Visszatérve az alaptémára: jó dolog blogot írni – a már említetteken kívül – azért is, mert kiváló módja annak, hogy bizalmat gerjessz vele az újonnan megismert emberekben. “Figyelj, adok egy címet, nézd meg, mert én írom”- és ezzel a kommentárral odaadod az illetőnek a blog címét. Ha nem is válik rendszeres olvasóddá, de látja, hogy vannak gondolataid, meg szeretsz írni, tehát lehetséges, hogy ezzel imponálhatsz neki. Természetesen nem ez a fő oka annak, hogy vezetem ezt a szegletét a végtelen internetnek (mert ennél azért individualistább vagyok), de ez is egy kedvező benyomást kialakító tényező lehet!

Aztán van ugye a grafománia kiélésének a vágya, ami – már ha nem vagyok nagyon fáradt – akkor folyamatos írásra késztet. Van, hogy leülök, és nekiállok gépelni. Azt az elején nem tudom, hogy mi lesz a téma, de gyakran ez nem is érdekel, csak írom a hülyeségeimet. Ennek is meg lehet a haszna, bár ez megint önös érdek: milyen jó lesz mondjuk 10 év múlva visszaolvasni, hogy annak idején mik mozgattak, mit tartottam fontosnak, min járt az agyam, és miért írtam, amit írtam! Igen, ennyi erővel vezethetnék naplót is, de egyrészt az igencsak gay (úgy kezdenék minden bejegyzést, hogy “Kedves Naplóm” ), másrészt vagyok annyira magamutogató, meg elismerésre vágyós típus, hogy szeretném, ha mások is elolvashatnák az okosságaimat, és erre – a kockás füzettel ellentétben – egy webes felület nagyon megfelel. Borzongással tölt el a tudat, hogy – kiindulva a különféle információimból – törzsolvasóim vannak Angliában (!) (ezúton üdvözölném is őket ), tehát vannak emberek, akik nem ismerhetnek személyesen, és mégis érdekli őket, amit kiokádok ide karakterek formájában magamból.

Előnye még az is (sőt, ez talán a legnagyobb előnye), hogy elmondhatom magamról, hogy létrehozok valamit, ami csak az enyém, és – néhány rosszabb pillanatomtól eltekintve – akár büszke is lehetek rá. Jó érzés alkotni, fejlécet hegeszteni, fogalmazni, kommentárokat várni, csinosítgatni az egészet. Jó érzés “admin” felhasználónévvel belépni valahova. Ez nekem nem nagyon adatott meg addig, amíg el nem kezdtem ezt az egészet, és nagyon tetszik

Térjünk át a kevésbé kellemes témára, mert bizony a törpök élete se játék és mese Mert bizony, vannak hátrányai is az egésznek, bár valóban kevesebb, mint amennyi előnye.

Kezdjük a legviccesebbel: akárhányszor khm… elmegyek meginni két sört, és hazamászok hazaérek utána az albiba mindig ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megosszam világmegváltó gondolataimat a néppel. Ezeket rendre törlöm másnap reggel, bár az eggyel ezelőtti post kivétel lett ezalól, mivel mire odajutottam volna, hogy törlöm, a ‘Mr. P’ néven elhíresült kommenter pajtásom már jól hozzászólt, így nem volt szívem átadni azt a néhány idióta sort az enyészetnek

Aztán van, amikor – szintén név nélkül – egyes emberek lecsesznek, hogy miért írtam azt, amit, vagy miért nem írtam, azt amit. Alapvetően ezek a vélemények hidegen szoktak hagyni (mert ugyebár egy-egy ember véleményét tükrözik), de mégis zavaróan tud néha hatni, hogy van, akit annyira nem tetszik némelyik post stílusa, hogy még meg is jegyzi, amikor találkozunk, hogy ezt vagy azt mégis minek írtam meg (direkt fogalmazok általánosságokban). Ilyenkor szoktam kicsit sajnálni, hogy javarészt olyan emberek olvasnak, akikkel személyes kapcsolatban is állok (hangsúlyozom, hogy ilyenkor, amúgy kifejezetten örülök neki), mert ugyebár az ilyen kis konfliktusok abból adódnak, hogy nem felel meg az általuk rólam alkotott kép az általam leírtakkal, azaz ‘nem nézik ki’ belőlem, hogy ilyesmit is tudok írni. Bizony, mindenkinek van egy páncélja, kinek vastagabb, kinek vékonyabb, de senki nem mutatja meg a valódi énjét úton-útfélen, mert túlzottan is sebezhetővé válna ezáltal. Nekem is megvan ez a jópofa, fenetudjamilyen (akik ismernek jobban meg tudnak ítélni kívülről, mint én magamat) imidzsem, és bizony néha itt a blogon megmutatok magamból egy kis darabot a páncél alatt rejlő puhább dolgokból, és ebből néha adódik kellemetlenségem. Hiába tudom, hogy nem kéne ilyenekről írni, de mégis néha muszáj, bár ezzel kockáztatom a mások által rólam kialakított kép egységességét.

Végülis blogot írni jó. Kellett hozzá idő, hogy megszokjam, de most már lassan úgy vagyok vele, hogy lételememmé vált az, hogy néha írjak ilyen hosszú postokat, amelyeket – néhány fanatikust leszámítva – senki nem olvas el. Van, hogy tízpercenként nézem a látogatottsági statisztikákat, és képes vagyok órákat eltölteni azzal, hogy a számomra totál érthetetlen php-kódokban turkálok, csak azért, hogy valamivel csinosabbá tehessem az oldal kinézetét. Fél éve elmondhatom – már ha kérdezik – hogy hobbim a blogolás mint olyan, és ez sokkal jobban hangzik, mint a “öö… számítógépezés, internet” című klasszikus szilikongyerek duma, amely kettős alapján a “bedöglök a gép elé, oszt lövöldözök” kép jelenik  meg mindenki előtt. Nem, nem vagyok sznob, csak mégis elégedettséggel tölt el, hogy most már bloggernek nevezhetem magam (a JonC néven elhíresült blogger, mondhatni ). És ez a fontos szerintem.

Ezek is érdekelhetnek:

1. Miért?
2. Szerelmem, Raiffeisen
3. Miért nézünk annyi pornót mi, férfiak?

Pepsi sziget – avagy a 2002-es év majálisának története, amelyben főszerepet játszik Hajesz is

Nahát, idén is volt egy majális, amelyen már én is részt vettem, mint a Bercsényi fiúkollégium oszlopos tagja, akit már a 3. ott eltöltött héten beválasztottak a DÖK-be, és javaslatokat tehet arra nézve, hogy ki kerüljön feketelistára, és ki ne, ezzel olyan embereket hozva kellemetlen helyzetbe, akiket nem is ismer.
A dolog megint elég spontán módon kezdődött: felszálltam a picike buszikámra, (néddmá a bolond Word-öt, aláhúzta a buszikát!) és vidámon bezötykölődtem Ajkára Lacikával az oldalamon. Út közben beszélgettünk sok érdekes dologról, asszem aznap épp a repülés elmélete és gyakorlata volt a főtéma, továbbá az, hogy a Kab-hegyi adó miért nem látszik a belvárosból. Megérkeztünk, és volt még némi időnk, úgyhogy kigyalogoltunk a vasútállomáshoz (igen, a Smaragd büfé környéke…). Ez indította meg a lavinát: orvul letámadott bennünket Mr. Hajesz és Mr. Peti. Felszálltunk a buszra, de már tömték a fejünket, hogy igyunk még egy (kettőháromnégy…) italt, aztán utána menjünk fel. Ők már túl voltak egy pár dolgon, mi meg – mondanom se kell – ártatlanok voltunk, mint a ma született hátrány ( (C) by Geszti Péter).  Már fenn ültünk a buszon, amikor ránéztem az Petire, és azt mondtam:
– Na jól van, menjünk!
A sofőr kicsit se nézett hülyének, amikor leugrottunk a buszról (én, Hajesz, meg a Peti), és bementünk a  kocsmába… pontosabban a csak a teraszig, ott leparkoltunk, és hoztunk magunknak némi khmm…. „üdítőitalt”. A srácok (asszem) töccsöztek, nekem meg eszembe jutott egy régi kedvenc, amit én gumimaci néven ismertem: 3 deci fehér…kóla, meg két deci Sprite. Ez annyira elnyerte Hajesz bácsi tetszését, hogy egyből hozatott még kettőt, úgyhogy a végén majdnem visszabüfiztem a cuccot, amikor rohanni kellett a buszra. Az úton felfelé végig győzködtek, hogy menjek vissza velük, meg hogy milyen jó lesz (Peti is, pedig benne még megbíztam… Utólag bevallotta, hogy tényleg nem kellett volna…), ja és hogy mekkora fasz vagyok, hogy elbaszom a szórakozásukat. Amíg felértünk, még tartottam magam, de fent feladtam:
– Jól van, menjünk! (Dezsavú, asszem…)
A tömeg ünnepelt, csak Bobó barátom homlokán jelentek meg a gondterheltség mély ráncai. Csak annyit mondott:
– Ne menj má’ le! – én pedig tékozló fiú módjára az arcába nevettem (büdös borszagú pofával), és csak annyit mondtam:
– Heeee???
Erre ő is belátta, hogy már minden mindegy, és elengedett. Látni akarta, hogy a saját káromon tanulok.
(Érdekes, hogy minden csövezős sztori így végződik : „ és hőseink belátták, hogy kurva nagy hülyeséget csináltak.”) Szóval még körbeérdeklődtünk minden veteránt, hogy nem-e jönnek le idén is (nem akartak). Kisurrantunk a kóterból (már amennyire állapotunk megengedte), és belevágtunk az éjszakába. Irány a Lódomb, izé Csikólegelő! Közben kellemesen besötétedett, úgyhogy kb. 5 percenként zuhantunk bele kisebb-nagyobb dolinákba (gyk: víznyelőkbe), és kénytelen voltam előhúzni machetámat, ha meg akartuk úszni a raptorok támadását. Nagy nehezen elvergődtünk egy olyan pontra, ahonnan már egy köpés volt a G-ék utcája, Hajesz éppen egy haverjáról mesélt, akit megöltek a punkok, meg arról, hogy ő minden ruhában punk marad, továbbá említette egy haverját, akit a nyolcason ledarált egy kamion, szóval jót beszélgettünk. Lábam alatt újra a biztonságos betont érezhettem (városi gyerek vagyok, vagy mifene!), és elindultunk lefelé az utcán. A vasúti hídnál Hajesz meglátott egy bóját, (vagy mi a faszt), ami egy kisebb kráter volt hivatott jelölni az útburkolaton, és bedobta a mélységbe, azt üvöltözve, hogy „mocskos újgazdag, remélem megdöglesz az autódban!”, mivel épp’ jött egy delikvens gépjárművel. Leértünk az Üveggyár elé, ez a marha még bevetődött a sövénybe (egy öreg bácsi épp’ ott hugyozott egy méterre tőle…), úgyhogy halálra röhögtük magunkat a Petivel. A Smaragban kikért a srác 3 móókust (ahogy ő hívta a gumimedvét), és azt iszogattuk. Egy bizonyos mennyiség után Mr. Hajesz sem egy szociális lény, ezért ráborult a padra, és PiCsát hallgatott vókmenről. Így múlattuk az időt, amikor Peti aszongya, hogy meg kék írni a zangolháziját. Mondom neki, hogy hülye vagy, vagy mi a faszom? de ő csak erősködött, meg még egy füzetet is előrántott, bizonygatva az ügy iránti elkötelezettségét. Na mondom, jóvan. Nekiálltunk megírni, de a végére már olyan hülyeségeket írtunk angolul, hogy „bocsánat, de részeg vagyok, ezért nem tudok fogalmazni”, meg hasonlók… A heveny agymunkát egy hangos kongás szakította félbe, mivel Hajesz bácsi lezuhant a padról (háttal) és jól bevágta a fejét az egyik kertilámpa tartóoszlopába. Hajolunk fölé, mint a Vészhelyzetben, aszongya a Peti:
– Te, ez meghalt!
Már kezdtem pánikba hajszolni magam, amikor ez a hülye majom nekiállt röhögni a földön fekve. Egy kicsit szidtuk a kurva anyját, aztán felcihelődtünk, és elindultunk a buláj felé. Nem akarom lelőni a poént, csak annyit mondok, hogy most jön a legjobb rész.

HATÁSSZÜNET

Szóval, épp a Tó fele bandázgattunk (beszóltunk mi is egy kamatyoló párocskának, satöbbi), Hajesz egyre kevésbé bírt a szervezetére rászabadult bódító anyagok hatásával, mert a végén már leült a Tó partjára, és a lábával pancsikolt a vízben. A lábán 43-as Shelly’s Rangers figyelt, de ez őt már elenyésző szinten zavarta. Felrángattuk a seggéről, megyünk tovább, egyszer csak egy hatalmas, mély, iszapos tócsa állt az utunkba. Mire bármit csinálhattunk volna, Norbikám már hanyatt feküdt benne, és dobálta a bukfenceket. Fröccsent a cucc mindenfele, elég annyit, hogy a bomberem, ami akkor rajtam volt, még mindig a kóterban szárad a fogason… Szóval: ott hentergőzik önfeledten (hátán egy katonai hátizsák), mi meg szidjuk a kurva anyját, amikor megelégeltem a dolgot, és odaléptem hozzá a tócsához, és felrángattam. Már ott voltam, hogy lekeverek egy pofont is, de rájöttem, hogy attól csak még mocskosabb lennék…úgyhogy csak szimplán elküldtem a kurva anyjába (az est folyamán sokadszor). Ez nagyon meghatotta, olyannyira, hogy bele akart ugorni a tóba egy olyan felszereléssel, mint egy légiós (10 kg bakancs, satöbbi)… Még a végén ránk fogták volna, úgyhogy rántottam rajta egyet a zsákjánál fogva. Ekkor dobott egy újabb 10 pontost a tócsába, de látszott a „röppályáján”, hogy ez nem véletlenül alakult így. Ekkor döntöttünk úgy Péterrel, hogy megszabadulunk tőle. Valahogy nem volt kedvünk egy dzsungelharcossal szórakozni menni… Már a pofája is tiszta sár volt, a kabátjáról, meg a gatyájáról nem is beszélve… Szóval nem volt egy szép látvány, annyi szent. Kivittük a (Pepsi)  Szigetre (az ajkai csónakázótó közepén található sziget, hídon át megközelíthető -szerk.)
, és sorsára hagytuk azzal, hogy majd hajnalban érte jövünk. Közben felhívtam a Rolandot, hogy megtudjam, merre van. Egy enyhén álomittas hang szólt bele a kagylóba, amiről kiderült, hogy a Kővári tulajdona, és közölte velem, hogy a Roli éppen rókázik a fűzfák alatt. Arra a kérdésemre, hogy hol vagytok, a válasz az volt, hogy itt, a fűzfák mellett. Aha.
Elindultunk, Peti meg csak sírt, hogy pöttyös lett a gatyája. Már azt hittem, világgá szaladok, mire egyszer csak:
– Jéé, már nem is pöttyös!
Jól van, IQ-bandita! Nagy nehezen megtaláltuk a party helyét, valami a mulatós zenét játszó „zenekarok” között az igényesebbek közé sorolható egyesülés nyomta a lakodalmast, és egy pillanat alatt megtaláltuk a kollégista szekciót: Kővári, Roli, Gábor, a többit nem ismertem. Rötyögtünk egy ideje, amikor egyszer csak sikoltást hallottam a tömegből. Valaki orvosért kiáltott, és… előlépett Hajesz. Ronda volt mint a bűn, hajából iszalagok, és moszat lógott, arca barna volt a sártól, cuppogva lépegetett felénk csurom iszapos gatyájában. Rosszabb állapotban volt, mint amilyenben hagytuk! Kezet nem fogott vele senki, mert látták, hogy néz ki. Vigyorgott, aztán megpróbált táncolni, de elhúzódott tőle mindenki. Úgyhogy ledobta a zsákját a földre, és elindult valamerre. Visszajött, és láttam, hogy a kugeros bácsik gyanakodva méregetik. Bazzeg, ebből balhé lesz – gondoltam, de amikor láttam, hogy majd megszakadnak a röhögéstől, amikor egy pillanatnyi (kb. fél órás) megszédülése után a földön fetreng, akkor már láttam, hogy nem lesz semmi baj. Amúgy a party szabadtéri volt, nem sátoros. Szóval vége lett a zenének, leültünk a padokhoz egy-egy sörrel felszerelkezve, Hajeszt meg elhagytuk valahol. Látjuk, hogy közeledik a többi kóteroshoz, és leül közéjük. Öt perc múlva már senki se ült annál a padnál, átjöttek hozzánk, és panaszkodtak, hogy milyen büdös ez a barom. Később kiderült, hogy a hídba kapaszkodva függeszkedve jött ki a tóból… Huh… Szerintem az ilyen egy kortyot se igyon… Mindegy. Meguntuk a dolgot, és kisurrantunk az utcára. Tanakodtunk egy csöppet, hogy mi legyen: sziget, vagy kóter. Az utóbbi mellett döntöttünk. A síneken ballagtunk fölfele az erdő közepén, már minden bokorban veszett kutyákat láttam, és idegesen szorongattam a pillangókés nyelét. Mindenesetre nagyon hangulatos volt: a telihold vigyorgott alacsonyan a fák felett, langymeleg szél borzolta hajunkat, a sínek kígyóin megcsillant a holdfény, és majdnem elaludtunk izé…, egyjáró helyünkben, olyan kibaszott álmosak voltunk. Felértünk szerencsésen, kezdett visszatérni az életkedvem, nna, mindjárt bent leszünk a jó meleg szobánkban… de nem volt nyitva a bejárati ajtó.
– Bazzeg, Peti! Te igazán tudhattad volna, hogy ez lesz!
– Jóvanna, most mi a faszt csinálunk?
Nem volt mit csinálni (legyalogolni meg semmi affinitásunk nem volt), lefeküdtünk szépen a Bercsényi bejáratához a padokra. Pontosabban: Peti a padra, én meg mellé a földre. Aludtunk kb. fél órát. Megébredtem (nem volt nehéz), és támadt egy ötletem: az est folyamán többször felhívtam a Horit, hogy be tud-e juttatni valahogy a kóterba de sose vette fel. Hátha most! Felhívom… kicsöng!!! Csörgött kettőt, egy álomittas hang szólt bele a telefonba. Mintha a Hori lett volna az. Mondom neki:
– Szevasz Hori! Bazmeg, juttass be valahogy minket!
Érezni lehetett az értetlenséget a vonal túlsó felén. Pár másodperc reakcióidő után kikövetkeztettem, hogy ez a Hori faterja volt, mivel az otthoni vezetékesüket hívtam fel, és lehet, hogy most nem kellett volna felébreszteni… Sűrű bocsánatkérések között letettem a telefont, és a falat kapartam, hogyan lehetek ekkora marha??!
Túltettem magam a dolgon,  aztán visszanéztünk a bejárathoz. Zárva! Hátramentünk a fotocellás ajtóhoz, az se volt nyitva (érdekes módon). Petike meg lekapcsolta a kinti világítást (ennek még szerepe lesz!) Baszott az ideg, hogy a többi majom meg bent fekszik a jó melegben, mi meg itt szenvedünk. Magamhoz vettem egy kiterített szőnyeget, és visszadzsaltunk a bejárathoz. Leterítettük a földre a szőnyeget a sarokban (ahol nem fújt annyira a szél), és lefeküdtünk. Már épp’ kezdtem volna elaludni, amikor meghallottam, hogy a kavics csikorog az épület túlsó oldala fele, mintha valaki jönne. Felkeltettem a Petit (vagy még ébren volt, nemtom), kérdeztem, hogy hallja-e. Hallotta. Jól van, akkor még nem hülyültem meg teljesen! Végülis nem jött semmi, hogy megverjen/megegyen, úgyhogy visszaaludtunk. Egy óra kényelmetlen, fázós alvás után (már pirkadt) újra próbát tettünk. Miközben mentünk, láttuk, hogy a külső villany újra világít. Ez jó jel! Be is igazolódott jobbsejtelmünk, a kapu az álmok birodalmába nyitva állt. Kb. 3/4 4 lehetett. Feltántorogtam a szobába, lerúgtam a cipőmet, levetkőztem, beszéltem pár szót a Totóval, aztán bedőltem az ágyba. És nem tudtam elaludni!! Legalábbis az első 10 percben. Aztán… enyhén szar volt felkelni 6-kor… A köv. napból nem sokra emlékszem, a délutánját végigaludtam (tök jó volt), Hajesz meg a cuccait mosogatta/szárítgatta. Az egész kóter rajta röhögött, és persze mindenki megtudta, hogy mi történt vele… Szóval emlékezetes egy este volt, és én szeretem az ilyen sztorikat. Csak pár év kell hozzá, és tök jól lehet őket mesélni társaságban…
Szóval én csak a szépre emlékezem 2002 május elsejééből.

Meg legalább ezt a délutánt is tök jól elbasztam…

Ezek is érdekelhetnek:

1. Minden FPS-ek ősatyja + novella általam :)
2. Mai létforma leírásunk kockáknak
3. Már megint az iwiw

Már régóta (amióta ez a kurva válság felütötte a fejét) gondolkozok, hogy be  kéne menni mondjuk a Parlamentbe, és rájuk borítani az asztalt. A gond az az egésszel, hogy az az asztal, amit fel kéne borítani nem itt, Magyarországon van, de még csak nem is Európában. Ez az ominózus bútordarab bizony valami amerikai pénzintézet legelegánsabb irodájában van, valahol a 135. emelet környékén egy felhőkarcolóban. Ott, ahol a kapzsi, kapitalista, profitorientált öltönynyakkendős tömeggyilkosok tanyáznak. Oda kéne egyszer beruccanni egy laza asztalborogatásra, nekem viszont nincs pénzem repülőjegyre… (se)

Visszatérve a honi helyzetre: tegnap félkómás zombiszerű állapotban pislákoltam félárbócra eresztett szempillákkal a szentséges szórakoztatódoboz fényárjába, és a Tények esti kiadásában felfedeztem egy némi reménykedésre okot adó hírt: ha a szentséges Parlamentünk (áldassék a nevük, meg persze a forró arany nekik is jár, megérdemlik) elfogadja, akkor júniustól lesz lehetőség ingyen bankot váltaniuk a hitelkárosultaknak hitellel rendelkezőknek, ha a bank egyoldalúan módosítja pl. a kamat mértékét (és nem negatív irányba, az sajnos nem divat). Ez talán kicsit visszafogja ezeket a khm… jóembereket a túlzott kiszipolyozástól, mivel tudják, hogy az ügyfeleikkel játszanak, akik egy kedvezőtlen döntés miatt abban a szent pillanatban otthagyhatják őket. Ennek a technikai részleteit nem ismerem (mármint hogy ezt a két bank hogyan zongorázza le egymás között), de úgyis megtudjuk időben. Ez a hír egy fájdalmas szakítás rémképét vetíti előre köztem, és a Raiffeisen között, de ha jó kislány lesz, akkor lehet, hogy adok neki még egy esélyt, pláne, hogy még fél évig – kis túlzással – nyugodtan aludhatok, és hagytak egy kis haladékot nekem arra, hogy a fejemet a guillotine alá rakjam. Még egyszer köszönet nekik ezért!

A Tények riportja megtekinthető itt:

(a hír forrása)

Ezek is érdekelhetnek:

1. Blogírás pro és kontra
2. A követendő példa: Bill Gates
3. Miért?

Alapvetően mondjuk részemről okafogyott a hiszti, mivel – mint már írtam – fél éve nem dohányzom, de az, hogy ilyen szinten megszabják, hogy az ember mit tehet, és mit nem engem bosszant. Természetesen úgy érzem, hogy életem legnagyobb hülyesége volt annak idején, hogy egyáltalán rászoktam (15 évesen, azaz kábé 10 éve…), de most már hálát adok az égnek, hogy 2008. augusztus 26.-án sikerült kórházba kerülnöm közvetetten a cigi miatt. Történt ugyanis, hogy néhány haverral leruccantunk Vásárosfaluba, hogy egy családias hangulatú rockfesztiválon vegyünk részt. Évek óta lejártunk oda, mondhatni törzslátogatóknak számítunk, bár egy Szigethez, vagy egy Volt-hoz képest röhejes az egész, mivel adott egy focipálya, meg egy színpad, néhány sörsátor, aztán ennyi Mi mégis szeretjük, mivel jó zenekarok szoktak fellépni, meg sok az ismerős is. Egy élménydús autókázás után le is érkeztünk a tett színhelyére (nekem ilyen durva halálfélelmem autóban még nem volt, mint akkor, mivel a srác a zene ütemére nyomta a gázt ), neki is álltunk alapozni, sátrat verni stb. Közben szépen beesteledett, én meg kezdtem érezni, hogy nem feltétlenül kapok normálisan levegőt. Ja igen, hülyegyerek, nem kellett volna parlagfű-allergiával egy gyommező közepében huzamosabb időt eltölteni… 10-11 óra fele befeküdtem a sátorba, mondván, hogy most alszok egy kicsit. Lehet, hogy kicsit pánikba eshettem, mivel zihálni kezdtem, kimásztam, és megkerestem a többieket. Látták rajtam, hogy nem vagyok túl jól, és megkérdezték, hogy ne hívjanak-e esetleg egy mentőt. Mivel egy olyan faluban voltunk, ahol valószínűleg még egy nyomorult körzeti orvos se lakik, ezért beleegyeztem a dologba. Kimentünk a főútra, és kábé 20-25 perc elteltével be is futott a mentőautó. A nagy sötétben elég feltűnő volt a villogó szirénáival, gondolom a fesztiválozók is csak lestek, hogy mi a fene történhetett Ezután beültettek, megkaptam a jó kis infúziómat (imádom), meg a szokásos kérdéseket, miszerint drogoztam-e, meg hasonlók. Kiderült, hogy egész jó a véroxigén-szintem (tök jó kis műszerrel nézte meg, egy ujjra csiptethető kis ketyere, nekem nagyon tetszett), továbbá az is, hogy vinni akarnak Csornára, biztos ami biztos. Így is történt, menet közben eldumálgattam a mentős sráccal (most már TELJESEN biztos vagyok abban, hogy elég pár év a szakmában, és meghülyül az ember), majd a kórházhoz érve tolókocsiba raktak(!), és feltoltak a vizsgálóba. Itt történt egy EKG, meg néhány egyéb vizsgálat, majd bevezettek egy kórterembe, ahol már volt néhány bácsika. Elfeküdtem az ágyon, és… alvás helyett azt hallgattam egész éjjel, hogy mellettem egy nagyon öreg, nagyon beteg bácsi egész éjjel kapkod a levegőért. Amúgy a kórházi éjszakáknak amúgy is megvan a hangulatuk: sajátos feelingje van annak, amikor bevilágít a folyosóról a neonlámpa fénye, a nővérkék mászkálnak éjszaka, és a kórteremben ahol fekszel a lakótársaid néha megpróbálnak kicsoszogni WC-re, ami rendre kudarcba fullad Bónusz az egészhez, hogy csak háton fekve lehet aludni, mivel a kezedbe csöpög az infúzió, sőt be se hajthatod (bár reggel a doki mondta, hogy nyugodtan mozgathattam volna a kezem, mondtam neki, hogy időben szól…:))

Reggel elzavart a doki bácsi tüdőröntgenre. A felvételt nézve közölte, hogy kóros elváltozást nem lát rajta, csak rengeteg cigit, de nem biztos a dologban, mert ő ideggyógyász, nem tüdőspecialista Én azért adtam a szavára, sőt, volt egy mondata, amivel megváltoztatta az életemet: megemlítette, hogy marha gyorsan le kéne tenni a cigit. Ezután utamra bocsátott.

Ezután Csornán bóklászva töltöttem el az elkövetkezendő néhány órát (mire a sofőrünk magához tért Véfalun, mert persze ezek seggre itták magukat, miután engem elvitt a mentő ), majd egy újabb halálfélelemben eltöltött út után végre otthon voltunk. Ezen a napon már nem gyújtottam rá, és azóta se. Az első néhány hét elég szar volt, de most már napok, sőt hetek telnek el úgy, hogy eszembe se jut a cigi. Azóta elmúltak a nehézlégzéses tünetek, a rossz szájíz, meg a többi finomság, sőt, észrevehetően több pénzem marad kajára, meg hasonló dolgokra.

Érdekes amúgy, hogy általában kell egy ilyen trauma ahhoz, hogy az ember abbahagyja. A sztorit azóta sokszor meséltem, volt olyan, hogy egy ismerős ötvenes nő válaszként előadta, hogy a férje tüdőembóliát kapott a cigitől, utána egyből sikerült leszoknia… Sőt, emlékszem arra, hogy jópár éve találkoztam olyan negyvenes faszival, akinek a kezében érszűkületet okozott a cigi, és műteni is kellett. Komolyan mondom, hogy pénzt kiadni azért, hogy megbetegedj a legnagyobb baromság a Földön. Tudom, függőség (nagyon jól tudom), de egész egyszerűen nem éri meg. Néha hiányzik a cigi, főleg a szertartás része (nyári éjszakán a Balaton partján például jól esne rágyújtani ), de a mindennapokban eszembe se jut. Pedig unatkozom én is eleget, sőt idegeskedni is szoktam (hajjaj, tudnék mesélni a banki kölcsöneimről ), de valahogy most már eszembe se jut, hogy rágyújtsak.

Nem akarok megtéríteni senkit, pláne mivel tudom, hogy egy blogbejegyzéstől senki nem fog abbahagyni semmilyen rossz szokást, csak gondoltam elmesélem az én történetemet. Mindenkinek kívánom, hogy még időben érje egy ilyen "élmény", és legyen kedve leszokni!

 Végezetül egy videó a kedvenc "Nincs de!" kampányomból:

Ezek is érdekelhetnek:

1. A gyerek a Föld gondjainak forrása a britek szerint
2. Szerelmem, Raiffeisen
3. Másnapos fogalmazásképtelenség

5. Ha a leendő szülők ellensúlyozni szeretnék az új jövevény érkezéséből adódó szén-dioxid-kibocsátást, akkor szorgalmas fásításba kellene fogniuk, és egészen pontosan 1073 új fát kellene elültetniük. (Na persze, inkább ne bocsátson ki szén-dioxidot a jövő generációja, de a Kínában zajló levegőszennyezés nem zavar senkit. Naná.)

8. A brit gyerekek évente annyi alumíniumhulladékot dobálnak szanaszét, amiből a brit légitársaság teljes személyszállító flottáját minden évben vadonatúj gépekre lehetne cserélni. (Alumíniumhulladékról nekem a mellettem figyelő Tuborgos doboz jut az eszembe. Ezek szerint egy (nem az összes, csak egy!) átlagos felnőtt férfi annyi sörösdobozt dobál szét évente, amiből egy komplett Halálcsillagot meg lehetne építeni a körülötte repkedő Tie Fighterekkel )

13. A nők 96 százaléka szerint a szülés kedvezőtlenül befolyásolta hüvelye állapotát.(Na, ez viszont tényleg komoly gond, követeljük a szűk khm… tudjátok miket! )

19. A Föld jövőjével foglalkozó vezető brit fórum szerint a túlnépesedés szempontjából minden egyes óvszer megvásárlása fantasztikus – 9 millió százalékos – hozammal kecsegtető befektetés, a családtervezéshez szükséges eszköz ára ugyanis így viszonyul azokhoz a károkhoz, melyet egy-egy újabb gyerek érkezése ró bolygónkra. (Ez gondolom arra akar rávilágítani, hogy minden olyan aktus, amelyből nem született gyerek 9 millió százalékát hozza a konyhára egy óvszer árának. Akkor én már kőgazdag vagyok, csak nem vettem még észre )

Szerintem inkább menjenek vissza krikettezni, meg ötórai teázni ahelyett, hogy ilyen érvekkel próbálnak hatni az emberekre. Szigorúan a környezetvédelmi szempontok alapján mondjuk egy kórház építése se feltétlenül lenne ajánlatos, mert rengeteg káros anyagot juttat a környezetbe, de azért mellékesen emberek életét mentik az ilyen intézményekben (mármint külföldön, Magyarországon ez nem törvényszerű ). A gyereknemzés témában is hasonló a helyzet: egy gyerek nem csak szén-dioxid, meg eldobható pelenka-forrás, azért ő majd ha felnő hasznot is fog termelni, meg hasonló apróságok, sőt, feltalálhatja majd az ultimate megoldást a szemétproblémákra, ezzel effekítve tárgytalanná téve a környezetvédelem problémakörét. Erre ugyan kicsi az esély (a generációmból kb. nekem van rá sansz ), de azért megvan. Majd írok a Nobel-díj átadómról!

A post végén túloztam kissé, de szerintem sikerült érzékeltetnem, hogy mekkora hülyeség ez az angol felmérés. Gyereket nem ezért nem vállal, aki nem vállal, hanem mondjuk mert még túl fiatal hozzá, nincs meg az egzisztenciális háttere, stb. Ez az írás max érdekességnek, meg humorbonbonnak jó, másra nem. Ja, ha valakit érdekel a többi rendkívül komoly érv, akkor itt megtalálja a teljes cikket: Forrás.

Ezek is érdekelhetnek:

1. Újabb kimeríthetetlen forrása az idiotizmusnak
2. Bolondok napjára
3. az Antifaces jelenség, avagy a mai humoradag

Ez a sikló pont ebbe a dobozba van méretezve

Amúgy ezzel a költözködéssel a következő állatok kerültek velem egy fedél alá:

• 4-5 darab madárpók méretű nyolclábú gusztustalanság
• 1 darab gekkó (na ő mondjuk jó arc, Dzsónak hívják, és át lehet látni a fején egy lyukon)
• 1 darab sikló (még pici, de másfél méteresre fog nőni)
• 1 darab vadászgörény (na ő mocskosmód büdös, és még harap is, nem leszünk haverok, úgy érzem )

Emese, egy igazi asszony (kecsesek a lábai. mind a nyolc)

Mindez a másik szobában…

Vissza a költözködésre: úgy a 20. fordulónál (amit egy zsebkendőnyi méretű utánfutóval ejtettünk meg) már eléggé kezdett elegünk lenni az egészből, pláne, hogy durván félrebecsültük a művelet időtartamát, és a "délután 3-ra végzünk"-ből lett egy reggel 8-től este 8-ig tartó móka, és kacagás. Az egész persze fűszerezve volt utánfutótologatással is, mivel a sofőr srác nem tudott vele normálisan tolatni (mondjuk osztom a véleményét, hogy senki nem tud a világon vele ), illetve sárban/kutyaszarban dagonyázással, meg éhhalál-hangulattal, ami a nap folyamán elfogyasztott minimális mennyiségű ételnek volt köszönhető. Este – az utolsó fuvar után – még jöhetett a pakolászás, hogy hozzáférhessek a 2 legfontosabb dologhoz, ami nélkül nem lehet élni: 1. számítógép 2. ágy (fontossági sorrendben ). Már gyűjtöttem 3-4 nagy szemeteszsáknyi loot-ot a szobámban a homeless-eknek, majd holnap kirakom nekik a szemeteskonténer mellé, tudjanak quest-olni ("néddmá Józsi, egy Grand Marshal’s Longsword! be is rakom ide a babakocsimba!").

A fürdőszoba tegnap.

Hullafáradtan zuhantam az ágyba, hajnalban frissen pattantam ki a takaró alól a World is not Enough (Garbage) taktusaira. Lehúztam egy műszakot a cégnél, fél2-kor kirúgtak (leépítés miatt, persze), én meg kiröhögtem őket, mert tudtam, hogy kedden megyek felvételizni egy másik helyre, ahol kb. 2-2.5X többet kereshetek, mint itt. Mondjuk az még nem fix, hogy oda felvesznek, de majd előveszem a jobbik énemet a felvételin (most már muszáj lesz ). Hazafele sétáltam a városban, nézegettem a széttépett szürkés felhőket az égen, figyeltem, hogyan bujkál közöttük a nap, és nagyon boldog voltam, hogy soha többet nem kell ilyen mocskos monoton biorobot-munkát végeznem, mint az utóbbi pár hónapban. Jó érzés volt, végigvigyorogtam az utat. Most viszont – letudván a takarítást, pakolást – lassacskán végigfekszek az ágyamon, és aludni fogok vagy 12 órát…

Ezek is érdekelhetnek:

1. Másnapos fogalmazásképtelenség
2. Blogírás pro és kontra
3. Egy napom Zoltánnal

Kezdjünk mindjárt a legelején. Először is vedd le a szemed a monitorról! Most nézz körbe, látni fogsz egy érdekes világot, amely a leggyorsabb 3D-s kártyákat is meghazudtoló részletességgel tárul fel előtted. Ebben a világban (amelyet furcsamód valóságnak neveznek), számtalan olyan létforma leledzik, amelyeket nem árt megismerni. Ilyen például a cica. Rendes házban mindig van egy ilyen, lehet, hogy már találkoztál is vele, amikor éppen WC-re, vagy enni indultál a gép mellől. Ez a kis négylábú állatka szőrös, és megfelelően modellezett mozgású lény, akiből ha kettő van egymás után, akkor hiba van a Mátrixban. Egérrel táplálkozik, de ne aggódj, a Te egered kicsit sem kavarja fel. Ha rád ugrik és megkarmol, akkor ne szedd le plazmavetővel, mert csak játszani akar, és sajnos megfelelő cheat sincs ahhoz, hogy végre elhúzzon aludni. Mellesleg néha dorombol, mert szereti az embert, és ha kis bizsergést érzel a szívednél, akkor bizony Te is szereted őt. Ez nem felhasználói hiba, csak egy kis élet a számítógépen túl. Meg lehet szokni…

(pofátlanul bepötyögve egy ezer éves GamePro magazinból by me )

Ezek is érdekelhetnek:

1. A gyerek a Föld gondjainak forrása a britek szerint
2. This is the beginning of a…
3. Az orosz Transformers-film

Ez a játék korszakalkotó volt mindenféle értelemben. Technikailag azért, mert ez volt az első, ahol pl. szintkülönbségek, liftek, szabadtéri részek, nem csak 90 fokos szögletek, stb.-k szerepelhettek a pályákon. Az ellenségek hasonlóan voltak megjelenítve, mint anno a Wolfenstein-ben, a "mindenki feléd néz"-feeling átjárta a játékot rendesen. Ez annak volt köszönhető, hogy az ellenfeleket/tárgyakat a játék ún. sprite-ként ábrázolta (gyk.: képzeljétek el, hogy papírlapok, amik mindig egy oldalukat mutatják feléd, tehát nem tudod körbejárni őket). Ezen amúgy majd a Quake megjelenése fog változtatni, ahol már tényleg 3D minden (leszámítva a robbanásokat, de ezt nem nagyon reklámozták ).

A technikai fejlődésen kívül ami örök legendává tette a játékot az a hangulata volt. A futurisztikus környezet, a sátánista motívumokkal operáló pályák (pentagramok, gyertyák, stb.), az addig sose látott brutalitás (elég csak annyit említenem, hogy a felvehető fegyverek között szerepelt a láncfűrész is), az ijesztő pályák (megcsonkított emberek lógnak láncokon pl. az egyik teremben, meg egyáltalán a klausztrofóbia érzése egy elhagyatott, lidércektől hemzsegő Mars-bázison), illetve a komor hangulatot nagyban gerjesztő midi-zenék is nagyban hozzájárultak a játék sikeréhez. A shareware-verzióját (ami a játék 3 epizódnyi pályájából csak az elsőt tartalmazta) anno többen telepítették a gépükre, mint a Windows 3.1/3.11-et!

Jó kis játék volt nna. Annak idején még a Vészhelyzet megfáradt orvosai is ezt tolták az egyik részben, és a hatása a mai napig vitathatatlan. Ha ez a játék nem jelent volna meg, akkor nem biztos, hogy kialakult volna az FPS-stílus, vagy nem feltétlenül így alakult volna ki. A hangulat adta el a játékot, és a hangulat volt az, ami sok embert inspirált alkotásra a játék univerzumával kapcsolatos témákban. Ezek közé tartozok én is, mivel annak idején (persze már jóval a Doom lecsengése után) írtam két kis szösszenetet, ami talán jól bemutatja a játékból sugárzó lenyűgöző atmoszférát. Kicsit hosszúak (főleg a második), de annak ellenére, hogy régen írtam őket (és régen sok szart is megírtam (meg mostanában is) ) még most is vállalhatónak érzem őket.

Doom novella 1.

Idegesen pillantottam ki a folyosóra. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, a puska nyirkosan csúszkált össze-vissza, ezért erősen megmarkoltam a tust. A vállam minden apró mozdulatra nyilallással felelt, halkan sziszegve csíkokat téptem a zubbonyom ujjából, és kínlódva nyomókötést rögtönöztem a sebre.
– A kurva anyjukat! – gondoltam elkeseredve. Miért pont én? Miért engem kellett küldeni? Persze, én vagyok a legjobb. Viszont ők most röhögnek az egészen, hiszen fent vannak a biztonságos űrsiklón!
Lopakodva megindultam a folyosón. Alig láttam valamit, csak néhány zárlatos neon villogó fényében tudtam tájékozódni. Egy ajtóhoz értem, de mielőtt beléphettem volna éreztem, hogy valami hever a surranóm előtt. Meglepődve pillantottam le, és elkapott a hányinger a látványtól: egy felismerhetetlenségig széttépett emberi test volt az. Legyűrtem az okádhatnékomat, és jobban szemügyre vettem a testet: a vállapján a következő feliratot olvastam: „ UAC 2. számú katonai létesítmény, Mars”. Nahát egy bajtárs. Csak nehogy én is így járjak! Egy pillanatra elmerengtem, és ez majdnem végzetesnek bizonyult: egy tizedmásodpercen múlt, hogy a hátam mögé lopódzó barna dög nem tépte le a fejemet tűéles karmaival. Előregördültem, talpraugrottam, és közvetlen közelről fejbelőttem a szörnyet a Remingtonnal. Valami hörgésszerű hangot adott, és hanyatt esett. Hangos reccsenéssel tört el a nyaka, mivel beverte azt a gusztustalan fejét a falba. Letöröltem az arcomról a vért (úristen! milyen büdös ez?), odaléptem a testhez, leköptem és belerúgtam egyet. Most már jobb. Kifújtam magam (a szívem a torkomban dobog), és beléptem az ajtón. A hidraulika sziszegve zárta be az ajtót mögöttem. Na, itt már többet láttam. Egy fényesen kivilágított, hatalmas terembe jutottam. Körülnéztem: mindenhol „UAC Mars” feliratú ládák voltak körülöttem. Hirtelen éles sikoltás törte meg a csendet, és előlépett egy minden eddiginél hatalmasabb dög. Izmos felsőteste, patákban végződő oszloplábai, és hatalmas bikafeje volt. Ami ennél is jobban megijesztett az az volt, hogy mindkét alkarja helyére egy-egy rakétavetőt implantáltak. Basszameg, én meg itt vagyok egy szál sörétes puskával! A dög kiegyenesedett, és riadtan vettem észre, hogy van vagy 4 méter magas. Elbődült, felém lépett, és tüzet nyitott. Rohanás! Elindultam oldalra, mögöttem csapódtak a falba a rakéták, a lökéshullámoktól majdnem hasra estem. Teljesítőképességem határán voltam. Rohantam végig a fal mellett, és nem tudtam, hogy mit tegyek. A sok közeli robbanástól zúgott az agyam,  éreztem, hogy vékony vérpatak indult meg a fülemből. A terem túlsó végén megpillantottam egy kis ajtót. Célba vettem, és teljes erőmet beleadva rohanni kezdtem felé. A rakéták suhogva szálltak el mellettem, de sikerült odaérni. Megnyomtam a nyitógombot, DE NEM NYÍLT KI! A szemem sarkából hátrapillantottam, és nem sok jót jósolt a kép, amit láttam: a dög szeme megvillant, felemelte hatalmas karját, és…
Végre! Kinyílt ez a szar! Bevetődtem, de egy kicsit későn. A robbanás szele elkapta a lábam. Belemartak a lángok, a kín elöntötte az agyam. – Ajókibaszottkurvaistenfaszát!!!! – Hörögve basztam rá az ajtócsukó gombra. Bent sötét volt, de én csillagokat láttam a fájdalomtól. Egy pár percig eltartott, mire fel tudtam kelni és körbenéztem. A kis szoba végében megpillantottam két elsősegély ládát, két puskát, meg egy csomó lőszert. Ez az! Odaléptem a vöröskeresztes dobozhoz, és kezelésbe vettem a sérült lábam. Pár injekció, és átázott kötés után éreztem, hogy egyre kevésbé fáj a pörkölődött bőr, és megpróbáltam lábra állni. Némileg imbolyogva sikerült is. Ezután szemügyre vettem a fegyvereket: egy plazmaágyú, és egy BFG9000-es volt az! Kézb
e vettem a plazmafegyvert, hátamra akasztottam a dezintegrátort. A cyberdemon nyugtalanul
toporzékolt az ajtó előtt. – Nyugi aranyom, most már bar
átkozhatunk! –gondoltam vigyorogva. Megnyomtam egy gombot a plazmaágyún, és elégedetten nyugtáztam az élénkülő mély búgást, amely a fegyver mélyéből hallatszott. Sóhajtottam egy nagyot, és odaléptem a „Berserk” feliratú ládához. Tudtam, hogy a következő pár percben nem leszek magamnál. Felnyitottam a láda tetejét, kezembe vettem a tűt, és belenyomtam a vénámba. Tűz áradt szét az ereimben, odaléptem az ajtóhoz, kapkodva kinyitottam, és meghúztam a ravaszt. Még láttam a démon eltorzult arcát, és vörösbe fordult a világ… Arra ébredtem, hogy üvöltve lövöm a szörny tetemét. Erőlködnöm kellett, hogy eleresszem a ravaszt.
Hát…nem sok minden maradt a dimenziókapu őréből: csak egy kupac elszenesedett hús, és pár liter vér felfröccsenve a falra. Leeresztettem az ágyút, az agyam dobolva verte az adrenalindús vért. Hirtelen zúgást hallottam a hátam mögül, és már majdnem tüzeltem is, amikor megláttam, hogy mi az: egy emelvény nőtt ki a padlóból, és a teleport kapu kulcsa volt a tetején! Elindultam felé, és az első lépés után éreztem, hogy múlik a harci drog hatása: egyre jobban fájtak a sebeim…
Odavonszoltam magam, zsebrevágtam a mágneslapot, és elindultam a kapu felé. Kiléptem az ismerős folyosóra, és a falnak támaszkodva húzni kezdtem magam a kapu felé. Zajt hallottam magam mögül, megfordultam és láttam, hogy egy kistermetű izmos, rózsaszín bőrű démon rohan felém agyarait csattogtatva. Meghúztam a ravaszt, és a pofájába ürítettem a maradék energiát. Kettészakadt fejjel esett hanyatt, és vért böfögve szenvedett ki a hideg fémpadlón. Mérgesen dobtam el az üres plazmapuskát, és leakasztottam a hátamról a BFG9000-est.
Újra elindultam volna, de mindkét irányból ijesztő dübörgést hallottam. A lámpák fényében több száz az előbbihez hasonló szörny sziluettje bontakozott ki. Tüzet nyitottam, a zöld halálsugár kivágódott a fegyver csövéből, a fegyver ereje majdnem hanyatt lökött. A lövedék leföldelődött az első seggfejűn, a töltés továbbterjedt a többire. Legalább húsz test rogyott össze szénné égve, de a nyomukban jött több száz! Hátraperdültem, és az onnan támadókra is ráküldtem egy adagot. Nem bírtam megállni a lábamon: a fegyver visszaütött, én meg hanyatt estem a padlón. Előkapartam magam alól a Remingtont, és lőttem a rám akaszkodó agyaras pofákat…éreztem, hogy az egyik dög beleharapott a lábamba…ÉS LETÉPTE A TÉRDEMTŐL LEFELE!!!!!!! Majdnem elájultam, de még volt erőm odaemelni a puskát, és tüzelni… A szájában a lábszárammal döglött meg a szemét….Egyre többen lettek… én üvöltöttem… a testek lassan elleptek….  NEM BÍRTAM FELKELNI!! Hirtelen valamelyik a fejembe harapott, és elsötétült ez a  kurva világ…….
    Izzadva dőltem hátra a széken. Az asztali órára pillantottam, és meglepődve konstatáltam, hogy hajnali kettő van. Huhh…ez jó buli volt. Kiléptem a programból, lekapcsoltam a gépet, és bebújtam az ágyba. Lenyomtam a lámpát…és nem éppen a legszebbeket álmodtam.

        ?????                  Dzsónszi  (ez a JonC nickem prealfa verziója volt =)) 
2001.03.19
                                  Biosz- és lyukasóra

Hajnali 3: mi volt ez az hang????
 

Doom novella 2.

Üvöltve nyomtam a ravaszt valahol egy idegen bolygón, egy mocskos gyárépület mélyén. Röpködtek a golyók, és széles ösvény nyílt a támadók sorfalában. Lassan mindegyik feladta, elcsöndesült a folyosó. Remegve álltam a hulladomb tetején. Éreztem, hogy ha nem jutok ki innen sürgősen, annak lesznek következményei az idegrendszeremben. Uramisten, ezek emberek voltak valamikor, de valaki (vagy valami?) agyatlan zombikat csinált belőlük! Basszameg, miért nem látok semmit? Miért van minden fémből? MIÉRT VAGYOK EGYEDÜL? Hosszú évek után most éreztem magam újra ilyen szarul. Csak jussak ki…
Megindultam előre, a testek recsegve roppantak össze a surranóm alatt. Odamentem a terem túlsó végén levő ajtóhoz, és beléptem rajta. Egy hatalmas templomszerű épületszárny tárult elém. Felnéztem és láttam, hogy a falak legalább ötven méter magasra nyúltak fel, a plafont pedig egy freskó takarta. Egy jelenetet ábrázolt: egy hatalmas, robotlábú pók egy emberi testet marcangolt. Elborzadva kaptam el a tekintetemet a freskóról, és megpillantottam a szemközti falon lángoló fordított keresztet. A templom padlóját egy óriási pentagram fedte le, melynek közepén egy kék gömb vibrált. Óvatosan odaléptem, és megvizsgáltam a belsejét. Odabent egy arc rángatózott. –Mi a … –akartam mondani, de a gömb felemelkedett, és a mellkasomba merült. Éreztem, hogy árad szét bennem az energia, a sebeim a szemem láttára hegedtek be, a páncéljaim a testemen váltak éppé. Nem sokáig élvezhettem a pillanatot, mivel ebben a pillanatban kinyílt négy csapóajtó a fejem felett, és megjelent néhány új kreatúra. Ilyet még nem láttam: ezek képesek voltak repülni, hatalmas piros testük leginkább valami bordázott lufira emlékeztetett. Kinyitották szájukat, és lángoló liláspiros tűzgolyókat lőttek rám felülről. Az utolsó pillanatban tudtam félrevetődni, a golyók perzselve csapódtak be mögöttem a fémpadlóba. Hanyatt gördültem, és leadtam egy rövid sorozatot a forgótáras géppuskámból a legközelebbi dögre. Meglepődve hőkölt vissza, vére placcsanva hullott a földre. Na, ezek sem sebezhetetlenek! Tűűz!! A fegyver csövei egyre gyorsabban pörögtek, okádta a golyókat. Az elsőt kinyírtam, zuhanni kezdett és nagyot toccsanva csapódott a padlóra, bőréből vér szivárgott. Kezemben a fegyverrel feltápászkodtam, folyamatosan tüzeltem, és röhögve figyeltem, hogy a marhák egymást lövöldözik hátba. Belefeledkeztem a harcba, és nem vettem észre, hogy az egyik lufi a hátam mögé lebegett. A lángoló lövedék a hátamba csapódott, izzó bőrrel estem pofára. Orrcsontom eltört, a vérben fuldokolva próbáltam felkelni, ami csak félig sikerült, utána újra hasra estem a padlót borító szörnyvérben. Felment az adrenalinszintem, fél kézzel a padlón támaszkodtam, a másik kézzel körkörösen forgattam a géppuskát, és üvöltöttem teli torokból. Már csak egy maradt életben, amikor elfogyott a fegyveremből a skuló. A dög már kapott elég ólmot, alig bírta tartani magát. Egyre lejjebb ereszkedett, már lőni sem volt ereje. Megvártam, amíg velem egy magasságba ért, és egy hatalmas balhoroggal küldtem át a másvilágba. A tüskeboxer nyomán sugárban tört elő a világospiros vér, a szörnyből bűzös levegő áradt ki, majd a lábam elé toccsant hatalmas teste. A nadrágomra spriccelt az agya. Letöröltem az arcomról a belsőségeket, majd öklendezve a földre borultam a látványtól: hat hatalmas kifordult belű lufi, és több liter élénkpiros vér közepén állva mindenkit elkaphat a hányinger… Amikor úgy éreztem, hogy elég lesz a hányásból, felegyenesedtem és kiléptem a hullahegyek közül. Az izmaim sajogtak, az arcomat pedig talán jobb is lett volna, ha nem érzem. A kurva életbe, nincs itt még valahol egy ilyen kék gyógyító gömb? Most sokkal nagyobb
szükségem lenne rá, mint az előbb…

> Tetőtől talpig vérben úszva
jöttem ki a teremből. Szédelegve a vérveszteségtől tántorogtam végig a folyosón, amikor a sarok mögül előlépett egy ember. Nem tűnt zombinak, és már kezdtem reménykedni, hogy hátha a Földről jövő mentőexpedíció egyik tagja.
– Hé! –kiáltottam oda.
Észrevett, és azonnal tüzelni kezdett. Ugyanolyan fegyvere volt, mint amilyennel az előbb én ontottam ki a szörnyek beleit! Bezuhantam a sarok mögé, és kétségbeesetten keresgélni kezdtem valami fegyver után. Nekem nem volt semmi használható a két öklömön kívül, ez a szemét meg itt küldi rám kilószámra az ólmot!! Kutatni kezdtem a folyosót beterítő hullák között. Közben az ember(?) abbahagyta tüzelést, és megindult a biztonságot nyújtó sarok felé. Az egyik test alatt valami fémesbe ütközött a kezem. Éreztem, hogy végighúzta valami éles az ujjaimat. Nagy nehezen előráncigáltam, és láttam, hogy ez bizony egy láncfűrész. Nem rossz, de egy BFG9000-esnek jobban örültem volna… Feltápászkodtam, nagy nehezen berántottam, és vártam, hogy elérje a sarkot az a geci. Kilépett a fal mögül, én belevetettem magam a fegyvere torkolattüzébe. Éreztem a páncélba fúródó golyókat, de már nem érdekelt. A motor fültépően felvisított, és mélyen behatolt az ember gyomrába. Tépte a húst, a vér spriccelt, én üvöltve húztam egyre feljebb a fűrészlapot. Roppanva vágta ketté a szegycsontot, a motor kínlódva pörgette a láncot. A nyakánál jobb oldalt kihúztam a fűrész élét, és belebasztam a fejébe. Még mindig élt!! Kettévágtam a fejét, elengedtem a láncfűrész markolatát, és belerúgtam a combjába. Döngve vágódott el, a belei kígyóként tekergőztek ki a padlóra. Fejében a berregő fűrésszel szenvedett ki. Odaléptem, és kirángattam az alkalmi fegyvert a koponyájából.
Átléptem rajta és elindultam arra, amerről ő jött. Egy rövid átkötő folyosó bejáratánál álltam. Kétoldalt hatalmas panorámaablakokon át szűrődött be némi fény. Odaléptem az egyikhez és kinéztem. Nem volt túl bizalomgerjesztő  a látvány: alattam több tíz méter mélyen szörnyek ezrei tobzódtak! Riadtan hőköltem vissza. Mi a fasz? Szerencsére nem vettek észre, de a látványtól így is majdnem beszartam. Félve újra kipillantottam, és láttam, hogy a gyár magas falain belül maradtak (hála istennek!), de én nem fogok tudni kijutni tőlük erről a kurva helyről. Soha nem fogok tudni ennyi démont kinyírni!
– Azért meg lehet próbálni – gondoltam ironikusan, és beléptem a velem szemben levő zsilipajtón. Egy kis szobába jutottam. Mindenhol műszerekkel borított falak, mérőórák, és kapcsolók voltak. Ami jobban felkeltette az érdeklődésemet az a nekem háttal álló zombi volt, aki a kapcsolókat kezelte. Nem vett észre! A szívem a torkomban dobogott, az alvadt vértől összetapadt hajam csimbókjai belelógtak a szemembe. Félresodortam őket, és cselekvésre szántam el magam. Elindultam felé, közben berántottam a láncfűrészt, és a hátába basztam a fűrészlapot. Jól megforgattam, vére nagy bluggyanásokkal ömlött a konzolokra. Valami sikoly szerű hangot küzdött fel a torkán, és elernyedt a teste. Kirántottam a lapot, a sok kis fűrészfog vérpermettel terítette be a zubbonyomat. – Kéne valami lőfegyver! – gondoltam, és megpillantottam a szörny falhoz támasztott puskáját. Kezembe kaptam, és elégedetten elvigyorodtam: áh, egy Remington! Ellenőriztem, hogy meg van-e töltve, majd szemügyre vettem a vezérlőpultot. Legalább öt percig álltam ott, mire megtaláltam a megfelelő gombot:

>RÁDIÓKAPCSOLAT BE<
Beállítottam az űrsiklóm frekvenciáját. Statikus zörej szűrődött ki a hangszórókból, majd hosszú csend. Mikor már végleg feladtam, akkor szólt bele valaki az éterbe.
– Tessék, hallgatom!
– Hé ember! Hova küldtek maguk? – ordítottam.
– Befejezte a küldetést?
– Egy nagy faszt fejeztem be! Miért nem szóltak, hogy itt egy egész hadseregnyi dög van?
– Na ne túlozzon. Hogyan lenne annyi?
– Bazmeg, itt annyi van! Több száz piknikel kint a gyár udvarán!
Pillanatnyi hökkent csend.
– Hogy? Olyan sok?
Majdnem elröhögtem magam, pedig nem voltam túl vicces kedvemben. Ilyen egy faszt!
– Igen. Idefigyelj, van egy tervem: kiengedem a szörnyeket a gyárkapun kívülre.
– De…
– Semmi de! Mindjárt megérted. Ha kinn lesz a java, ti leküldtök egy pár bombát arra a területre. Komplett szőnyegbombázást akarok látni!
– Öööö…rendben, de a pályára állás egy kis időbe fog kerülni.
– Na ne mondd.
– Úgy húsz perc.
– Rendben.
– Ne féljen! Kihozzuk onnan.
Jól kiröhögtem, és megszakítottam az adást. És én ilyenekre bármit is rábízzak?
Most már csak azt kéne megtudnom, hogy hol az a kapunyitó-kapcsoló. Behoztam a bázis adatfile-ját. Megjelent előttem a komplett térkép. Sokáig kerestem, mire meglett az irányítófülke, ahova el kellett jutnom. Elfojtottam egy káromkodást, amikor megláttam, hogy hol van: át kellett rohannom az egész gyáron! Tudtam, hogy minden perc drága, letöltöttem a map file-t a személyi konzolomba, és kirohantam az ajtón. Átléptem az emberem szétdarabolt hulláját, és elindultam jobbra. Odaértem egy zsilipkapuhoz, felemeltem a fegyver csövét, és benyitottam. Volt okom az elővigyázatosságra: a másodperc töredéke alatt sikerült fejbelőni azt a barna, tüskéshátú impet, ami az ajtó mögött várt. Kirohantam a pár méter hosszú folyosóról, és egy rohadtul sötét helyre jutottam. Első ránézésre űrhajósilónak tűnt, mindkét irányba hosszan elnyúlt, jobb oldalon a végét egy fényesen kivilágított többtonnás zsilipkapu zárta le. Egy ilyen nagy teremben óvatosabb voltam: lassan, forgolódva próbáltam eljutni a szemközti ajtóhoz, ami úgy 20 méterre volt tőlem. Körülbelül a terem közepe fele járhattam, amikor egy vezényszóra minden lámpa felgyulladt. A hirtelen fény elvakított, de hunyorogva próbáltam valamit látni, mivel mély zúgás indult meg a siló túlsó felén. Mire nagy nehezen rendbejöttem, már félig lejött az a lift, ami a zaj forrása volt. Meggondolatlanul megindultam felé, de félúton láttam, hogy nem üres! Először egy csomó fémrúd bukkant elő, majd egy fémhenger, amelyből a rudak kiindultak… Ekkor már félholtan hátráltam, mert bevillant a kép a templomból: a freskó a plafonon!! Tudtam, hogy meg kéne fordulni, és fejvesztve elrohanni, de nem bírtam levenni a szemem a jelenésről. Az emelvény egyre lejjebb ereszkedett, én pedig rémülten kapcsoltam, hogy ez ellen nem lesz elég a sörét… Előbukkant a szörny két vérvörös szeme… Megbabonázva megtorpantam. Ilyet még a legrosszabb rémálmaimban se láttam! A dög hatalmas agyát nem takarta semmi, szabadon burjánzott a lüktető, nyálkás agyszövet a két vörös szem fölött. A lift hangos kattanással megállt, a szervomotorok felbúgtak, és a mechanikus lidércnyomás megindult felém. A szívem megdobbant, és rohanni kezdtem az ajtó felé, mivel úgy gondoltam, hogy oda úgysem fér be a hatalmas teste. Hirtelen felugatott egy gépágyú mögöttem, és éreztem, hogy centis vastagságú kevlárpáncélon áthatolt egy golyó. Hörögve vágódtam el, és a földön fekve vért böfögtem fel. Éreztem, hogy nagy baj van: ez lehet, hogy tüdőlövés. Minden erőmmel húzni kezdtem magam az ajtó felé, már csak néhány méter volt a célig. A szörny felrikoltott mögöttem, és hallottam, hogy elindult felém, hogy befejezze, amit elkezdett. Már az ajtó előtt feküdtem, és minden dühömet beleadva megpróbáltam elérni az ajtónyitó gombot. A pók egyre közelebb
jött, a fémlábak ide

gesítően csatto
gtak mögöttem. Ebben a pillanatban sikerült: az ajtó feltárult előttem, négykézlábra pattantam és berúgtam magam. Az iszonyat látta, hogy meglógok, és tüzelni kezdett. Az ajtó –szerencsére- egy pillanat alatt becsukódott, a dög lövedékeinek nyomai kidudorodtak a lapjából.
Egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, a vérveszteség majdnem leterített. Aztán eszembe jutott, hogy sietnem kell, mert ha kések, az űrsikló annyit ér el, hogy teli lesz bombatölcsérekkel a gyár előtti síkság, én meg itt döglök meg a hullák és szörnyek között…
Felnyitottam a szememet, és azt hittem hallucinálok: a sarokban mintha egy elsősegélyláda hevert volna! Odahúztam magam, megérintettem, és éreztem, hogy ez nem a láz hatása, ez a valóság. Bajlódva felnyitottam, és hatalmas kínok árán elláttam a sebeimet. Az injekcióktól egyre jobban éreztem magam, olyannyira, hogy sikerült felállnom. Szerencsém volt: nem lyukasztotta ki a tüdőmet a pók lövedéke. A szörny szervomotorjai zúgtak az ajtó előtt, és én úgy döntöttem, hogy itt hagyom ezt a kurva helyet. A szörny úgysem tud bejönni, ezért nyugodtan megindultam végig a neonok halovány fényében fürdő szűk folyosón, közben rápillantottam az órámra: még négy percem volt hátra a bombázásig. Egy elágazáshoz értem, megnéztem a térképet: itt jobbra, aztán egyenesen… A pók zaja egyre jobban elmaradt mögöttem.

2. rész

A légszomjtól fuldokolva csaptam rá a „FŐKAPU NYITÁS” feliratú gombra. Majdnem elkéstem, pár pillanatig a pultnak támaszkodva lihegtem. Zihálva szívtam magamba a műanyagszagú levegőt, majd kinéztem az ablakon. Innen, az udvar túlsó feléről jól láthattam, hogy a hatalmas 10-15 méter magas gyárkapu lassan szétnyílt.  A dögökön mintha a meghökkenés moraja futott volna végig, majd tétován elindultak a rés felé. – Igyekezzetek már, bazmeg!! – mondtam dühösen, és idegesen doboltam az ujjaimmal a vezérlőpulton. Ha egy kicsit is késve indul meg a szörnyhadsereg kifele, csak az első néhány döglik meg, a többi meg hülye lesz bemenni a pokoli tűzijátékba.
Szép lassan megindult egy nagyobb csapat, és óvatosan kiléptek a falak közül. Mikor a többi látta, hogy semmi bajuk sem történt, nagy robajjal megindultak a szabadba. Kint megtorpantak, de még túl közel voltak a falakhoz. – Gyerünk, kicsinyeim, kifele! – suttogtam magamnak. A hadsereg kezdett szétszéledni, és éreztem, hogy most már jöhetnének a bombák. Lenéztem az órámra, és láttam, hogy már a 21. perc végén jártunk. Hirtelen éles süvítéssel megérkezett az első, tűzgömb csapott fel a földből. Majd megjött a többi is …
A teret hatalmas porfelhő takarta el, benne mixerként kavarogtak a letépett testrészek, a bombák hangja elnyomta a halálhörgéseket. Egy bomba telibe trafálta a gyár falát közvetlenül a kapu mellett, a hatalmas tömeg kifele dőlt, és agyon nyomott néhány impet, amik a tövéhez bújva próbálták túlélni a dolgot. A levegő bűzzel telt meg, a kénszag lassan elviselhetetlenné vált.
Majdnem három percig tartott a pokoli színjáték, utána egyre jobban ritkult az áldás, de a por még mindig felkavarodva örvénylett a falak felett. Vártam egy pár percet, és amikor úgy gondoltam, hogy fogok tudni lélegezni, elindultam lefelé az udvarra vezető lépcsőn. Leértem, és megálltam az ajtó előtt. Nagy levegőt vettem, és kiléptem a szabadba. Az első dolog, ami meglepett az az volt, hogy semmi levegőmozgást nem tapasztaltam. Még egy kóbor kis szellőt sem. Tudtam, hogy valahol felettem a helyi Nap ontja a fényt, de most csak nagyjából tudtam volna megmondani, hogy merre van. Léptem egyet előre, és belerúgtam valamibe. Lenéztem, és kissé meglepett a valami, amit találtam: egy telitárazott páncélököl volt az! Mintha csak nekem hagyta volna itt valaki! Felkaptam és a hátamra akasztottam.
Alaposan végig pásztáztam a szememmel az udvart. Néhány szörny túlélte a csapást, és  fenyegetően elindultak felém. Távolról szedegettem le őket a Remingtonnal, úgy éreztem magam, mint a céllövöldében: csak egy-egy tűzgolyó elől kellett ellépnem, nem zavart senki. Elindultam a kapu felé. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a fal síkjából nagy robaj támadt mögöttem. Megpördültem, és nem hittem el, amit látok: az arachnodemon zuhant lefelé az épület mentén! Ez a szemét valahogy kinyitotta az űrhajósiló ajtaját, ami legalább harminc méter magasan nyílt, ezt a valamit viszont nem állíthatta meg a magasság! Nagy durranással ért földet, de semmi baja nem esett: a stabil acélváz berugózott, és megvédte a becsapódás erejétől. Kinyújtotta a lábait, vörös szemeit rám fókuszálta, elvinnyogta magát valami idegen nyelven, és tüzelni kezdett. Ostorként vágott rá a golyózápor a szikkadt talajra előttem, és egyetlen utat láttam csak, hogy a következő sorozat ne engem tépjen ketté: megfordultam, és beleugrottam a bombák által vájt hatalmas kráterbe, amely körülbelül két méter mély volt. Talpra estem, de kibicsaklott a bokám. Nem volt valami gusztusos ez a gödör: bár egyben maradt végtagokat nem nagyon láttam, de a föld vörös volt a szétrobbant szörnyekből kispriccelt nyálkától, és a levegőben vér és égett hús bűze terjengett. Bicegve odamentem a kráter túlsó falához és vártam, hogy mikor ér oda a pók a peremhez. A szervók hangja erősödött, a vér a fülemben dörömbölt. Lassan leakasztottam a páncélöklöt a hátamról, és a célra tartottam. Úgy véltem, hogy már nagyon közel lehet, amikor abbamaradt a mechanikus lábakat mozgató motor hangja. Minden idegszálamat megfeszítve füleltem, de nem hallottam semmi neszt odakint. Miért állt meg? Az izzadtság végigcsorgott a homlokomon, és belement a szemembe. Abban a pillanatban, ahogy odanyúltam, hogy letöröljem, valami hatalmas test lendült a levegőbe az orrom előtt. A démon egy ugrással a gödörben termett. Szemtől szemben álltunk egymással. Végre egyenlők voltak az erőviszonyok. A szemei bordóba hajlottak, valami vigyorféle áradt szét az arcán. – NE RÖHÖGJ, TE FASZFEJ!!! – ordítottam, meghúztam a ravaszt, és ő is tüzelni kezdett. Mire az én  rakétám becsapódott, az ő golyói már elértek engemet. Először a lövedékek ereje, majd a légnyomás lökött neki a kráter falának. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy a pók „arcából” csak véres cafatok maradtak, de a szemei ugyanolyan vörösen világítottak, mint odafent, a hosszú silóban… Megtántorodott, de gyorsan magához tért, és megindult felém, mint a gyorsvonat. Ijesztő volt látni, hogy egy ilyen hatalmas test milyen sebességre képes. – MI VAN, BAZMEG, BIROKRA AKARSZ KELNI VELEM?? – üvöltöttem felé, és egy újabb rakétát lőttem rá. Csípős lőporszag csapta meg a vértől csöpögő orrom, a lövedék lángolva csapódott be a pók agyába. Felhördült, de jött tovább, és szórni kezdte az áldást a forgótáras géppuskából. Oldalra vetődtem, gyorsan felpattantam, és rohanva megpróbáltam mögé kerülni. Sokkal gyorsabb voltam, mint ő: csak nehezen tudott merev lábaival megfordulni, és én nem vártam meg, amíg újra célkeresztbe fog: újabb rakétát küldtem rá. Oldalról kapta el a fejét, megbillent a lökéstől, de újra visszadőlt a lábaira. Ez a detonáció közel volt: fél fülemre tökéletesen megsüketültem, éreztem, hogy vérpatak indult meg belőle. De megérte: a pók fél feje szabályosan leszakadt, a seb felszínét pillanatok alatt elöntötte a vér. A vörös folyam megindult és végigcsorgott a fémlábakon. A démon fájdalmasan felvisított, hangja engem legfőképpen egy női sikolyra emlékeztett. – Na még egyet… –gondoltam, és meghúztam a ravaszt. Valami gond történt: rakéta hel

yett csak egy diszkrét kattanás jött ki a páncélököl csövéből. Hát ez fasza. Dühösen meglendítettem a többkilós fegyvert, és hozzávágtam a pók sérült agyához. Felvinnyogott, és tovább forgott, hogy kinyírhasson. Na, ennyi aggyal úgy tűnik, nem nagyon hatja meg, hogy elveszti a felét… Most mi legyen? Van nálam egy Remington kevés lőszerrel, meg egy láncfűrész. Gyorsan előkotortam az utóbbit, berántottam a motorját, és vártam a pillanatot, amikor beugorhatok a lábai közé. Már majdnem teljesen felém fordult, amikor végre elkaphattam a szarházit. Láttam, hogy meglepődött, amikor belemártottam a fűrészlapot az agyába. Lekanyarítottam egy darabot, a velő tompa puffanással ért földet. Persze ő megpróbált maga alá teperni, de most már én voltam az erősebb. Végül hátraugrottam, egyenesen a pofáját néztem ki célpontnak. A két vörös szem nagyon ingerelt, ezért belenyomtam a fűrész élét a bal oldaliba. Sugárban vágott pofán a csarnokvíz, undorodva köpködtem a nyálkás vért. Kirántottam a láncfűrészt a lágy húsból, és hátrább léptem kettőt. A szörny egész testében remegni kezdett, a fémlábak megroggyantak. Ép szeme sötétbordó volt a dühtől. Végül a földre rogyott, a fejtor döngve csapódott a talajnak. A tűz kialudt a szemben, és egy utolsó hörgéssel megdöglött. Álltam ott, csak a szívdobogásomat, és a csöpögő vér hangját hallottam. Térdre estem, és elvesztettem az eszméletemet….
 

3. rész

– Hogyan érzi magát?
– Még mindig rosszul.
– Kér valami fájdalomcsillapítót?
– Nem ártana – válaszoltam rekedten.
– Rendben, hozom – mondta a nővér, és kisietett a helyiségből.
Elernyedten feküdtem egy tiszta kórházi szobában. Túléltem! Mondták az orvosok, hogy a (istenem…) pók hátlövése milliméterekkel kerülte el a tüdőmet. Több csontom eltört, a dobhártyám berepedt, de a legfontosabb mégis az, hogy élek. Tartok tőle, hogy nem ez volt az emberiség utolsó találkozása egy másik dimenzió szülöttjeivel. Óvja Isten a többi óvatlan utazót attól, amit én átéltem! Én már tudtam, hogy mire számíthatnak…vagy mégsem?

Vége
(egyenlőre)

                                    Írta:
                                   
        Dzsónszi
                                 2001.03.20 – 23.

Ezek is érdekelhetnek:

1. Headshotos napok
2. Művészet és szórakoztatás
3. Béke poraidra, Duke!