Kezdjük egy kis történelmi áttekintéssel: valamikor még a PC hőskora után néhány évvel, amikor még elég elterjedtnek számítottak a 486-os gépek, sőt az ún. Pentiumok is csak elvétve akadtak néhány tehetősebb családnál kijött egy játék, amely a talányos GTA nevet kapta. A neve egy rövidítés, amely a ‘Grand Theft Auto’ kifejezést takarta, amely nagyon szabad fordításban talán úgy hangozhatna magyarul, hogy a ‘Nagy Autólopás’. A kor egyik legaddiktívabb játéka volt: látványos grafikája keverte a sprite-os, két dimenziós megoldásokat a három dimenziós megjelenítéssel, így valóban sikeresen érte el azt az illúziót, mintha egy város életét követhetnénk nyomon felülnézetből. Figuránk alig különbözött egy sárga pixelhalomtól, viszont a hangulat, és a vicces küldetések kárpótolták a játékost az esetleges kis grafikai khm… esetlenségekért. Némelyik autó például borzasztóan gagyira sikeredett (szerencsére – mint a további részekben – itt is át lehetett buherálni a grafikai file-okat segédprogramok segítségével), továbbá a víz mint olyan se volt a grafikusművészet csúcsa… A hatalmas bejárható terep, a már emlegetett eszetlen jó gettóhangulat, és a vicces küldetések azonban kárpótoltak mindenért. Természetesen már ezt a játékot is betámadták az ifjúságvédő szervezetek, mivel erőszakos cselekményeket követhettünk el benne (bérgyilkosságok, rablótámadások, "szegény" krisnások halomra gázolása – amit ha sikerült zsinórban végrehajtani, akkor egy nagy ‘Gouranga!’ kiírás volt a jutalmunk -, járókelők lángszóróval való megzabolázása, meg hasonlók), és érdekes módon ez a momentum is hagyománnyá vált a játéksorozat történetében, valahogy mindig ki lett nevezve mumusnak, ami mondani se kell, hogy elég jó hatást gyakorolt a népszerűségére.

Ez volt az első rész, én konkrétan vagy 2-3 évig(!) játszottam vele szinte megszakítás nélkül, sőt csináltam hozzá egy magyarítást is, amely kapcsán többezer sornyi angol szöveget írtam át. A poén az volt az egészben, hogy – mivel annak idején nemhogy internetem nem volt, de kis túlzással azt se tudtam hogy mi az – nem terjesztettem, tehát elmondhatom, hogy saját bejáratú szövegekkel tolhattam a játékot

Aztán jött a második rész, amely még mindig felülnézetet használt, de a látvány már kellemesebb lett. Ezzel nem volt annyi élményem, egész egyszerűen azért, mert mire megszereztem már XP volt a gépemen (amin nem akart futni a drága), bár tény, hogy volt időszak, amikor csak ennek a játéknak a kedvéért ott figyelt egy külön partíción a Win98.

Eltelt újabb néhány év, és 2001-ben hatalmas reklámkampány után megjelent a GTA3. Olyan szinten forradalmasította a játékipart – legalábbis szerintem – mint mondjuk évekkel korábban a Quake, vagy a Starcraft: egész egyszerűen elképesztő lett. Végre teljes háromdében bolyonghattuk be a játékban szereplő Liberty City-t (amely visszaköszönt nemrég a sorozat negyedik részében, de haladjunk sorban), és a felülnézetet felváltotta az ún. TPS nézet, amikor hátulról látod a figurát, akit irányítasz. A mai napig jó játéknak tartom, bár a megkopott emlékeimből vele kapcsolatban csak az maradt meg, hogy folyamatosan köd volt, illetve hogy mennyire bénák voltak az átvezető jelenetek, mivel főhősünk soha nem szólalt meg bennük

És el is érkeztünk a 2002-es évhez, amikor megjelent jelen ömlengésem tárgya, a GTA : Vice City. Ugyanazt a grafikai motort használta, mint a GTA3, viszont a fejlesztők áttették a történéseket az előző rész New York-ra hajazó betondzsungeléből ebbe a fiktív városba, amely leginkább Miami-ra emlékeztet. Telitalálat volt az éraválasztás is, mivel egy zseniális húzással úgy döntöttek, hogy felelevenítik a 80-as évek olyan klasszikus sorozatainak, és filmjeinek hangulatát,mint a Miami Vice, a Magnum, a Knight Rider, vagy a Sebhelyes arcú. A ‘pálmafák alatt tiritarka hawaii-ingben szögletes sportkocsikkal krúzolás a lemenő napban, miközben Toto szól a rádióból’-feelinget a játék alkotói brilliáns stílusérzékkel, zseniális megoldásokkal érték el, olyannnyira, hogy szívem szerint ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen volt a nyolcvanas évek Amerikája, akkor leültetném a játék elé néhány órácskára

Ez a tény márcsak azért is vicces, mivel a cucc fejlesztői mégcsak nem is amerikaiak, hanem a ködös-esős Skócia szülöttjei, de a feladatot mégis olyan affinitással, olyan zsenialitással abszolválták, hogy minden tiszteletet megérdemelnek. A műben amúgy olyan mennyiségű munkaóra lehet, hogy azt szinte elképzelni is nehéz, egész egyszerűen elképed az ember, ha belegondol, hogy mennyi meló lehetett megtervezni a város minden szegletét, megcsinálni a rádióadókat (amelyeken valósághű kamuhirdetésektől talkshow-kig minden megy), lescriptelni a küldetéseket, meganimálni a szereplőket, megírni a csodálatos időjárás-motort (ami gyönyörű naplementéket, és trópusi viharokat sűrűn csapkodó villámokkal egyaránt tud produkálni), lemodellezni azt a rengeteg autót, hogy az olyan apróságokról ne is beszéljünk, mint mondjuk a rengeteg kipróbálható eldugott hülyeség.

A hangulat eladhat játékot. Nem muszáj szépnek lennie, nem muszáj korszerűnek lennie. Még az is megeshet, hogy irányíthatatlan, vagy esetleg csak rövid. Ennél a játéknál minden sarkalatos pont a helyén van, még mai szemmel is azt mondom rá, hogy élvezhető a grafikája, és teljesen átérezhető a története, a – már sokszor emlegetett – feelingje. Tudom, hogy nem mindenki van ennyire rákattanva a 80-as évekre mint én, de azért azt had tegyem hozzá, hogy amíg meg nem ismertem ezt a játékot én se voltam oda érte. Így viszont örök trauma lesz az életemben, hogy sose lesz lehetőségem hawaii ingben andalogni a pálmafák alatt, és ezért sose fogok megbocsátani ennek a játéknak. Minden másért hálás vagyok neki, mert megmutatta nekem, hogy egy – sokak által lesajnált – videojáték is adhat az embernek élményeket. Ez a játék kortalan. Klasszikus.

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Béke poraidra, Duke!
3. Headshotos napok

Ezek is érdekelhetnek:

1. A szabad asszociáció csodája
2. Elveszve Vice City-ben
3. A Google ennek biztos örülne…

I’m Duke Nukem, and I’m coming to get the rest of you alien bastards!

Meghalt Duke Nukem. Gondolom ez a kijelentés nem rázott meg különösebben senkit, azokat meg pláne, akik azt se tudják ki is volt ő, de attól még nem lesz kevésbé szomorú eme tény. Ő volt az, akire felnézhettünk, akinek aranyköpéseit a mai napig idézzük ("a fejed olyan mint a seggem: nincs különbség!"), aki apánk helyett apánk volt, akitől eltanulhattuk, hogy hogyan lehetünk igazán magabiztosak… hogyan viselkedhetünk férfiként. Komolyan, már csak az hiányzott, hogy megtanítson borotválkozni, meg nyakkendőt kötni. És most vége szegénynek. Azok kedvéért akik esetleg nem hallottak még róla, ő bizony egy játékhős volt, és sokunk gyerekkorát határozták meg az ő címszereplésével készült játék(ok) előtt töltött felhőtlen órák. Az 1996-ban debütált Duke Nukem 3D című FPS a mai napig ott figyel sokunk vinyóján, a maga nemében és idejében egy rendkívül meghatározó darabja volt a számítógépes szórakoztatásnak. És most vége: az ő kalandjainak folytatását idestova 12 éve(!) hegesztő 3D Realms bezárta kapuit, köszönték szépen a srácok a beléjük vetett hitet, de inkább mégiscsak abbahagyták az egészet. Bocs Zoli. Az  új rész címe amúgy Duke Nukem Forever lett volna, sokak szerint a címben szereplő ‘Forever’ szócska a készítés időtartamát volt hivatott jelölni, de amíg pár hete ez még csak ártatlan poén volt mostanra véres valósággá vált. Tényleg nem fog elkészülni soha…

Szeretnék ezzel a cikkel mementót állítani ennek a játéknak. Ez volt az a játék, ami hatására 4-en tapadtunk a 486-os gép monitorjára Matyiéknál anno, és kiosztottuk, hogy "te nyomod a tűzgombot, én meg mozgok", és így igyekeztünk minél jobban magunkba fogadni a játék által nyújtott élményt. Aztán később (jóval később), amikor már nekem is lett olyan gépem, amin elfutott (minimum 8 mega RAM kellett neki, és jobban érezte magát Pentiumon, mint 486-oson, ki hallott már ilyet?), az a sok csodás óra amit a végigjátszásával töltöttem. Sose felejtem el azokat az álleejtős jeleneteket, mint amikor egy komplett épületet robbanthattunk fel, vagy amikor a moziban kellett rakétát ereszteni a vetítővászonba az első pályán. Aztán később az olyan kiegészítők nyújtotta élmény, mint az Atomic Edition, vagy a Nuclear Winter, amelynek végén magát a télapót kellett a túlvilágra küldeni… Én speciel addig jutottam fanatizmusban ezzel a játékkal kapcsolatban, hogy anno 15 éves korom tájékán perfekt szintre fejlesztettem a pályatervezőjének a használatát, és már én is tudtam földrengéseket, meg mindenféle érdekes effekteket implementálni a saját pályámba, amelyben például szerepelt egy szexshop is, a polcokon sorakozó szétlőhető műbrékkel, meg pornónéző szobával… Fél évig dolgoztam rajta, és egyszer csak elfogyott az ihlet. Valami nagyon régi CD-men még biztos kallódik valahol belőle egy példány…

És most vége a mesének. 12 év várakozás után (amely azzal telt el, hogy a fejlesztő csapat sokszor kezdte újra a nulláról a játékot, ahogy jöttek ki az újabb és újabb grafikai motorok) végleg lehúzták a folytatást a WC-n a legendás 3DRealms-sel egyetemben. Hiányozni fog ez a játék nagyon… Béke poraira!

A történethez hozzátartozik, hogy egyes fejlesztők érdeklődnek a játék félkész verziója után, mondván ha befejezik akkor nagyot kaszálhatnak vele, de én lassan úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy inkább hagyjuk az egészet a francba, minthogy újabb jópár éves meddő várakozás kezdődjön.

Összehasonlításképpen íme az eredeti, ’96-os klasszikus, amiről eddig regéltem:

És íme, így nézett volna ki a Forever, már ha kiadták volna végre:

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Headshotos napok
3. Minden FPS-ek ősatyja + novella általam :)

Ezek is érdekelhetnek:

1. A Google ennek biztos örülne…
2. Újabb kimeríthetetlen forrása az idiotizmusnak
3. Porosodik a Playstation 2-m

Jött ez a mail, szívbemarkolóan megható hangvétele érzékeny húrokat pendített meg bennem:

• Szia! Szeretnélek megkérni arra, hogy a Panzer Elite Action – Dunes of War feltöltésedet seedeld mert nem akar jönni :S THX

Erre az én teljesen kultúrált válaszlevelem (effektíve amúgy le is szarhattam volna az egészet, de én már csak ilyen jófej vagyok ):

• Szia! Szerintem nézd meg a feltöltés dátumát is, nem tegnap raktam fel, már nagyon rég nincs a vinyómon…bocs

Erre jött a reply, amitől azt hittem a pofám szakad le:

• Ja persze igen én is ezt mondanám de amit feltöltök azt illene seedelni is … szégyeld magad

Na igen, ez a korrekt reakció, íme a szintén teljesen korrekt válaszom:

• Pont egy pióca rangú emberke magyaráz nekem a seedelés fontosságáról? Na menj ám valahova… A torrentet amúgy 2007 októberében(!) töltöttem fel, miért pont engem találtál meg, amikor több százan leszedték azóta? Úgyhogy, bocs, nem szégyellem (igen, két L) magam

Az igen! Le lettem baszva, mert nem seedeltem egy bő másfél éves torrentemet, asszem be is térdelek a sarokba büntiből egy órára… Lehet, hogy lesz még update, ha erre válaszol

Update:

íme a méltó válasz, csak annyi kommentárt fűznék hozzá, hogy íme a tipikus modern ifjú tajparaszt, sajnos egyre több ilyen hemzseg az országban:

Nah ennyit a kultúrádról xD és miért baj az, hogy a szégyelld magadat 1 l el irom. Jah és miota vagyok 14 éves? dddd a profil mindig csal  xdxdxdxd? gyászgyerek UI: légyszi ezt is töltsd fel arra a szarodra, szeretem ha látják a hülyeségeimet xD

Köszönjük, Emese, jól megaszontad! Az érdekes az egészben nem a stílus (ami ugye az ember), hanem hogy még neki áll feljebb Amúgy téma innentől lezárva, mert már nagyon unom.

Egyik nagyon jó barátom helpdesk (azaz segítő) egy torrentoldalon, erre reagálva küldte át MSN-en a saját gyűjteményét azzal kapcsolatban, hogy milyen okos emberek találják meg őt is néhanapján:

• csá, hogy kell hogy gyorsabban töltsön a torrent?????? (bazmeg, drukkolj neki)
• csá kaptam egy figyelmeztetést hogy a minimum megkövetelt arány 0.300!!nekem csak 0.100 van! Segits már megcsinálni hogy elérjem a határt! (hogyne, seedszervert ne béreljek neked?)
• hello!az xp-t nemtom kiírni!rámegyek hogy dvd-másolása,berakom a dvd-t és kiadja vissza!!mi lehet baj??? (biztos romlott a DVD, azért köpi ki…)
• Szia Mit kell csinálni az első pályánal mikor egy szobában vagyok s egy ember az ajtónál van onann semit nem tudok csinálni nem enged ki ott mitkel vagy hogykel lécives segícs kösz szia (ebben az a poén, hogy az okoska azt nem írta meg, hogy melyik játékban akadt el, ezért a haverom válasza a következő volt: "menj balra" )

Szóval tényleg nagy az Isten állatkertje, és tényleg kispórolták az anyagot a kerítéséből…

Ezek is érdekelhetnek:

1. A Google Maps-on tényleg minden rajta van
2. Mai létforma leírásunk kockáknak
3. Headshotos napok

A legjóképűbb exe-file háta, amit valaha láttam

Na most komolyan, a munkám is hasonló mókás dolgok bűvkörében fog zajlani (ha már agyonokosítottak), erre ráadásként még egy olyan játékkal is játszok, amelyben konkrétan elhangzik egy ilyen mondat egy női program (nem, most nem a Sims-re gondoltam) "szájából", hogy "nyitok neked egy szabad portot, amelyen keresztül el tudsz menekülni a corrupted programok elől" Egy napig nincs söröm, aztán egyből átmegyek geekbe, mondhatom gyönyörű

Amúgy a játék egy nyolcvanegynéhányban készült film alapján készült, amely a cybertér, meg hasonló dolgok témáját járta körül, mondani se kell, hogy mekkora bukás lett a Commodore-okkal épphogy ismerkedő átlagemberek körében (mondjuk az a pár őskocka, akik lyukkártyákkal programozták az ENIAC-okat biztos jól szórakozhatott rajta), viszont az egyedi képi világa, és a korát jóval megelőző sztorija megmentette attól, hogy lehúzzák "őt" is a tömegízléstől elrugaszkodott, és ennek köszönhetően életképtelen filmek nagy közös budiján. Vicces módon azt, hogy egyáltalán elismerjék, mint jó film körülbelül a megjelenése után 10-15 évvel sikerült kiharcolnia, bár had tegyem hozzá, hogy jó monitorarchoz méltóan leszedtem megvásároltam pár éve, de végignézni képtelen voltam Ennyit a filmről, a játék meg – bármennyire is röhej még magamnak is bevallani – kifejezetten tetszik, és valószínűleg végig is fogom tolni

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Headshotos napok
3. Béke poraidra, Duke!

Amúgy csodálatos volt ez a mai nap, egészen reggel 9-től délután 5-ig előadásokat hallgattam, a nyakam és a hátam szabályosan sajog, mivel kitekeredett testhelyzetben kellett eltöltenem az egész napot (miután gondos mérlegelés után a legszarabb helyet foglaltam el az egész teremben, mondhatni owned… basszus, kezdődik! ). Túl sokat nem fogok írni magáról az anyagról, amit próbáltak beleverni a csökött agyamba (a vége felé úgy éreztem magam, mint egy különösen elhanyagolt cukorrépa, legalábbis az értelmi szintemet tekintve), mivel a lelkünkre bogozták, hogy semmi információ nem hagyhatja el a site… ööö cég területét. Mindenesetre nosztalgikus hangulatba kerültem az első 2-3 óra után, ugyanilyen mocskosul unalmas volt annak idején az ING-es oktatásom néhány napja is, úgyhogy rutinos túlélőként kapcsoltam ki az agyam negyed órácskákra, és gondolkoztam teljesen más témákon, például, hogy milyen jó lesz már hazahúzni

Meglepődve vettem továbbá tudomásul, hogy az itt dolgozók is emberek (jééé), szóval nem nagyon találkoztam az általam geek-sztereotípiaként azonosítható egyedekkel, mint mondjuk ez az ellés itt, sőt viszonylag emberszerű entitások jöttek szembe a folyosón. Ezek egyik prominens képviselőjével, Zével is sikerült felvennem a kapcs contactot, jó arc, amikor telefonon kérdeztem tőle, hogy az rendben van, hogy kint vagy a főbejáratnál, de miről ismerlek fel, akkor azt válaszolta, hogy "egy kurva nagy brit zászló van a hátamon" Ezek után már valóban megtaláltam

Jelentem továbbá, hogy – alaptermészetemet meghazudtolva – még most se néz ki úgy a szobám, hogy egy ösvényen kelljen bevergődni a gépig, illetőleg az ágyig, hanem egyelőre a rend az úr. Érdekes amúgy ez a hely: a két lakótársamból az egyiket az elmúlt két napban nem sikerült még egy percre se látnom, de Gonzales (a másik srác, ez a művészneve a személyiségi jogok védelmében ) megnyugtatott, hogy valószínűleg jövő hét elejéig nem is fogom Valamikor éjjel fog hazaesni a melóból, akkor meg már alszok elvileg, úgyhogy azt elmondhatom, hogy egy lakásban fogunk aludni, de még sose beszéltünk

Ahogy láthatjátok, az elmúlt hetek legmozgalmasabb napját tudhatom magam mögött, ennek megfelelően el is fáradtam a sok üldögélésben. Visszaolvastam amúgy a tegnapi postomat, és meg kell mondjam, hogy komolyan megijedtem, hogy már nem vagyok fogalmazóképes, olyan erőltetettnek éreztem a szövegét Annyi mentségem van, hogy két sör után csont fáradtan írtam. Sebaj, nem szedjük le, ez is én vagyok

Ezek is érdekelhetnek:

1. Kis éji duma 3.
2. A Google ennek biztos örülne…
3. Egy napom Zoltánnal

A játék amúgy egy futárcsajról szól, aki egy enyhén 1984-es beütésű világban közvetít információkkal teli táskákat A pontból B pontba, a fenti videón megcsodálható környezetben. A játék hangulata nagyon bejövős, a grafika (ami – ahogy látható – főleg a kék, fehér, és piros színekkel operál) pedig egyenesen lenyűgöző. Az ember szinte érzi, hogy a betonról visszaverődő hő, és az ezerágra sütő nap hatására csatakosra izzadva rohan végig a tetőkön, miközben mögötte loholnak az üldözői. Nagyon tetszik ez a betondzsungel koncepció, illetve, hogy nem vitték túlzásba a színeket, így alakítva ki egy egyedi látványvilágot. Egy tetőkön ugrálós játék amúgy se lenne túl színes, ha reális látványt akar a tisztelt fejlesztőgárda, és ezt csillagos ötös szinten sikerült abszolválniuk.

Katt a képre a teljes mérethez!

Külön élmény a játék zenéje, amelet Lisa Miskovsky énekel, a címe pedig Still Alive. A fenti videó alatt is ez szól. Szerintem igencsak eltalált kis darab, a játékból áradó atmoszférához pedig kifejezetten passzol.Az a tény, hogy kiadták különálló maxiként is (remixekkel együtt, amelyeket olyan neves DJ-k kevertek, mint Paul Van Dyk, vagy Benny Benassi) jelzi, hogy a játékzene, és a popzene közötti határ elmosódása nem állt meg, teszem hozzá, hála az égnek. Régebben is voltak próbálkozások (pl. az Abe’s Odyssey című játék introja, melyet a Music Instructor nevű csapat szerzett még valamikor a 90-es évek végén, videó itt), de mostanában nem emlékszek ilyen eltalált játékzenére, amelyet nyugodtan le lehetne adni akármelyik zenecsatornán. (Volt egy pár éve egy Portal című csoda – lehet hogy majd írok róla is, megérdemli – mely végén a bossfight után a készítők listája alatt szólt egy beteg kis dalocska, amit imádtam – itt meghallgatható – de azt se tudnám elképzelni a médiában, ezzel ellentétben.)

Szerintem ez a játék egy komplett egészet alkot, a zenéje, a látványvilága, a játékmenete, a hangulata, a mindene kerek, és gömbölyű. Egyedül egy gond lesz vele, ahogy hallottam: túl rövid. Ez volt a gond a már emlegetett Portallal is, azt például egy délután alatt kényelmesen végig lehetett tolni, remélem ennél a játéknál nem fog ilyen probléma adódni Most már csak egy olyan gép kell, amin elfut, mivel nem tartom valószínűnek, hogy a 2 gigaherzes Celeronom nem izzadna le már a főmenüjétől is…

Ezek is érdekelhetnek:

1. Headshotos napok
2. Béke poraidra, Duke!
3. Postal2, avagy útmutató a mintapolgárrá váláshoz

A büszkeségem, néhány napja elég jól toltam (azóta se…)

Tudni kell a játékról, hogy az a változata, amivel én játszok (az 1.6-os verzió) idestova 11-12 éves (!) grafikai motorra épül, ennek köszönhetően a textúrák eléggé elmosottak, meg úgy általában, árad a látványvilágból a dohszag, és mégis rengetegen tolják a mai napig világszerte. Úgy gondolom, hogy ez főleg a megszokás nevű pszichológiai jelenségnek köszönhető, sokan nem akarnak váltani a jól megszokott dolgokról. Nekem is érdekes érzés ugyanazokon a pályákon ugyanazzal a grafikával játszani, mint annak idején Ajkán suli után a helyi netcaféban óránként 350Ft-ért (hahh, a régi szép idők, amikor még fényes szelek fújtak…).

Ami igazán klasszikussá tette a programot az a reális fegyvermodellezés (most nem arra gondolok, hogy élethűen néz ki a fegyver a kezedben, hanem tényleg különböző a szórásuk, sebzésük, stb.), valódi fegyverek szerepelnek a játékban, rengeteg taktika áll a játékos rendelkezésére (füst-, villanó-, és sima robbanógránátok használata, lehet lopakodni, de ha elég precízen célzol, játszhatsz Rambot is), közben chaten, meg mikrofonon keresztül is megy a poénkodás (vagy anyázás, attól függ), szóval van egy hangulata az egésznek. Két csapat van minden pályán, a terroristák és a CT-k (terrorelhárítók), és attól függően, hogy milyen a pálya típusa különböző módokon tudják a csapatok megnyerni a köröket: a de_-vel kezdődő nevű pályákon a terroristák célja az, hogy a pálya megjelölt helyein (általában kettő ilyen van) bombát helyezzenek el, és elérjék azt, hogy a visszaszámlálás végbemehessen, míg a terrorelhárítóknak a bomba hatástalanítása a célja. A cs_-vel kezdődő pályákon pedig egy – általában jól bevédhető – épületben trónolnak a terroristák, és a túszokat kell megvédeniük attól, hogy a CT-k kiszabadíthassák őket. Erre pár napja láttam egy nagyon "jó" módszert, kör elején le kell őket lőni, akkor biztos nem menekítik őket el Természetesen az is mód a nyerésre, ha eliminálja az egyik csapat a másikat, nem feltétlenül kell ilyen apróságokkal foglalkozni mint a bomba, vagy a túszok Ha meghalsz, akkor – a többiek ténykedését nézve – meg kell várnod a kör végét, és akkor játszhatsz újra. Mondanom se kell, milyen bosszantó, ha a kör kezdése után 17 másodperccel kapsz egy fejest, és utána percekig bámulhatod, hogy a többiek hogyan játszanak.

Asszem erre mondják azt, hogy pwned

Nagy vonalakban ennyi a játék, ami viszont a post megírására késztetett az a következő: vannak akik csalnak a játékban. Finoman szólva dühítő, hogy becsatlakozik Gipsz Jakab a játékba, és az első öt körben már azzal kezdi, hogy folyamatosan úgy lő le, hogy elvileg nem is láthatott volna téged (ugyanis vannak vékony falak a játékban, amelyeket átviszi a lövedék, de nem átlátszóak érthető okokból). Na, ezek a kedves fiúk úgynevezett wallhack-kel (wh) játszanak, nekik így néz ki a játék, mint az alábbi videón (én kérek elnézést a zenéjéért ): 

Az ilyet használó ember elcseszi a többiek szórakozását, és általában erőteljes anyázást vált ki a ténykedése a többiekből. Ha van admin (úgymond főnök) az adott pályán, akkor ő kiszórhatja az ilyen renitenseket, de ha épp nincs senki, akinek joga lenne ilyesmihez, akkor marad az anyázás, vagy a kilépés a játékból. Amúgy a fenti videón a srác megtámogatta magát a csalások következő formájával is (hogy törne le a pici keze), ezek pedig az ún. aimbot-ok. Ezeket használva csak nagyjából kell az ellenfél irányába lőni, minden esetben fejest kap az illető. Mondanom sem kell, hogy ez is milyen dühítő, mivel a játékban egy fejlövéssel az esetek 99%-ában meg lehet ölni bárkit. Használata viszonylag könnyen kiszúrható, elég csak megfigyelni játék közben, hogy a versenyző mindig fejessel öl, ennyire profi senki se lehet, komolyan. Van még a harmadik fajtája a piszkos trükköknek, ez pedig a speedhack. Ilyenkor a használója sokkal gyorsabb tud lenni, mint amit a játék alapból megenged, így meg tudja csinálni azt, hogy húszszor körbefutja a pályát, mire bárki menne 3 métert. Használata szintén elég feltűnő Volt pár napja olyan, hogy terrorelhárítóként vettem részt a játékban, és mire megindultunk volna a kezdőhelyről, egy terrorista az egész osztagot lekéselte (!), persze elég gyorsan mozogva. Szerencsére ő sokáig nem boldogított minket, volt admin

Aki ilyeneket használ/megoszt (pl. torrenten) az mások szórakozását teszi tönkre. Van egy hipotézisem az átlag csalóról: valószínűleg egy elkényeztett, tizenegynéhány éves kisgyerek az ilyen kis scriptek segítségével boldogulni akaró "játékos". Az ilyenekre nem hat az anyázás, csak azért mert mindenki szidja nem fogja abbahagyni a csalást, maximum kevésbé feltűnően fogja csinálni a továbbiakban. Persze, erre az egész problémára is van megoldás: hivatalos szerverekre kell felmenni eredeti játékkal, mert ott komolyabban szűrik a csalókat, de úgy vagyok vele, hogy nem fogok pénzt kiadni egy olyan játékért, ami karrierje első (kábé) 7-8 évét ingyenes kiegészítőként kezdte, utána viszont a kiadó pénzt akart belőle facsarni, és fizetőssé tette.

Végezetül pedig következzék egy vidámabb oldala az egésznek, mégpedig az, hogy egy ilyen játék sokakat ihlethet alkotásra. Ki is alakult annak rendje módja szerint a Counter-Strike Movie stílus, amely arról szól, hogy szépen megvágva, zenére, kameraállásokkal mutatják be a játékot az alkotók (akik természetesen szintén aktív játékosok). Íme ezekből egy nagyon jól sikerült darab, de továbbiak találhatóak itt:

A dominancia csak úgy sugárzik a videóból, ugye? A megállíthatatlan Rambok

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Béke poraidra, Duke!
3. Postal2, avagy útmutató a mintapolgárrá váláshoz

Tudni kell róla, hogy 2005-ben jelent meg, és egy Tim Schafer nevű úriember volt a fő alkotója (ismerős lehet a neve a Grim Fandango, és a két első Monkey Island kapcsán is, talán ebből is látszik, hogy nem kispályás az úr ), továbbá elérhető PS2-re és XBox-ra is.

Miről is szól a játék? Adott egy aranyos, és eszes kölyök, Razputin, akinek minden vágya az, hogy kiképezzék a Whispering Rocks nevű nyári táborban, ahol pszichoképességekkel megáldott/megvert gyerekeket tanítgatnak arra, hogy hogyan használhatják ki az elméjükben rejlő erőket.

A játék elején ennek megfelelően még nem sok mindent tudunk csinálni (még egy nyamvadt mókust se tudunk felgyújtani pfha…), de ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy kapunk újabb és újabb képességeket. Ilyenek például a Pirokinézis (ezzel már lehet mókusokat gyújtogatni, yess), a Levitáció (tulajdonképpen nem lebegünk, mint ahogy a neve sugallná, “csak” sokkal magasabbra tudunk vele ugrani, illetve ejtőernyőzésre is alkalmas), illetve a rendkívül mókás, bár ritkán használt Harmadik Szem (ez annyira elborult, hogy nem is nagyon akarom részletezni, mindenesetre érdemes mindenkin kipróbálni!). Mint ahogy említettem, a játék elején ezekből semmi sincs a tulajdonunkban, ezeket a különféle tréningeken kell magunkévá tennünk, illetőleg minden 10. szinten kapunk egy-egy új képességet. Szintet úgy tudunk lépni, hogy minden szirszart összegyűjtünk a táborban, illetve a tréningeken, ez tipikus platformjátékos vonása az anyagnak, bár had tegyem hozzá, hogy direkt gyűjtögetés nélkül is el lehet boldogulni, mivel a játék végére így is kihozzuk magunkból a maximumot. Tudni kell még az erőkről, hogy fontos tudni jól használni őket, mivel rengetegszer kell a segítségükkel leküzdeni akadályokat, és ezek a részek néha erőteljesen megdolgoztatják az agytekervényeinket is.

A játék amúgy nem a fent részletezett erőktől, hanem az eszméletlenül eltalált hangulata, a változatossága, a kifinomult humora, és az eredeti szereplői miatt vált örök klasszikussá a szememben. Már az első térség ahol bolyonghatunk is teli van eldugott helyekkel, felfedezhető vicces dolgokkal, süt a Napocska, és amerre járunk szöcskék pattognak az utunkból, és gyíkok menekülnek előlünk. Hozzátesz az egész summercamp feelinghez a háttérben szóló andalító country-szerű zene, és a mai szemmel is csodálatosnak mondható grafika. Találkozhatunk a többi gyerekkel, többek között Dogennel, a fémsapkás kiskölökkel, aki nagyon utálja a mókusokat, mivel szerinte hazudnak Minden karakter egyedi, és egyéni, sosincs az embernek olyan érzése, hogy ezt már látta valahol. Tulajdonképpen olyan érzése van az embernek játék közben, mintha egy rajzfilmet nézne, amiben ő a főszereplő, és ez az érzés ami miatt sokadszori végigjátszás forog fenn nálam, és mégse unom!

Nem meséltem még arról a megoldásról, ami a játékot igazán egyedivé teszi, mégpedig arról, ami pszichonautává tesz minket: megvan a képességünk arra, hogy mások agyában tegyünk túrát. Ez a következően néz ki: van egy kis ajtó (illetve a játék egyharmada környékén szerzünk egyet magunknak), amit az “áldozat” fejére dobva már szabad is az út befelé. Mindegyik agy teljesen különbözik a másiktól: a legelső agy például Oleander edzőé, aki egy exkatona, ennek megfelelően az agya egy háborús csatatérhez hasonlít, szőnyegbombázással, lángokkal, hatalmas késekkel, stb. Az ő feje tulajdonképpen a tutorial-pálya, ahol nagyon nehéz/idegesítő részek még nicsenek (kivéve az egyik résznél a nekünk drukkoló két kis nyomorék, akik folyamatos “Punch Raz! Punchie-punch-punch!” kántálással bosszantanak folyamatosan ), mindössze megmutatja a játék az igazi arcát. Később ez még jobban el fog borulni: a totálisan megkattant tejesember agya például egy összevissza tekeredő kertvárost mintáz, ahol minden bokorból fényképezőgépek villognak, sőt még az utcai kukák is jönnek utánunk, és készítik a felvételeket rólunk (enyhén paranoid a bácsi ). Lesz még részünk színházi próbákban részt venni (ahol egy kegyetlen kritikus az ellenfelünk, aki minden színdarabot lehúz), illetve segíthetünk majd egy spanyol úrnak kártyákat gyűjtögetni a kártyavárához, mindezt csodálatos spanyolos beütésű környezetben lágy gitárdallamok kíséretében. Mint látható mindegyik agy egy külön világ, de a feladatok hasonlóak: gyűjtögetni a gyűjtögetnivalókat, és az erőink segítségével megoldani az elénk tornyosuló akadályokat.

A játék következő erős része a története: ugye az elején még csak annyi a célunk, hogy minél többet tanuljunk a tábor edzőitől, ámde amikor valaki elkezdi lopkodni a gyerekek agyát(!) (akik az eset után már csak annyit fognak tudni hajtogatni, hogy “tévééé…” ), akkor ránk hárul, hogy kiderítsük ki áll a szörnyűségek hátterében, és nekünk kell visszaszerezni az ellopott agyakat A játék utolsó harmada már nem is emlékeztet az elején tapasztalt idillre: egyrészt folyamatosan éjszaka van, másrészt mivel a gyerekek már agynélküli zombik, nincs kivel beszélgetni, harmadrészt pedig a tevékenységi területünket áthelyezzük a tábori tó túlsó partján álló elmegyógyintézetbe, ahol elég sok emberke vár minket, hogy rendbeszedjük az elméjükben dúló káoszt Teszi mindezt úgy a játék, hogy soha egy pillanatra sem laposodik el, mindig van min röhögni (hatalmas gagek vannak elrejtve!), és annyira izgalmas, hogy szinte lehetetlen kilépni belőle! Egy esetben mondjuk nem nehéz abbahagyni: ha annyira felhúz agyilag egy rész, hogy legszívesebben uninstallálnád a vinyóról az egész programot. Mégse fogod megtenni, mivel az ilyen részek után legalább megvan a jól végzett munka felett érzett öröm, és évek múlva se fogod elfelejteni, hogy mennyire megszivatott az adott rész (nekem pl. ilyen a Húscirkusz a játék végén, miután megcsináltam, hetekig felsírtam álmomban ).

Sorolhatnám még a játék egyedi vonásait, de úgy gondolom, hogy ezt mindenkinek magának kell kitapasztalni. Már elégszer leírtam a véleményemet róla (csodálatos, vicces, egyedi, stb.), most már csak rajtatok áll: kipróbáljátok-e vagy sem

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Minden FPS-ek ősatyja + novella általam :)
3. Headshotos napok