A játék amúgy alapjait tekintve egy snassz kis platformjáték, tehát nagyon távoli rokonságban van mondjuk a Super Marioval, bár a hasonlóság tényleg csak akkor tűnik elő a két drusza között, ha a játékmenetet nagyon leegyszerűsítve szemléljük. Kezdjük a különbségek felsorolását azzal, hogy itt kapásból három karaktert irányíthatunk, személy szerint egy tolvajlányt, egy varázslót (aki mellesleg egy nőcsábász, bár ez a játék alatt nem lesz túl hangsúlyos jellemvonása), és egy lovagot. Közöttük bármikor válthatunk, tehát egy villanás alatt átalakulhatunk törékeny íjászból mindenkit hatalmas karddal szétdisztrojoló lovaggá. Ahogy ez már sejthető, mindegyik karakter másban jeleskedik: a tolvajlány íjjal lődöz, és csáklyával lengedez ide-oda, a varázsló tárgyakat (konkrétan ládákat, és pallókat) tud teremteni, illetve tárgyakat tud lebegtetni, húzni-vonni az varázstudománya segítségével, a lovag meg “csak” osztja a nagy csapásokat, illetve a pajzsával képes blokkolni a támadásokat. Talán ő a legkevesebb funckióval bíró figuránk, de azért gyakran fogjuk használni őt is, mivel a ránk törő csontvázhadseregek leküzdésében azért el fog kélni a nyers izomerő is Eddig a szükséges tényanyag, most nézzük meg, hogy mi is lesz a játékban a feladatunk. Hm, voltaképpen annyi, hogy menni kell jobbra, mint minden hasonló platform ugrabugrában, de elég megnézni az alant elterülő videót, hogy lássuk: azért itt nem fog ártani kicsit gondolkodni se, mivel a készítők rengeteg fizikai feladványt építettek be a leküzdendő pályákba. Ezek nagy része azért nem okoz komoly fejtörést, inkább az fog káromkodásra késztetni, amikor huszadszorra esel le egy libikókáról pl., mert egész egyszerűen béna vagy hozzá, hiába tudod a megoldást. Ezek a kis szivatások szerencsére nem csapnak át sz*patásba (bár az utolsó pályáról már olvastam érdekes dolgokat), úgyhogy az ember nem akarja az első húsz próba után se egy laza uninstallal megkínálni az alkalmazást.

Ehhez hozzájárul az is, hogy ez a játék egészen egyszerűen gyönyörű. A pályák művésziek, nincs két egyforma tereptárgy, és az egész egy olyan egységes egészet alkot, amilyet már nagyon régen nem láttam. Az egész képi világból árad a hangulat, amelyet a remek fény-árnyék hatásokkal, és olyan effektusokkal fokoztak, hogy néha a kép előterében is elsuhan egy-egy inda, vagy vastagabb fatörzs. Ez jót tett a 3D-s érzetnek is, amely amúgy is kifogástalan, remekül oldottál meg a készítők, hogy egy alapvetően egy síkban játszódó játéknál szinte észre se vegyük, hogy igazából nem mehetünk arra, amerre a kedvünk tartja.

Ami még hatalmasat dob a beleélés-faktoron az a játék zenéje. Bő egy órányi készült hozzá, és egy Ari Pulkkinen nevű, rendkívül tehetséges finn (nem is mondtam, az egész játékot finnek követték el) zeneszerző munkáját dícsérik. Mindegyik stimmel az adott pálya hangulatához, és önmagukban is hallgathatóak. Most, hogy ezt írom is épp az szól, és nem bírom megállni, hogy ne osszam meg veletek a kedvencemet közülük:

Letölthető innen (délután meggyógyítom a linket) (jobb klikk -> cél/hivatkozás mentése más néven)!

Talán ez a legszebb dallam, amit játékban hallottam, még a World of Goo volt az, ami ekkora hatással tudott rám lenni zeneileg (amelynek zenéje letölthető ingyen itt).

Ennyi dícsérő szó után csak annyi maradt hátra, hogy összefoglaljam a játék esszenciáját: gyönyörű fantasy-környezetben óriásgombákon ugrálós fizikai feladványokat megoldós platformcucc iszonyatosan hangulatos zenékkel, és újszerű játékmenettel. Akit esetleg meggyőztem arról, hogy ha nem próbálja ki, akkor kihagy valamit az életéből (neem, dehogyis volt ez a célom ), annak ajánlom kezdetnek a cucc demóját (próbaverzióját), ami letölthető innen.

Nincs hasonló bejegyzés

Nincs hasonló bejegyzés

Ami arra késztetett, hogy felrakjam a játékot az az volt (a bíztató előjeleken kívül), hogy megboldogult gyerekkorom egyik kedvenc verekedős játéka volt a Street Fighter 2 (még anno 1994-5 környékén), mivel örök emlék maradt a mai szemmel is egész tűrhető grafikája, a játékmenete, és a tény, hogy bizony csináltak belőle C64-es verziót is, ami ugyan ronda volt mint a p*csa, de legalább létezett.

Amúgy ha esetleg a játék nem is, de a film talán ismerős lehet mindenkinek, asszem Van Damme, meg Kylie Minogue is játszott benne, és verekedtek benne. Sokat. Ezen kívül pozitívumot nem véltem felfedezni ebben a filmtörténeti mérföldkőben, de egészen biztosan az én ízlésemben van a hiba.

Szóval anno nagy felhajtás volt a játék körül, kijött minden platformra ami csak létezett (talán csak Moulimex turmixgépre nem portolták, bár ebben nem vagyok biztos), csináltak filmet is belőle, meg vagy 10 fajta variációt, hogy a műanyag figurákról, meg egyéb biszbaszokról ne is beszéljek. Aztán következett egy röpke évtized, amíg kicsit leült a dolog, és most újramelegítették a cuccot a Capcomnál, hogy a mai kölkök is tudhassák, hogy bizony létezik olyan, hogy verekedős játék, nem csak lőni lehet a gonosz náci bácsikat gépfegyverrel. Szerintem a mai tizenévesek (feltéve ha csak PC-n játszanak) nem is nagyon láthattak ilyen csépelős cuccot, mivel manapság nem divat ilyet fejleszteni. Ezt én személy szerint sajnálom, mert szeretem ezt a stílust, és – ahogy a gépem esete is bizonyítja – nem is kell nekik olyan erős vas, mint mondjuk egy ultrareális FPS-hez, tehát talán még én is tolhatnám őket. Itt szeretném megjegyezni, hogy van még egy hasonló stílus, amit hiányolok, mégpedig a “megyek jobbra oszt ütök mindenkit” címűt (mint pl. a Cadillacs and Dinosaurs, ami egy isten játék a mai napig), azok is jók voltak nagyon, bár az agyat nem erőltették meg túlzottan

Szóval erős nosztalgiával álltam a játékhoz, és szerencsére nem kellett csalódnom benne. Kicsit vakmerő lépés volt részemről a telepítése, mert annyira azért nem megy tükörsimán (nem szaggat, csak simán lassú), de még élvezhető a játék vele. A tegnapi 20 perc alapján kifejezetten jót tett a játéknak az eltelt néhány év, mivel megmaradt oldalnézetes bunyós anyagnak, de néha bizony meglódul a kamera a tér minden irányába (főleg a brutálisabb kombóknál), és iszonyat látványos szemszögekből mutatja be a nyaktörő mozdulatokat. Néha a szám is tátva maradt szinte, annyira jól meg vannak koreografálva ezek a jelenetek, úgymond van bennük erő. Legutoljára ilyet a King Kong című játékban éreztem, amikor az óriásmajommal osztottam a megatonnás pofonokat a T-Rex-eknek, és lassult közben az idő, meg fröcsögött a vér

Tetszik még a grafikája is, megpróbálták megtartani a rajzos hatást, de sikeresen ötvözték az új technikákkal, és persze a figurák is 3D-ben pompáznak. A hátterek is mókásak, nekem a kedvencem eddig a japán báros pálya, ahol néha egy-egy vendég átesik a korláton, és a küzdőtéren landol. Sajnos őket nem lehet lepofozni, de vicces megfigyelni őket, hogy hogyan próbálnak visszakepeszteni a nézőtérre.
A kombókról sokat nem tudok elmondani, mert egyelőre a “nyomkodok össze-vissza, aztán hátha lesz valami” harcstílust erőltetem, és figyelem, hogy a gépi ellenfelek mit akcióznak (mondhatom, néha igen látványos kunsztokkal veszik le az életrőm felét), de állítólag nem sok változás történt a klasszikus elődhöz képest. Amúgy hasonló volt az Outrun című 1988-as remake-je, az Outrun2006 nevű játék, amely szintén nem nyúlt túlzottan az alapokhoz (mármint irányítás, játékélmény, hangulat stb. szempontjából), “csak” szebb lett. Sokkal szebb:

A játék tehát tetszik, nem rúgta fel az előd által lefektetett alapokat, csak egy szemet gyönyörködtető új köntösbe csomagolta azokat. A gépigénye is egészen baráti, szóval bárkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani, aki bunyózni szeretne, de nem akarja közben elveszíteni a fogait.

Nincs hasonló bejegyzés

Nincs hasonló bejegyzés

Nincs hasonló bejegyzés

(Ja, és persze indoklás nem volt, csak ígéret, hogy már tegnapra megcsinálják. Mindössze egy napot csúsztak az ígérthez képest is, persze, nem volt probléma.)

Nincs hasonló bejegyzés

Kedves drága webszolgáltatómnak, az Intrex-nek hála ezt a postot most teljesen offline módon, Jegyzettömbben (na jó, Notepad++-ban, de csak mert tudvalevőleg hülye vagyok) vagyok kénytelen megírni. Holnap mondjuk teljesen jó lesz egy elegáns kontrolcékontrolvé után csak feltolni a szerverre a kész szöveget, kifejezett örömmel tölt el majd a gondolat, hogy mindenféle erőlködés, meg szóismétlés, ill. egyéb fogalmazási hiba keresgélés nélkül lesz új post a blogon. Most jut eszembe, jó lenne, ha valaki mindig megírná helyettem a dolgokat, és nekem csak a ‘Publikál’ gombra kéne kattintanom minden esetben
Mindenesetre olyan dél környékén elszállt a blog, azóta senki se látta. Én is csak fészbúkon tudtam közzétenni egy szösszenetet amelyben kifejtem, hogy meg lesznek analizálva tejszínen a fent említett cég munkatársai, de úgy fest, hogy a fenyegetőzésem még ezen a kései esti órán is pusztába kiáltott szóként aposztrofálandó, mivel az oldalam még mindig egy talányos “error/error403.php” hibaüzivel fogadja a kedves látogatókat. Szóval kicsit már kezdek ideges lenni, de Dave írt nekik egy “ugyanmámiazistenaszavan” tartalmú levélkét, bízzunk benne, hogy lesz foganatja is.

Amúgy nem elég, hogy ez történt, még az adatvinyóm is túlmelegedett pár perce, konkrétan olyan forró, hogy alig bírtam megfogni. Gondolom ez nem tesz annyira jót neki, sőt szegényem le is állt. Ez nem probléma (mivel csak zenét nem tudok most róla hallgatni, apropó, ma néztem, 17 NAPNYI muzsika foglal helyet rajta ), de csak reménykedni tudok, hogy – kihűlve – újra fog indulni. Most ott hever szegényem az ágyamon, és sűrűn cserélem rajta a vizes borogatást, ahogy anyukámtól tanultam.
Szóval szivat a technika, viszont legalább ma is jól töltöttem a délutánom, ugyanis megint bejártam ezt a csodás várost kissé biciklivel. Hoztam bő 4 litert az általam annak idején már egekig magasztalt ún. keserű vízből (ami egy helyi kútból folyik a főiskola mellett, és had tegyem hozzá, hogy szerintem inkább savanyú, mindenesetre jópár fokkal finomabb a helyi vezetékes víznél), továbbá kicsit megint bővítettem a helyismeretemet némi eltévedés segítségével. Megint megvolt a WTF-érzés, amikor kibukkantam egy ismert kereszteződésnél (kábé fél óra kevergés után) egy totál más irányból, mint sejtettem volna, és néhány percbe bizony beletellett mire beorientáltam magam, hogy akkor most merre is van a haza
Most visszaraktam a vinyót (már csak langyos volt), és meglepődve tapasztaltam amikor a gépházhoz értem, hogy elég meleg az oldalsó burkolat. Hmm, lehet hogy nem is kéne visszarakni, mert még megfő más is? Amúgy itt szeretnék egy perc néma öö… üres sorral megemlékezni Zoltán barátom gépéről, amely három napja döntött úgy, hogy hosszas szenvedés után felforralja magát, és csendben megadta magát az enyészetnek. Látnotok kellett volna a srácot, amikor meglátván engem egyből azzal támadott be, hogy tud-e AMD-s procit kezelni a gépem, és utána látni a csalódást az arcán, amikor közöltem hogy nem Akkor nyugodott meg kissé, amikor megtudta, hogy PCI-E-s videokártyákat tud fogadni az alaplapom, szóval azt le tudjuk nálam tesztelni, hogy működik-e, avagy az is hőgutát kapott.
<egy percnyi üres sor helye>

Nincs hasonló bejegyzés

Ennek az érzésnek köszönhető szerintem az is, hogy ma azon kaptam magam, hogy a Vaterán Commodore64-eseket nézegetek, és közben azon gondolkodom, hogy kéne venni egyet, és újra átélni azt, amit tizenpáréves srácként volt szerencsém a negyedik emeleti panellakásunk kisszobájában. Újra állítgatni a magnó fejét, kirakosgatni a túlmelegedett trafót az ablakba, hogy hűljön, meg a többi – mai szemmel röhejes, és idegesítő – nüanszot elkövetni csak azért, hogy pixeles játékokkal játszhassak.

Azoknak akik mondjuk most csak néznek, hogy mi a fenéről is beszélek, elmondanám, hogy mi is az a Commodore64. Ez volt talán az egyik legelső nagyon széles körben elterjedt személyi számítógép, még anno a nyolcvanas években. Tudni kell róla, hogy – akkoriban hihetetlennek számító – 64 kilobyte memóriát tudhatott magáénak (ki se merem számolni, hogy ez hanyadrésze egy mai gépének), volt külön hang- és grafikai chipje, önálló, beépített oprendszere, 16 színt tudott megjeleníteni (azaz töredékét egy párezer forintos telefon kijelzőjének), és az egész gép egy házba volt belezsúfolva, tehát így festett:

Hatalmas népszerűségre tett szert néhány év alatt, sőt a mai napig rengetegen fejlesztenek rá játékokat, és egyéb szoftvereket. Léteznek úgynevezett emulátorok PC-re, amelyek arra hivatottak, hogy az eredeti gép funkcióit, parancskészletét szimulálják PC-n, így egy többszázezer forintos gép is képes lehet arra, hogy idestova 20-25 éves, mai szemmel hányingerkeltőnek tűnő játékokat futtasson a TFT-monitoron megjelenítve. Én speciel egy egészen érdekes anakronisztikus dolognak tartom, hogy egy ilyen kis program segítségével a 2 gigás Intel procimon futtatva jelenhet meg a Samsung TFT-men ez a klasszikus képernyő:

Ez kábé olyasmi, mint amikor a mai gépeken megjelenik a Windows asztala bekapcsolás után, és nekiállhatsz programokat indítani, a különbség mindössze annyi, hogy ennek a gépnek nem volt merevlemeze, így minden bekapcsolás után háttértárolóról kellett betölteni a memóriájába a használni kívánt alkalmazásokat (amelyek furcsa módon 99.9%-ban játékok voltak). Az előbb említett háttértárolók is megérnek egy misét: lehet, hogy sok ma cseperedő fiatal már nem is emlékszik ilyenre, de nagyfloppin, és magnókazettán(!) tudta a gép tárolni az adatot. Ez utóbbi volt az érdekes mutatvány: egy kazettán akár több tucat játék is elfért, de csak szépen egymás után a szalagon. Ahhoz, hogy az ember tudja is, hogy mit hol keressen rajta, ahhoz bizony szükség volt egy kis katalógusfüzetre (az enyém még megvan, féltett kincsét képezi a retrogyűjteményemnek), amelyben feljegyezhette, hogy egy adott játék melyik sorszámú kazetta melyik oldalának melyik részén kezdődik. Ezt a magnó beépített számlálójával lehetett megoldani, amelyet a kazettát koppig visszatekerve volt érdemes lenullázni, majd indulhatott a programok kiírogatása a füzetbe. Így utólag már elmagyarázni is nehéz ezt, de annak idején pofon egyszerű volt az egész. Tessék, íme egy kép az én füzetemből, hátha így érthetőbb lesz a fenti művelet:

<Pótolandó ez is>

Aztán persze nekem is beütött a jóvilág, szereztem egy floppimeghajtót, így már sokkal kényelmesebben tárolhattam a cuccaimat, és valahogy sose sírtam vissza a magnós szenvedést utána (és akkor még a magnófej beállítgatásról kiscsavarhúzóval még nem is meséltem )…

Szóval a mai agyonegyszerűsített, agyonfelhasználóbarátosított világunkban, ahol már mindenki tudja használni a számítógépeket (már éccsanyám is tolja az iwiwet, hogy csak egy példát mondjak) nagyon hülyén tudnak rámnézni nálam fiatalabb emberek, amikor elmesélem nekik, hogy bizony én annak idején átjátszókábellel rögzítettem magnókazira játékok zenéit (amelyek tényleg kimerítik a nyolcbites fülerőszakolás klasszikus mintapéldáit), vagy amikor előadom nekik, hogy annak idején írtam kalandjátékot BASIC-ben, és a Commodore ASCII-karakterjei segítségével rajzoltam meg a grafikákat hozzá. Sőt, ma már – az idő mindent megszépít, és ez tényleg így van – röhögve tudok sztorizni a Project: Stealth Fighter nevű repülőgépszimulátorról, amely nekem két kazetta négy oldalán terpeszkedett(!), és konkrétan úgy nézett ki a vele való szórakozás, hogy az ember elindította az első oldal betöltését, kábé fél órás malmozás után bejött a főmenü. Itt az ember beállította azt, hogy milyen küldetést akar tolni, stb., majd megfordította a kazettát. Újabb fél óra töltés után jöhetett kábé 20 perc játék (feltéve hogy nem szedték le 5 perc után), majd kazettacsere. Megint eltelt fél óra (közben az ember nyugodtan elmehetett vacsorázni, fürödni, stb., bőven belefért az időbe), majd megcsodálván a Game Over képernyőt, újra nekiállhatott betölteni az első kazettát, ha újra akart játszani. És ez komolyan így ment! Annak idején valahogy mégis volt ideje az embernek kivárni, most meg ideges, ha akár csak 3 percet tölt két pálya között egy überszép játék…

Igen, annak idején ez volt a számítástechnika, és nagyon örülök neki, hogy annak idején nem maradtam ki belőle. Tessék megnézni az alábbi videót, és szörnyülködni, hogy miért tudtam/tudok én (is) lelkesedni:

httpv://www.youtube.com/watch?v=eY2gK1MPgh8&feature=player_embedded

Nincs hasonló bejegyzés

“Mi volt a Ráktalicskán szerda éjjel pár órán keresztül látható post témája?”
A – néhány összedobált, művészinek szánt, ámde nem azzá lett szó
B – random karakterek, mintha a macska végigfutott volna a billentyűzeten
C – értelmetlen, szentimentális baromság valami beteljesületlen vágyról, és a tajwani tengerpart szépségeiről

Szóval nem fogok depizni. Fess fiatal férfi vagyok egy lightos sörhassal, aminek leadása már folyamatban van (jó, ma kicsit visszavetett a projectban az a baszott nagy csirkemájas pizza, amit az arcomba tömtem), van aki szeret, és vannak terveim az életben. Ilyen távlati tervem például az is, hogy végre legyőzöm a bennem alapvetően bujkáló lúzerség utolsó csíráit is, és képessé teszem magam önálló döntések hozatalára. Sajnos – vagy szerencsére, ugye ez is nézőpont kérdése – én egy érzelgős fasz vagyok, bár néha tudok kemény és kegyetlen lenni, de kábé fél óra elég szokott lenni ahhoz, hogy bőgve kérjek bocsánatot az általam mondottakért. Persze ez nem szokott mindenkinél így történni, de általában zavarnak az általam elkövetett igazságtalan beszólások, és igyekezni szoktam kompenzálni őket, mihelyst elmúlik az az ötperc, amelynek köszönhetően kimondtam őket.
De hagyjuk is ezt a hülye témát, inkább írok arról ami mostanában foglalkoztat, vagy érdekesnek találtatott általam. Itt van kapásból a Google Picasa nevű webes fotóalbuma, amely – első ránézésre – kábé ugyanazt tudja, mint a Flickr, bár nekem a feltöltőprogramja jobban tetszik az előbbinek. Ami mégis nagyon tetszett, hogy – bár primitív, gépi módon – a képek alatt szereplő kommenteket az oldal automatikusan lefordítja az adott user anyanyelvére(!), tehát – kis gógyival – nem okoz problémát, ha egy koreai, egy amerikai, meg mondjuk egy orosz kommentált egy adott képhez, a Google okosan lefordítja mindet magyarra. Szemléletes példa lehet ez itt.  Néhány aranyköpéstől eltekintve a rendszer remekül működik. Eszméletlen.
Aztán megrökönyödve kellett tudomásul vennem, hogy a fizetésem már megint elfogyott (hanyadika is van? 13? ), de ami főleg emelte a nap fényét az az volt, amikor reggel két gyors egymásutánban érkező SMS tudatta velem, hogy a két kedvenc biztosítóm a mai napot találta a legmegfelelőbbnek arra, hogy leemelje az utolsó fillérjeimet is a számlámról, ezzel effektíve elvéve azt a pénzmagot, amiből inni élni akartam a héten ebben a csodás városban. Szerintem megérezhették, hogy ha két nappal később akarták volna, akkor már nem jött volna össze Szemetek!
Ja, és még annyit, hogy – teljesen más témára terelve a szót az előbbiekhez képest, ez a csapongás is ismérve a mai napomnak – abból, hogy július közepe van, és nyári hangulatban kéne telnie az év eme csodás szakának én majdhogynem nem veszek észre semmit szokás szerint. Nem mondom azt, hogy fesztiválokra akarok menni (mert nem, ha akarnék talán megtehetném, bár szűkösen), de azért mondjuk nem ártana csobbanni egyet, vagy akár csak valami vizet látni már végre. Holnap délután ezt lehet, hogy végre valahára sikerül összehoznom, mivel Zé bátyó invitálásának eleget téve megpróbálok lejutni Velencére egy laza fürdőzés erejéig. Talán meglegyint végre valami nyári hangulat, amit már évek óta nem éreztem igazán. Komolyan mondom, nem éri meg felnőni, és a nyarakat is munkával tölteni. Persze, én választottam ezt, ha igazán úgy élnék ahogy elképzelem álmaimban, akkor meglenne a napi betevő falatom, aztán nem érdekelne semmi más. A vicc az, hogy most sincs semmim (tehát a klasszikus ház, kocsi, nyaraló, akármi felsorolás egyike se adatott meg nekem), de mégis dolgozok… Komolyan mondom, lehet, hogy abba kéne hagyni, és stoppal nekivágni Európának? Ugyanott lennék…

Ezek is érdekelhetnek:

1. A délutános műszak diszkrét bája
2. Jelentem, még élek
3. Na végre…

A fenti litániám ellenére lett volna téma a héten is, amiről beszámolhattam volna, például a tegnapi nap izgalmai is ezek közé tartoztak. Történt ugyanis, hogy az oktatóteremben szünetben épp a bölcsészeken köszörültem a nyelvem (a többiek nagy derültségére, naná), mire a csoportból felállt a legnagyobb darab, tarkopasz fiatalember (akinek – mint megfigyeltem – az alkarja olyan vastag mint az én combom), és közölte, hogy nem kéne leszólni őket, merthogy ő azon a szakon végzett Pécsen. Namármost látnotok kéne a csávót, inkább azt tudnám róla elképzelni, hogy “ukrán pénzbehajtó- és verőember” szakon szerezte a diplomáját, mint történelmen, de ebből is látszik, hogy a látszat néha durván csal. Most, hogy ezeket a sorokat rovom is látom a srácot, nos rá nem illik az a vicc, hogy akkora a háta, mint az IFA-plató, csak nem olyan széles, hanem olyan mocskos, mivel neki tényleg olyan széles Végül aztán arra jutottunk, hogy a szimatszatyros-hosszúhajú-vizisiklóvállú-körszemüveges-hippiforma bölcsészeket mindketten utáljuk

Aztán szintén tegnap volt az is, hogy majdnem megölt egy idióta, mivel annyira kellett sietnie valahova (biztos vajúdott az asszony a hátsó ülésen, ilyenkor mindig erre gondolok), hogy majdnem elcsapott a zebrán. A szitu a következő volt: álltam a zebránál, és vártam, hogy átmehessek. Jött pár kocsi szépen sorban, és az egyik megállt nekem, és a benne ülő ötvenes nő kedvesen intett, hogy átmehetek (ezúton csókoltatom). Meg is indultam, ámde, amikor a zebra közepe fele jártam kivágott egy autó mögüle, és megelőzte. A gond csak az volt, hogy én épp útban voltam neki (naná, már megint én vagyok a paraszt), és kábé fél méterre tőlem tudott csak megállni. Igazából meg se ijedtem, csak néztem az autó orrát, ahogy közeledett felém (hát bazze, elütsz, elütsz, ez van… – gondoltam), és csak miután meg tudott állni  tudatosult bennem, hogy bizony majdnem elgázoltak, és kivételesen úgy, hogy én lettem volna a vétlen fél. Alapvetően elég kamikaze módon biciklizek ugyanis, fülemben a headset, bömböl a metál, szóval nem vagyok épp az autósok álma, de mentségemre legyen szólva, hogy mindig körülnézek, felmérem a helyzetet mielőtt mondjuk hirtelen irányt váltanék. Az lett volna a sors iróniája, hogyha nem is az én hibámból szenvedtem volna balesetet…

Amúgy ezektől az apró nüanszoktól eltekintve elég lagymatag kis hét volt ez, nem történt különösebben semmi, ami annak is betudható, hogy a napjaim nagy részét egy olyan téma bűvkörében töltöttem, amely magában is elég unalmas. Ez volna a már fentebb említett SAP, amelynek oktatását egy olyan srácra bízta rá a cég, akit… nem akarok túlzottan a sárba alázni, mert biztos nagyon jó szakember, de általában a hozzáértés, és a jó előadói készség nem párosul egymással, főleg az ilyen házilag kinevelt oktatóknál. Érdemei elismerése mellett kollektívan arra az álláspontra jutottunk (én és rajtam kívül a többi 15 tanfolyamtársam), hogy ez a fiatalember bizony jobban tenné, ha szépen visszaülne a helyére, feltenné a kis fülhallgatóját, és szépen kattintgatna tovább, mert az lehet, hogy megy neki, de oktatni nem tud. Nem állt szándékunkban (legalábbis nekem nem), hogy kicsesszünk vele azzal, hogy megemlítjük az oktatásszervezőknek az előadásmódja hiányosságait (mint  például az érthetőség hiánya, továbbá az a tény, hogy úgy tálalja az egyes funkciókat, mintha mindannyian SAP-telepítővel jöttünk volna a világra), de rá kellett jönnünk, hogy azzal, hogy érthetetlenül adja le az anyagot, azzal velünk babrál ki igazán. Sebaj, már vége van, és csak remélni tudom (személy szerint), hogy többet nem akadunk össze vele oktatáson.

A post lezárásaként csak annyit írnék, hogy jövő héten tényleg beüzemelem azt a nyomorult Pixel-t, tényleg lefordítom az almaalienes képregényt, tényleg megcsinálom a Tümmös logo-t, és tényleg gyűjteni fogom a vasat és a fémet. Komolyan

Ezek is érdekelhetnek:

1. Hamis boldogságérzet
2. Gondolatzsizsegés
3. Egy majdnem depis post