előttünk beengedtek egy tucat 14-nek ha kinéző csitrit – minket sikerült megtalálnia az egyik ellenőrpicsának. Persze az ember nem személyivel megy koncertre, úgyhogy vissza a sátorhoz, személyi előkeres (barátnőm akkor már 19 és háromnegyed volt kábé :)), vissza, ám mire visszaértünk már ki volt írva, hogy megtelt a sátor, jöhetett az idegbaj. Azért nagy nehezen bejutottunk, akkor meg persze én voltam a paraszt, hogy a csaj arcába nyomtam a személyimet, de szerintem senki se szereti, hogy feleslegesen (mert feleslegesen!) szopatják, amikor épp szórakozni szeretne. Utána volt még egy olyan eset, hogy Supernem koncerten bent tomboltam, és beszólt a szekus droid, hogy vegyem fel a pólómat. Azért megkérdeztem tőle, hogy ugyan miért, de nem volt időnk befejezni az elmés társalgást (pedig pont ott tartottam, hogy megkérdezzem tőle, hogy a házirend melyik pontját sértettem meg a viselkedésemmel), mert pont vége lett a koncertnek.

Voltak még apróságok ezeken kívül is, mindenesetre a mai napig kellemes borzongás fut végig rajtam, amikor eszembe jut, hogy mindezek ellenére mégis mi jöttünk ki győztesen a velük vívott csatából, mivel sikeresen becsempésztünk két nagyon megpakolt hátizsákot, és gondolhatjátok, hogy nem málnaszörp volt bennük, úgyhogy a fesztivál – az első napot leszámítva – az Iceteás féllittyós üvegekbe töltött Hubertusok, és a koncert közben az épp kiürült söröspohárba a zsebből kihalászott Sopronik beletöltésének a jegyében telt 🙂

Érdekes volt tapasztalni, hogy valahogy folyamatosan belénkállt a biztonsági szolgálat, pedig aki ismer minket tudhatja, hogy nem vagyunk azok a rosszarcú emberek, sőt, részegen se viselkedünk botrányosan. Mégis valahogy úgy nézett ki az egész, mintha valami direkt szelektáltan kisebbségi komplexusát fölényeskedéssel kompenzálni kívánó dilettáns barmok seregét toborozták volna szekusnak a rendezvény szervezői. Pont ott voltak ilyen atrocitások, ahol igazán szabadnak kéne érezned magad, miután kicsit otthagytad végre a munka taposómalmát. És nem. Mindig jön valami anyaszomorító barom, és direktben belédköt, és borul a hangulatod, ahogy kell. Erősen gondolkodok, hogy egyáltalán ki akarom-e magamat tenni ennek, tudván azt, hogy hiába viselkedek jól (mert szerintem punkrock koncerten a póló levétele még az a kategória, de biztos én vagyok a hülye), akkor is megtalál valamelyik.

Azért hogy ne csak sírásból álljon  ez a post azért elmesélném azt a két esetet, amikor értelmes emberrel találkoztam az ‘ellenség’ oldalán. Az egyik pont itt volt, mikoris az utolsó éjszaka – egy kiadós Tankcsapda koncert után – vissza szerettem volna jutni a sátramhoz, és – a már emlegetett checkpointon – az őr beengedett, pedig a buli hevében leszakadt a karszalagom, ami azért durva, mert pont az eset előtt pár órával dobtak ki egy srácot hasonló okokból…

A másik pedig még a győri időkben volt, amikor is – a régi – ToRockba próbáltam bejutni jegy nélkül valami konce

rtre. A WC-ben
nyomattam át a pecsétet (aki jár ilyen bulikba az vágja :)) valami kölyökkel, és épp végeztünk a művelettel, a srác is kiment a helyiségből, amikor mögöttem kilépett az egyik fülkéből az egyik jegyszedő. Nem volt nagydarab, de azért a szálkás jelzőt nyugodtan kiérdemelhette volna, gondolom valami küzdősportot művelhetett. Megkérdezte szép nyugodtan, hogy épp pecsétátnyomás történt-e. Némi győzködés után (“bazz, dobj ki, úgysincs pénzem, meg kedvem se”- gondoltam) bevallottam, hogy igen, az történt. Erre kioktatott, hogy nem ez a megoldás, menjek oda, és ad nekem pecsétet ingyen. Kicsit elkerekedett a szeme, amikor pofátlanul benyögtem, hogy vannak velem még hárman – négyen, akik szintén nagyon szeretnének bejutni, de a vége azért az lett, hogy mindenkit beengedett… 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  3 hozzászólás
Kis éji duma 3.

Rájöttem, hogy ez a kedvenc módom az írásra: amikor csak lököm a süket vakert a pajeszotok alá mindenféle különösebb cél, vagy központi téma nélkül. Persze a blog nem válhat ‘Kis éji duma 4-5-6-…’ című postok sorozatává, mert csak néha adott minden körülmény egy ilyen kis szösszenet megírásához, sajnos. Ilyen ez a mai este is: közeleg a vihar, volt söröm, szól az Üllői Úti Fuck, és viszonylag kellemesen érzem magam a bőrömben. Betudható ez annak is, hogy – a múlt heti faszságaim ellenére is – ráeszméltem arra, hogy van egy lény, akinek fontos vagyok, és tényleg elfogad minden hülyeségemmel együtt. Basszus, hogy ez eddig nem tudott tudatosulni bennem ennyire! Talán az kellett hozzá, hogy majdnem elveszítsem? Fenetuggya, mindenesetre most úgy érzem magam, mint egy puha, meleg biztonságos helyen (igen, olyan érzés :))

Aztán volt még olyan is mostanában velem, hogy egy nap alatt sikerült leküzdenem azt a pánikszerű érzést, ami az okozott, hogy elég komolyan fenyeget egy lightosabb pénzügyi csőd veszélye. Mondom, egy nap kellett hozzá, hogy rájöjjek arra, hogy a rágódástól még nem lesz több pénzem, viszont cserébe kajak kiidegelem magam, ami nem jó dolog, mert árt a szépségnek 🙂 Ennek jegyében már pár napja a nagyon megnyugtató ‘leszarom’ életfilozófia lengi be napjaimat, mondhatom egész kellemes érzés, mindenképpen tessék kipróbálni!

Ehhez szervesen kapcsolódik az a tény, hogy ahelyett, hogy itt pötyögök mindössze egy sörrel a bendőmben már bizony  túl kéne lennem egy kellemes kis Tankcsapda + Kispál koncerten Várpalota mellett egy erdőben, és bizony meglehetősen bebaszcsizott állapotban kéne ténferegnem össze-vissza egy feltehetően műanyag poharas sörrel a kezemben, amelyet kuponért vásároltam volna magamnak. Nos, ez – pénzhiány miatt – elmaradt, sőt egy napot se fogok eltölteni a fesztiválon (amely Pannónia Fesztivál névre hallgat a gyk.), de vigasztal a tudat, hogy lehet hogy a többi nyári bulin se fogok 🙂 Éljen a válság, éljen a nagy magyar valóság! Kész szerencse, hogy ma este még ez se tud nagyon érdekelni, bár pár órája bent a cégnél Kispál koncertfelvételt hallgatva kicsit elkapott az a ‘bassza meg, miért nem tudok ott lenni?’ érzés, de szerencsére sikerült leküzdeni. Mindenesetre ma este is remekül működik a héten már oly működőképesnek bizonyult recept: 1 doboz Soproni, némi kaja, és remek zenék, és máris nem is érdekel annyira az a rohadt feszt… (vagy csak önámítok, fene tudja :)) Tiszta kispolgárias életmód ez, én mondom nektek…

A tegnapi este amúgy az régiúj zenék felfedezésének jegyében telt el a számomra, és az előző postban linkelt csodálatos Tiesto-féle endorfinbomba csak egy volt a tegnap esti zenei élményeim közül. Többek között sikerült hozzájutnom a Kill Bill című amúgy iszonyatosan odaverős film szintén remekbeszabott zenéihez, azon belül is olyan nagysikerű klasszikusokhoz, mint ez itt:

 

Tudjátok, amikor abban a japán étteremben a mezítlábas ferdeszemű lánykák csapatják a pöngetős rakenrólt…. amúgy tudtátok, hogy ők egy komoly zenekar, konkrétan 1986 óta nyomják az ipart? Nagyon elvetemült zenei ízléssel rendelkezőknek ajánlom a munkásságukat 🙂

A napokban még volt valami ami újra lázba hozott, mégpedig egy játék. Már többször végigvittem, sokszor megfordult a vinyómon, ismerem az utolsó szegletéig, és mégse unom, ez pedig a jó öreg GTA: Vice City. Bizony, hiába jött ki azóta a San Andreas (ami szintén nagyon jó a maga nemében), és a GTA IV (ami még jobb, csak még pár évig nem lesz olyan gépem, amin futni fog), nekem akkor is ez maradt az etalon. Terveztem neki már tegnap is egy saját postot, de a neten nem találtam olyan screenshotokat, amik méltóan visszaadnák a játékból sugárzó nagybetűs HANGULATOT, így saját magam akartam lőni pár pillanatképet a fílingesebb részeiből a városnak, ahol a játék játszódik, de ez egyelőre technikai okok miatt még csúszni fog kicsit (nem tudom, hogy melyik billentyűvel lehet képet kilopni, már ha létezik ilyen, mert ha nem, akkor rakhatom fel a Fraps-ot vagy a SnagIt-et néhány kép kedvéért).

Amúgy a hétre tervezett éjszakai biciklitúra csúszni fog, egész egyszerűen azért, mert nincs világítás a gépsárkányon, és a legutolsó dolog ami hiányzik az egy szép kövér csekkecske, amit a fehérvári rendőrségnek kéne feladnom záros határidőn belül. Mihelyst olyan anyagi helyzetbe fogok kerülni, hogy megengedhessek magamnak egy olyan befektetést, amely egy kerékpár első-hátsó villogószettre irányulna a helyi Tescoban akkor majd fogok ilyet játszani 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek):  3 hozzászólás
Nem leszek diszkós, de ez…

…egész egyszerűen egy csoda! Tudom, hogy régi, de ma derítettem ki, hogy mi a címe, úgyhogy örülök magamnak 🙂 : 

Bocs, hogy nem mozgalmasabb a videó, de tessék koncentrálni a ZENÉRE 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek):  4 hozzászólás
  • Témaváltó


      Fatal error: Uncaught Error: Call to undefined function wp_theme_switcher() in /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/sidebar.php:6 Stack trace: #0 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template.php(770): require_once() #1 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template.php(716): load_template('/home/raktahu1/...', true, Array) #2 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/general-template.php(136): locate_template(Array, true, true, Array) #3 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/index.php(66): get_sidebar() #4 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template-loader.php(106): include('/home/raktahu1/...') #5 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-blog-header.php(19): require_once('/home/raktahu1/...') #6 /home/raktahu1/public_html/regiblog/index.php(17): require('/home/raktahu1/...') #7 {main} thrown in /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/sidebar.php on line 6