Tag-Archive for » gusztustalan_megfigyelés «
Igen, ezzel még adós voltam, még jó hogy eszembe jutott 🙂
A sztori első fele itt olvasható.
Szóval:
… Minden bátorságomat összeszedve megemeltem a fedőt, és földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Az edényben valaha valószínűleg valami főzelék lehetett, de most effektíve hemzsegett a csontiktól az egész. Egyszerre volt irtóztató és lenyűgöző látvány.
– K..kollega… hát mégis sikerült! – habogtam, amikor végre szóhoz jutottam.
– Igen – mondta Tamás a meghatottságtól elcsukló hangon – a világon először mi voltunk olyan igénytelenek, hogy a lakásunk elvileg legtisztábban tartott részében, a konyhában már a csontik is betelepedtek egy edényünkbe!
Óvatosan visszacsuktam a fedőt, egymásra néztünk Tamással, és éreztük, hogy ez egy nagy pillanat az emberiség történetében: felállítottuk a ‘gusztustalan körülmények között élés’ világrekordját!
Tamás eszmélt előbb a nagyszerű momentumból, kamerás mobilt ragadott, és megkért, hogy elsőként mutassam be a nagyvilágnak a felfedezésünket. Felbecsülhetetlen értékű lett eme felvétel, amelyen megmutattam a csontikkal teli edénytárolót, és közben néhány szót ejtettem az áttörés mibenlétéről. Sajnos már nincs meg, mivel Tamás már megint be volt baszva mint a ló, és elhagyta a telefonját egy laborkísérlet közben keletkezett robbanás miatt a készülék sajnos megsemmisült.
Miután kiörömködtük magunkat, természetesen rám hárult a megtisztelő feladat, hogy levigyem a földszinten található közös kukába ezt a gusztustalan szart. Miközben a hányigerrel küzdve haladtam lefele a lépcsőkön (közben halkan imádkozva, hogy el ne ejtsem, mert elég durva lenne összetakarítani) belémcsapott egy újabb felismerés, mégpedig hogy hogyan lehetne megoldani az emberiség fűtésproblémáit, ugyanis az ételtároló meleg volt. A benne nyüzsiző kis kukacok termelték a hőt! Lelki szemeim előtt már meg is jelentek az első csontierőművek, amelyek bár elég gusztustalan elvek alapján működnek, de elég hozzájuk néhány döglégy, meg pár hektó romlott főzelék. Ja, meg egy albérleti konyhára megdöbbentően hasonlító erőmű.
…a következő:
sose hagyjátok azt az edényt amiben rántottát sütöttetek, majd beáztattátok egy hétig büdösödni a fél méteres stócnyi mosatlan edény alján!
Nem olyan jó, amikor el kell mosni. Finoman fogalmaztam.
Erről az esetről eszembe jutott egy régi sztori, amikor szintén természettudományos megfigyeléseket folytattunk le a győri albérletünkben Tamás barátommal. Igazából nem annak indult, de – mint annyi fontos felfedezés, pl. penicillin esetében – most is egy véletlennek köszönhetően tudtuk fontos tudományos tényekkel gazdagítani az emberiséget.
A következő módon esett meg az áttörés:
épp dolgoztam Tatabányán (na az a munkahely is megér egy misét, majd lehet, hogy írok róla), amikor is csörgött a telefonom. Tamás volt az, és izgalomtól elfúló hangon kérdezte, hogy merre vagyok, mert most azonnal haza kell hogy menjek. Egyből tudtam, hogy a laboratóriumban (gyk.: konyha) történt valami érdekes, de közölnöm kellett vele, hogy most kb 80 kilométerrel odébb tartózkodok, de sietek haza.
Alig vártam, hogy hazaérjek. Tamás már tűkön ülve várt, és egyből bevezetett a konyhába. Nem láttam semmi különöset, csak a szokásos mosatlan tányérok büdösödtek a megszokott helyükön (azaz szanaszét), a linóleumpadló is ugyanolyan fekete volt a gondosan rávitt ötcentis koszrétegtől, mint máskor, sőt a gáztűzhely mellett a falon is a már jól megszokott olajfreccsenések figyeltek. Teljesen idilli volt a kép, az otthon szaga (átvitt és szó szerinti értelemben is) megcsapta az orromat. Már kezdett elkapni a hómszvíthóm érzés, amikor Tamás megragadta a könyökömet, és odahúzott a hűtőszekrényhez. Itt már kezdtem egy kicsit ágálni a dolog ellen, mivel tudtam, hogy a hűtő környéke már veszélyes terep, múltkor is vörös szemeket láttam világítani belőle, amikor hazaértem a kocsm… könyvtárból, tehát jogosan feltételezhettem, hogy az evolúció öntudatra ébreszthette a 2 hónapja benne felejtett 25 deka trappistát. Mégis a kíváncsiságom győzött, és nem rohantam ki a helyiségből, pedig az ösztöneim veszélyt jeleztek.
-Na, mit fedezett fel, kollega? – kérdeztem Tamást némi gúnnyal a hangomban.
-Ott… ott a hűtő tetején a kajatartó edényben… – mutatta elhaló hangon – nyisd fel a tetejét!
Nem értettem, hogy mi olyan nagy cucc egy sima műanyag fedeles ételtárolóban, de azért közelebb léptem, és már nyúltam volna, hogy kinyissam, amikor…
– ÓVATOSAN!! – kiáltotta Tamás.
Kezdtem félni, éreztem, hogy egy kis verejtékcsepp megindul a homlokomon lefele. Minden bátorságomat összeszedve megemeltem a fedőt, és földbe gyökerezett a lábam a látványtól.
<folyt. köv.> 😀