Tag-Archive for » filmkritika «

Cloverfield, avagy mit érezhettek Lungfishopolis lakói Goggalore tombolása alatt

Előjáróban elmondanám, hogy muszáj volt ezzel a kissé öncélú hasonlattal felvezetni a most elemzésre kerülő filmet. Szeretném ha azért nem csak én, és néhány fanatikus számítógépes játékos értené ezt a Lungfishopolisos témát (ami a post címében szerepel), ezért megmagyaráznám: a Psychonauts című (és már a blogon is elemezgetett) játékban van egy pálya, amelyben hatalmasra nőve kell "terrorizálni" Lungfishopolis békés lakóit (az épületek zúzását pedig olyan beszólások kísérik a lakók részéről, hogy néha majdnem lefordultam a székről, úgy röhögtem, pl. "Jajj ne! Csak a kiskutyák árvaházát ne rombold le!") miközben ők notóriusan Goggaloreként emlegetnek. Egy videó többet mond minden szónál, úgyhogy tessék megtekinteni ezt: 

Visszatérve: az alkotás a Cloverfield névre hallgat, és igazából nem tudom, hogy miért kapta ezt a nevet, mindenesetre a jó öreg japán, és elég friss amerikai Godzilla filmeket mutatja be, csak éppen a fogyóeszközként szolgáló civil lakosság szemszögéből.Egy manhattani lakásban tartott búcsúbuliba csöppenünk be az alkotás elején, ahol egy kissé bugyuta, de jószívű srác a kézikamerájával interjúvolja a jelenlevőket. Ahogy a későbbi főszereplők épp az erkélyen lelkiznek hirtelen hatalmas rengés rázza meg a várost, és a távolban kialszanak a felhőkarcolók fényei. Természetesen a kamerás srác mindent vesz, többek között azt is, ahogy ezek után elszabadul a pokol: az utcán emberek menekülnek, hirtelen becsapódik mellettük a Szabadság-szobor feje(!), és a távolban épületek dőlnek össze. Alapvetően szeretem az ilyen ál-dokumentum filmeket, mint amilyen az Ideglelés is volt anno: ha jól van megcsinálva az ilyen, akkor alapvetően sokkal nagyobb lehetőséget biztosít az embernek arra, hogy beleélje magát a történésekbe, mint a kissé személytelenebb E/3 nézőpont. Mondjuk ami előnye, az hátránya is a filmnek: az igazi vizuális orgazmus elmarad, pont azért mert nem lett volna túl életszagú, ha folyamatosan remegés nélkül rajta tudta volna tartani a srác a keresőt az amúgy eddig nem is emlegetett hatalmas csáposfejű túlméretezett Gollam-utánzaton, aki minden erejével azon van, hogy romba döntse Manhattan-t. Eme feladatát talán kicsit eltúlzott hatásfokkal is végzi: egész egyszerűen nonszensz, hogy épp a Nagy Alma másik felén végez tereprendezést, de a Brooklyn-híd is leszakad hőseink alatt elvileg az ő hathatós segítségével (mondjuk mi mástól ugye).

Szóval a kezdeti 15 perces búcsúbulis bevezető után következik a bő egy órás futkározás, rohangálás, sikoltozás, de az alkotóknak sikerült megoldani, hogy a film végig érdekfeszítő tudjon maradni. A jól bevált recepthez nyúltak: amikor kezdett volna kicsit leülni a sztori akkor mindig becsapott a ménkű, hirtelen valami felrobban hőseink körül, és újra pöröghetnek az események. Kifejezetten tetszett a metróalagútban játszódó rész, ahol a négy fiatal gyalogosan baktat a vaksötétben, csak a kamera fénye segít nekik a tájékozódásban. Egyszer csak patkányok kezdenek el rohanni feléjük, mintha menekülnének valami elől, és rá pár pillanatra elszabadul a pokol 🙂 Amúgy itt jegyezném meg, hogy nem tudom, hogy milyen felszerelésük volt az arcoknak, de az már egyszer biztos, hogy ilyen strapabíró szerkezetért én is bármit megadnék, egész egyszerűen mindent kibír 🙂 

A film nem kicsit látványos trailere

Ami tetszett még: a készítők egész korrektan lerenderelték Manhattan pusztulását egészen hihető effektek felhasználásával. Voltak nagyon adrenalinpörgető jelenetek is a filmben, szóval ha mélyebb tartalommal nem bíró könnyed kis katasztófafilmre vágysz akkor ez jó választás lehet 🙂 Kifejezetten bejövős volt az a jelenet, amikor hőseink kibukkannak a már emlegetett metróalagútból, és a szanaszét barmolt város közepén elbaktat előttük egy elszabadult lovashintó. Ez valahogy szimbolikus jelentőségű volt a számomra. Jó volt még az is, hogy végre nem volt happy end egy film végén, de gondolom most ezért a mondatomért egyesek utálnak, mert spoilereztem kissé 🙂

Ami furcsa volt: a katonáknak (akik az evakuálást végezték) nem az volt az első dolguk, hogy kiverjék az operatőr srác kezéből a kamerát, majd apró darabokra törjék benne a memóriakártyát. Ismerve jenki barátainkat, ez lett volna a minimum. Aztán: én speciel röhögtem, amikor egy szűk lépcsőházban lefele futva megtámadja őket egy kisebb, kutyányi alien, erre hát nem pont ott van egy tűzoltóbalta a falon? Jé, de érdekes 🙂

Apróbb hibáitól eltekintve érdekes, és szórakoztató alkotással állunk szemben, beleélős, látványos, nemhappyendes. Tessék megtekinteni! 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek):  Kommentáld!
A film hatása alatt

Uhh… Eleinte arra gondoltam, hogy írok ide egy ilyet, hogy "úbazze, mekkora egy film ez, annyira felkavart, hogy most nem is tudom összeszedni a gondolataimat, majd holnap írok róla", de – dacolva a holnap már hajnalban esedékes keléssel – úgy döntöttem, hogy most, még frissiben véleményezem az alkotást. Tudni kell rólam, hogy alapvetően nem vagyok a kommersz-filmek rajongója, így mindig is jobban vonzottak a magvas, mély mondanivalóval, vagy esetleg valamilyen különlegességgel szolgáló filmek, így esett a választásom erre a múvira már jónéhány hónappal ezelőtt, bár megnézni csak ma sikerült. Ja, hogy mi a címe? 🙂 A címe A Kísérlet (Das Experiment), és egy 2002-es német alkotásról van szó esetünkben. Megtörtént eseményeken alapuló, természetesen túlszínezett (bár ebben most már közel sem vagyok biztos) sztori, amely 20 teljesen átlagos, mentálisan ép (bár ilyet Németországban találni már eleve sci-fi kategória :)) férfi történetét meséli el, amelyben egy kísérlet keretében bezárják őket egy bekamerázott börtöndíszletbe, miután nyolcuk a fegyőr, a maradék 12 pedig a fogvatartott szerepét kapta. Ahogy telnek a napok egyre durvább konfliktusok törnek ki a két oldal között, végül a totális megalázás, sőt a testi fenyítés is előkerül a repertoárból némi egészségesnek nem mondható megalomániával, és paranoiával fűszerezve. Számomra a film erős rokonságot mutat az Ideglelés című, sokak által lehúzott, de általam imádott eresztéssel, mivel pszichológiai folyamatokat bemutató alkotás mindkettő, de míg az erdőben eső-kelő "eztafátmárláttuk" fiataljainkon a rettegés, itt a két fél tagjain egyik részről a túlzott szadizmus, és kisebbségi komplexus túlkompenzálása (és most nem a rabokról beszélek), míg a másik felen a személyiség elvesztése, és a félelem uralkodik el. A filmet végigkíséri a klausztrofóbia (amikor a főhőst bezárják a sötétzárkába, azon konkrétan majdnem én is bepánikoltam, kábé olyan feelingje volt, mint a Kill Bill2-ben az élve eltemetésnek), illetve a beteges színű neonfényben úszó sivár folyosók, úgyhogy csak csínján az előtte fogyasztott könnyűdrogokkal, fiatalok :). A vége már tényleg katarzis jellegű volt a számomra (amikor az egyik gyűlölt őrt végre elkapják a rácsokon keresztül és a saját gumibotjával kezdik el fojtogatni, akkor újra átmentem óvodásba, és mint egy bábelőadáson én is hangosan drukkoltam a rabnak, hogy sikerüljön kinyírnia a szemetet :)), és kifejezetten ez az a fajta film, amit nem egykönnyen felejt el az ember (legutoljára ilyen nekem talán a Harcosok klubja volt, tényleg nem tud valaki egy jó szappanreceptet? :)). Amúgy a büntetésvégrehajtók főkolomposának szerepében domborító színésznél jobbat keresve se lehetett volna találni a szerepre, igazi überstrumführer feje van szegényemnek, és őt elnézve kezdtem megérteni, hogy mi is az a német betegség (ahogy én nevezem, azaz hogy él bennük a dédapáik gőgje, és hatalommániája) 🙂

Tehát a film szerintem kifejezetten jó, ráadásul még happy end is van a végén naplementével, pezsgőspoharakkal, úgyhogy a kicsit fajsúlyosabb filmek kedvelőinek meleg szívvel ajánlom.

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  Kommentáld!
1984

„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”

A Nagy Testvér maga

Gondolom néhány olvasómnak egyből beugrott Orwell negatív jövőképe erről az évszámról. Ő alapvetően remek dolgokat írt, például a másik nagy kedvencem, az Állatfarm is a nevéhez köthető (ami szintén egy érdekes kis társadalomkritika, kábé azt írja le, hogy hogyan mocskolja be a magasztos eszmét a vér, és az önzés). Néhány hónapja adódott végre lehetőségem elolvasni a regényt, tegnap pedig az utamba került a mű filmverziója, és mondanom se kell, egyből lecsaptam rá, mint az a bizonyos tyúk arra a bizonyos langyos… tudjátok mire.

van ám még tovább is…

A ragadozó, amin csak röhögni tudtam

Mit csinál az ember, ha beteg? Több verzió is felmerülhet, például fetrenghet reszketve naphosszat (megvolt), esetleg tömheti magába a paracetamolt többfajta gyógyszer formájában (ez is), esetleg anyázhatja a szervezetnek azt az önvédelmi mechanizmusát, amely a lázról tehet (ez is megvolt, bár értelme nem volt nagyon). Vagy esetleg nézhet filmet is. Gondoltam, hogy ha már egyszer végre van néhány szabad órácskám, megnézek egy olyan filmet, amit szigorúan a magam kedvéért szereztem be, és belöktem a playerbe a Ragadozó (Predator) című 1987-es filmtörténeti klasszikust. A főszerepben Arnold Schwarzenegger domborít, és itt kell megjegyeznem, hogy ahhoz képest, hogy manapság Kalifornia kormányzójaként elég sokat hisztizik az erőszakos játékok ellen, ebben a filmben elég sok embert öl meg változatos módszerekkel, és a vér is ömlik literszámra… Na sebaj, ezek szerint már mindenki elfelejtette a Nagy Vizen túl, hogy milyen filmekben osztotta a halált anno 15-20 éve ez az arc.

Visszatérve a filmre: sejtettem, hogy nem fog a kedvenc filmemmé válni, de mivel odavagyok az Aliens kvadrológiáért (mondjuk ez így nem teljesen igaz, a negyedik rész alapötlete, miszerint ‘hátizé, Ripley-t újraklónoztuk, hogy lehúzhassunk még egy bőrt a rókáról’ már nem volt túl szimpatikus), és van összefüggés a két univerzum között (tudtátok, hogy a tojásokkal teli űrhajó a Nyolcadik utas a halálban egy Predator járgány volt?), ezért gondoltam megnézem a sztorit a ragadozók szemszögéből is. Bár ne tettem volna…

Tudom, hogy a nyolcvanas években nem volt még ilyen szinten a filmtrükk-ipar mint most. Ennek megfelelően szegény Predatorunk is elég röhejesen néz ki (főleg amikor be van kapcsolva az álcázása, és csak torzítja a hátteret, na az priceless), de a film nem ezért késztetett hangos röhögésre (na jó, hazudtam, úgy fáj a torkom, hogy beszélni se nagyon tudok, ezt ne tessék szó szerint érteni). Amin először fennakadtam az az volt, hogy a nagy dzsungelben menekülés közben elkapják a szemüveges lúzert (az első képkocka után amelyiken feltűnt egyből levágós volt, hogy ő lesz az első áldozat, annyira geek feje volt), majd nem sokkal utána egy másik tagot is. Ezek után a kötelező ‘jaj mi lesz velünk’-beszélgetés közben a szemüveges nyomorékot már meg se említik, mintha elfelejtették volna, hogy ő is velük volt! Ezt nevezem a mellékszereplőség csúcsának! 🙂

Aztán: ha a forgatókönyíró már kínjában nem tudta hova rakni a sok mellékszereplőt (‘bazmeg, már unalmas, hogy mindegyiket csak megöli, találjunk ki valami mást’), akkor jöhetett a zseniális ötlet, ami a filmben így jelent meg:

Svarci, meg a csapat maradéka szokás szerint menekülnek a ragadozó elől, amikoris az egyik elitkatonája megáll, hátrafordul, leveszi a felsőjét, eldobja a bazinagy géppuskáját (!!), és egy atombrutál, másfél méter hosszú machetával vág egy csíkot a domború mellkasizomzatába (de hogy minek?!). Svarci persze – jó osztagvezetőhöz mérten – menekül tovább, majd egyszer csak egy velőtrázó visítás hallatszik, ami annak a jele, hogy nem sikerült megbicskázni az ET-t… Ennél röhejesebb mellékszereplő eltávolítási módot már rég láttam, komolyan 🙂

Még egy vicces dolog, aztán abbahagyom a hullagyalázást: amikor először látja a csapat egyik tagja a csáposfejű barátunkat, akkor egyből kilő rá egy tárat. Odarohannak a többiek is, és kb 5 percig lövik mindenféle lőfegyverekkel (köztük egy minigunnal) a nagy semmit, mivel addigra a rasztafári már régen elfutott halk vihorászás közepette… Amikor meg kifogynak a lőszerből meg néznek okosan. Leírva nem biztos hogy annyira üt a jelenet, de én röhögtem rajta sokat (megintcsak nem szó szerint :)). Megtekinthető itt!

 

Megemlíthetném még, hogy ebben a filmben láttam a legcsúnyább négert, akivel valaha összeakadtam, meg hogy a végén miért hagyta kinyiratni magát ez a precíz gyilkológép (ja igen, a happy end mindenek előtt), meg hogy miért csak a film utolsó egyharmadában jut szerephez csak a címszereplő Predator, de ezek eltörpülnek az alkotás többi baromsága mellett 🙂 Lehet hogy klasszikus, de a már emlegetett Alien-filmek a kor színvonalán sokkal jobban sikerültek mint mondjuk ez 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek): , ,  3 hozzászólás
  • Tagfelhő

  • Musicbox

  • Még meleg...

  • Szavazás

    • Verárjúfrom?

    • Belépés...