A játék amúgy egy futárcsajról szól, aki egy enyhén 1984-es beütésű világban közvetít információkkal teli táskákat A pontból B pontba, a fenti videón megcsodálható környezetben. A játék hangulata nagyon bejövős, a grafika (ami – ahogy látható – főleg a kék, fehér, és piros színekkel operál) pedig egyenesen lenyűgöző. Az ember szinte érzi, hogy a betonról visszaverődő hő, és az ezerágra sütő nap hatására csatakosra izzadva rohan végig a tetőkön, miközben mögötte loholnak az üldözői. Nagyon tetszik ez a betondzsungel koncepció, illetve, hogy nem vitték túlzásba a színeket, így alakítva ki egy egyedi látványvilágot. Egy tetőkön ugrálós játék amúgy se lenne túl színes, ha reális látványt akar a tisztelt fejlesztőgárda, és ezt csillagos ötös szinten sikerült abszolválniuk.

Katt a képre a teljes mérethez!

Külön élmény a játék zenéje, amelet Lisa Miskovsky énekel, a címe pedig Still Alive. A fenti videó alatt is ez szól. Szerintem igencsak eltalált kis darab, a játékból áradó atmoszférához pedig kifejezetten passzol.Az a tény, hogy kiadták különálló maxiként is (remixekkel együtt, amelyeket olyan neves DJ-k kevertek, mint Paul Van Dyk, vagy Benny Benassi) jelzi, hogy a játékzene, és a popzene közötti határ elmosódása nem állt meg, teszem hozzá, hála az égnek. Régebben is voltak próbálkozások (pl. az Abe’s Odyssey című játék introja, melyet a Music Instructor nevű csapat szerzett még valamikor a 90-es évek végén, videó itt), de mostanában nem emlékszek ilyen eltalált játékzenére, amelyet nyugodtan le lehetne adni akármelyik zenecsatornán. (Volt egy pár éve egy Portal című csoda – lehet hogy majd írok róla is, megérdemli – mely végén a bossfight után a készítők listája alatt szólt egy beteg kis dalocska, amit imádtam – itt meghallgatható – de azt se tudnám elképzelni a médiában, ezzel ellentétben.)

Szerintem ez a játék egy komplett egészet alkot, a zenéje, a látványvilága, a játékmenete, a hangulata, a mindene kerek, és gömbölyű. Egyedül egy gond lesz vele, ahogy hallottam: túl rövid. Ez volt a gond a már emlegetett Portallal is, azt például egy délután alatt kényelmesen végig lehetett tolni, remélem ennél a játéknál nem fog ilyen probléma adódni Most már csak egy olyan gép kell, amin elfut, mivel nem tartom valószínűnek, hogy a 2 gigaherzes Celeronom nem izzadna le már a főmenüjétől is…

Ezek is érdekelhetnek:

1. Headshotos napok
2. Béke poraidra, Duke!
3. Postal2, avagy útmutató a mintapolgárrá váláshoz

Iszonyat. Ezt hívják szórakoztató műsornak? Basszus, lassan a kereskedelmi tévézés nem szól másról (legalábbis a délutáni műsorsáv), mint egymással ordibáló cigányok szakértő bemutatásáról! Végignézed a csatornákat, az egyiken Győzike ordít a gyerekeivel, utána a Mónika-showban tépik egymást (sajnos úgy fest kacsa volt, hogy vége lesz 8 év után, pedig már reméltem…), komolyan mondom marha nehéz megállni, hogy az ember ne ragadtassa magát rasszista kijelentésekre, politikai korrektség ide vagy oda. Van aki viccesnek tartja, hogy a Gáspár család életét nézheti, én általában csak felcseszem magam rajta. Könyörgöm, ma is a legkisebb purdé ütötte-verte az anyját? Hát álljon ám meg a menet, az én gyerekem csinált volna ilyet egy hétig ki se jött volna a sarokból, az fix! Meg egyáltalán: elkényeztetett hazudós kislány már most is, mi lesz ebből ha felnő? Egy elkényeztetett, hazudós picsa… Valahogy mindig gondolkodóba esek, miközben – mondom, kényszerből – figyelemmel kisérem amit művelnek, és lehet, hogy ezért nem érzem a belőlük áradó kifinomult humort, és szellemességet… Számomra <snob mode on> a humor a Monthy Python-nál, és a nem is olyan régen idézett Douglas Adams-nél kezdődik <snob mode off>.

Ami viszont tény, hogy mindezek ellenére nem is ő a bűnös. Ha nem vetítené még most is ez a kurva RTLKlub ezeket az emberiség elleni rémtetteket, akkor én se szidnám őket. Ha nem kapott volna parancsot az operatőr, a vágó, stb., hogy csináljanak műsort egy olyan család életéből, amilyenből tizenkettő egy tucat akármelyik putrisoron (csak a külsőségek mások, a stílus ott is hasonló, max több pofon csattan el), akkor én se dühöngenék itt. Igazából az a köcsög médiag*ci a felelős az egészért, aki hatalmas fizetéseket markolt fel azért, hogy létrehozza ezt a műsort. Az az "ember" tehet az egészről, aki lehetőséget látott abban, hogy egy ilyen műsort csináljon. Ő érdemelné meg, hogy ráborítsák az asztalt, nem ez a szerencsétlen salgótarjáni bohóc…

Megtaláltam a megoldást. Nem, nem fogom kinyírni Győzikét (bármit is sugalljon a posztcím ), de ezentúl, ha hív az asszony, hogy tévézzek vele, akkor csak akkor tartok vele, ha tudom, hogy órákon belül nem lesz Győzike-show egyik csatornán se

Ezek is érdekelhetnek:

1. A vevőnek mindig igaza van
2. Éljen a magyaros kincstári pesszimizmus!
3. Amikor a hányinger elkap…

„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”

A Nagy Testvér maga

Gondolom néhány olvasómnak egyből beugrott Orwell negatív jövőképe erről az évszámról. Ő alapvetően remek dolgokat írt, például a másik nagy kedvencem, az Állatfarm is a nevéhez köthető (ami szintén egy érdekes kis társadalomkritika, kábé azt írja le, hogy hogyan mocskolja be a magasztos eszmét a vér, és az önzés). Néhány hónapja adódott végre lehetőségem elolvasni a regényt, tegnap pedig az utamba került a mű filmverziója, és mondanom se kell, egyből lecsaptam rá, mint az a bizonyos tyúk arra a bizonyos langyos… tudjátok mire.

Egy 93-as brit filmről van szó, amelyben John Hurt játszotta Winston Smith-et, a főszereplőt, aki gondolataiért kerül a Szeretet Minisztérium ölelő karjaiba, azon belül is a hírhedt 101-es szobába. Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon jól eltalálták a főhős személyét, a mű olvasása közben is kábé ilyen nyúzott arcú, középkorú férfi jelent meg a lelki szemeim előtt, mint ő. O’Brien, a kifogástalan udvariasságú gondolatrendőr szerepében Richard Burton alakít, rá szintén nem nagyon lehet panasz.

Ami tetszett: a főhős álmai, amelyekben a zöldellő dombokra nyílik a 101-es szoba ajtaja, és az, hogy valamelyest sikerült megfogni az eredeti regény hangulatát. Sajnos a film műfaj szigorú keretei nem tették lehetővé, hogy mindenre kiterjedjen a sztori, nagyon sok dolog kimaradt (például Goldstein(?) felforgató könyvének ismertetése, azzal az érdekes ténnyel például, hogy a társadalom három rétege folyamatosan cseréli egymást, meg az a tény, hogy a Párt szeretné a szerelemből és a szexből is kiölni az élvezetet, hogy minél nagyobb hatalmat tudjon gyakorolni az embereken). Ilyen eseteknél látszik igazán, hogy mennyire másabb a filmverzió a regényhez képest, és mennyire rosszul teszi a mai fiatalság nagy része, hogy a kötelezőket inkább megnézi filmen minthogy egy könyvet a kezébe vegyen! A filmet készen kapja az ember, a látvány már adott, nem kell teremtenie semmit, nem kell elképzelnie egy helyszínt a leírtak alapján (ebből a szempontból a Gyűrűk Ura volt a kedvencem a tájleírásaival, szinte már éreztem az árnyas erdők páráját, ahogy olvastam ), és ez ellustítja az ember agyát idővel.

Visszatérve a filmre: nem jött át számomra az a nyomasztó légkör, ami a regényben annyira hangsúlyos volt. Biztos vagyok abban, hogy ha olyasvalaki nézi meg, aki nem olvasta az eredeti regényt, az nem fogja tudni értelmezni az elején a düh perceit (ha jól emlékszem ez volt a neve annak a néhány percnek, amikor egy terembe összegyűlnek a külső párt tagjai, hogy tömeghipnózis-szerűen üvöltve szidják Goldstein-t, és a párt ellenségeit). Aztán zavart az is, hogy a 101-es szoba után Winston nem rogyott meg eléggé a filmben, szinte semmi változás nem tapasztalható rajta (maximum annyi, hogy igazi párttag lett belőle, mivel kiölték belőle az önálló gondolatokat). Hiányzott továbbá a filmből az Újbeszél megalkotásának igazi célja (az Újbeszél az Óceániában használatos új nyelv, tulajdonképpen azért alkotta meg a párt, hogy olyan kommunikációs formát használjanak a polgárok, amely eleve kizárja a renegát gondolatokat, mivel egyszerűen nincsenek szavak hozzá), csak néhány beszélgetésben említik a film szereplői.

Amiket felsoroltam negatívumként azok mind a film, mint eszköz hiányosságai. A színészi alakításokkal nincs gond, csak valahogy a hangulat hibádzik. Nem érzi az ember azt a nyomasztó ürességet, és depressziót, ami a regény olvasása  közben folyamatosan jelen van.

Mindezek ellenére – szigorúan a könyv után! – ajánlom a filmet mindenkinek, akit érdekelnek a fajsúlyosabb darabok. Valamire nekem is jó volt, hogy megnéztem: rájöttem, hogy a Half Life 2 alkotói honnan merítették az ihletet, mivel ugyanolyan kék egyenruhájuk van a filmben Óceánia lakóinak, mint a játékban a lakosoknak

Ezek is érdekelhetnek:

1. A ragadozó, amin csak röhögni tudtam
2. A film hatása alatt
3. Az orosz Transformers-film

Tudni kell róla, hogy 2005-ben jelent meg, és egy Tim Schafer nevű úriember volt a fő alkotója (ismerős lehet a neve a Grim Fandango, és a két első Monkey Island kapcsán is, talán ebből is látszik, hogy nem kispályás az úr ), továbbá elérhető PS2-re és XBox-ra is.

Miről is szól a játék? Adott egy aranyos, és eszes kölyök, Razputin, akinek minden vágya az, hogy kiképezzék a Whispering Rocks nevű nyári táborban, ahol pszichoképességekkel megáldott/megvert gyerekeket tanítgatnak arra, hogy hogyan használhatják ki az elméjükben rejlő erőket.

A játék elején ennek megfelelően még nem sok mindent tudunk csinálni (még egy nyamvadt mókust se tudunk felgyújtani pfha…), de ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy kapunk újabb és újabb képességeket. Ilyenek például a Pirokinézis (ezzel már lehet mókusokat gyújtogatni, yess), a Levitáció (tulajdonképpen nem lebegünk, mint ahogy a neve sugallná, “csak” sokkal magasabbra tudunk vele ugrani, illetve ejtőernyőzésre is alkalmas), illetve a rendkívül mókás, bár ritkán használt Harmadik Szem (ez annyira elborult, hogy nem is nagyon akarom részletezni, mindenesetre érdemes mindenkin kipróbálni!). Mint ahogy említettem, a játék elején ezekből semmi sincs a tulajdonunkban, ezeket a különféle tréningeken kell magunkévá tennünk, illetőleg minden 10. szinten kapunk egy-egy új képességet. Szintet úgy tudunk lépni, hogy minden szirszart összegyűjtünk a táborban, illetve a tréningeken, ez tipikus platformjátékos vonása az anyagnak, bár had tegyem hozzá, hogy direkt gyűjtögetés nélkül is el lehet boldogulni, mivel a játék végére így is kihozzuk magunkból a maximumot. Tudni kell még az erőkről, hogy fontos tudni jól használni őket, mivel rengetegszer kell a segítségükkel leküzdeni akadályokat, és ezek a részek néha erőteljesen megdolgoztatják az agytekervényeinket is.

A játék amúgy nem a fent részletezett erőktől, hanem az eszméletlenül eltalált hangulata, a változatossága, a kifinomult humora, és az eredeti szereplői miatt vált örök klasszikussá a szememben. Már az első térség ahol bolyonghatunk is teli van eldugott helyekkel, felfedezhető vicces dolgokkal, süt a Napocska, és amerre járunk szöcskék pattognak az utunkból, és gyíkok menekülnek előlünk. Hozzátesz az egész summercamp feelinghez a háttérben szóló andalító country-szerű zene, és a mai szemmel is csodálatosnak mondható grafika. Találkozhatunk a többi gyerekkel, többek között Dogennel, a fémsapkás kiskölökkel, aki nagyon utálja a mókusokat, mivel szerinte hazudnak Minden karakter egyedi, és egyéni, sosincs az embernek olyan érzése, hogy ezt már látta valahol. Tulajdonképpen olyan érzése van az embernek játék közben, mintha egy rajzfilmet nézne, amiben ő a főszereplő, és ez az érzés ami miatt sokadszori végigjátszás forog fenn nálam, és mégse unom!

Nem meséltem még arról a megoldásról, ami a játékot igazán egyedivé teszi, mégpedig arról, ami pszichonautává tesz minket: megvan a képességünk arra, hogy mások agyában tegyünk túrát. Ez a következően néz ki: van egy kis ajtó (illetve a játék egyharmada környékén szerzünk egyet magunknak), amit az “áldozat” fejére dobva már szabad is az út befelé. Mindegyik agy teljesen különbözik a másiktól: a legelső agy például Oleander edzőé, aki egy exkatona, ennek megfelelően az agya egy háborús csatatérhez hasonlít, szőnyegbombázással, lángokkal, hatalmas késekkel, stb. Az ő feje tulajdonképpen a tutorial-pálya, ahol nagyon nehéz/idegesítő részek még nicsenek (kivéve az egyik résznél a nekünk drukkoló két kis nyomorék, akik folyamatos “Punch Raz! Punchie-punch-punch!” kántálással bosszantanak folyamatosan ), mindössze megmutatja a játék az igazi arcát. Később ez még jobban el fog borulni: a totálisan megkattant tejesember agya például egy összevissza tekeredő kertvárost mintáz, ahol minden bokorból fényképezőgépek villognak, sőt még az utcai kukák is jönnek utánunk, és készítik a felvételeket rólunk (enyhén paranoid a bácsi ). Lesz még részünk színházi próbákban részt venni (ahol egy kegyetlen kritikus az ellenfelünk, aki minden színdarabot lehúz), illetve segíthetünk majd egy spanyol úrnak kártyákat gyűjtögetni a kártyavárához, mindezt csodálatos spanyolos beütésű környezetben lágy gitárdallamok kíséretében. Mint látható mindegyik agy egy külön világ, de a feladatok hasonlóak: gyűjtögetni a gyűjtögetnivalókat, és az erőink segítségével megoldani az elénk tornyosuló akadályokat.

A játék következő erős része a története: ugye az elején még csak annyi a célunk, hogy minél többet tanuljunk a tábor edzőitől, ámde amikor valaki elkezdi lopkodni a gyerekek agyát(!) (akik az eset után már csak annyit fognak tudni hajtogatni, hogy “tévééé…” ), akkor ránk hárul, hogy kiderítsük ki áll a szörnyűségek hátterében, és nekünk kell visszaszerezni az ellopott agyakat A játék utolsó harmada már nem is emlékeztet az elején tapasztalt idillre: egyrészt folyamatosan éjszaka van, másrészt mivel a gyerekek már agynélküli zombik, nincs kivel beszélgetni, harmadrészt pedig a tevékenységi területünket áthelyezzük a tábori tó túlsó partján álló elmegyógyintézetbe, ahol elég sok emberke vár minket, hogy rendbeszedjük az elméjükben dúló káoszt Teszi mindezt úgy a játék, hogy soha egy pillanatra sem laposodik el, mindig van min röhögni (hatalmas gagek vannak elrejtve!), és annyira izgalmas, hogy szinte lehetetlen kilépni belőle! Egy esetben mondjuk nem nehéz abbahagyni: ha annyira felhúz agyilag egy rész, hogy legszívesebben uninstallálnád a vinyóról az egész programot. Mégse fogod megtenni, mivel az ilyen részek után legalább megvan a jól végzett munka felett érzett öröm, és évek múlva se fogod elfelejteni, hogy mennyire megszivatott az adott rész (nekem pl. ilyen a Húscirkusz a játék végén, miután megcsináltam, hetekig felsírtam álmomban ).

Sorolhatnám még a játék egyedi vonásait, de úgy gondolom, hogy ezt mindenkinek magának kell kitapasztalni. Már elégszer leírtam a véleményemet róla (csodálatos, vicces, egyedi, stb.), most már csak rajtatok áll: kipróbáljátok-e vagy sem

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Minden FPS-ek ősatyja + novella általam :)
3. Headshotos napok

Visszatérve a filmre: sejtettem, hogy nem fog a kedvenc filmemmé válni, de mivel odavagyok az Aliens kvadrológiáért (mondjuk ez így nem teljesen igaz, a negyedik rész alapötlete, miszerint ‘hátizé, Ripley-t újraklónoztuk, hogy lehúzhassunk még egy bőrt a rókáról’ már nem volt túl szimpatikus), és van összefüggés a két univerzum között (tudtátok, hogy a tojásokkal teli űrhajó a Nyolcadik utas a halálban egy Predator járgány volt?), ezért gondoltam megnézem a sztorit a ragadozók szemszögéből is. Bár ne tettem volna…

Tudom, hogy a nyolcvanas években nem volt még ilyen szinten a filmtrükk-ipar mint most. Ennek megfelelően szegény Predatorunk is elég röhejesen néz ki (főleg amikor be van kapcsolva az álcázása, és csak torzítja a hátteret, na az priceless), de a film nem ezért késztetett hangos röhögésre (na jó, hazudtam, úgy fáj a torkom, hogy beszélni se nagyon tudok, ezt ne tessék szó szerint érteni). Amin először fennakadtam az az volt, hogy a nagy dzsungelben menekülés közben elkapják a szemüveges lúzert (az első képkocka után amelyiken feltűnt egyből levágós volt, hogy ő lesz az első áldozat, annyira geek feje volt), majd nem sokkal utána egy másik tagot is. Ezek után a kötelező ‘jaj mi lesz velünk’-beszélgetés közben a szemüveges nyomorékot már meg se említik, mintha elfelejtették volna, hogy ő is velük volt! Ezt nevezem a mellékszereplőség csúcsának!

Aztán: ha a forgatókönyíró már kínjában nem tudta hova rakni a sok mellékszereplőt (‘bazmeg, már unalmas, hogy mindegyiket csak megöli, találjunk ki valami mást’), akkor jöhetett a zseniális ötlet, ami a filmben így jelent meg:

Svarci, meg a csapat maradéka szokás szerint menekülnek a ragadozó elől, amikoris az egyik elitkatonája megáll, hátrafordul, leveszi a felsőjét, eldobja a bazinagy géppuskáját (!!), és egy atombrutál, másfél méter hosszú machetával vág egy csíkot a domború mellkasizomzatába (de hogy minek?!). Svarci persze – jó osztagvezetőhöz mérten – menekül tovább, majd egyszer csak egy velőtrázó visítás hallatszik, ami annak a jele, hogy nem sikerült megbicskázni az ET-t… Ennél röhejesebb mellékszereplő eltávolítási módot már rég láttam, komolyan

Még egy vicces dolog, aztán abbahagyom a hullagyalázást: amikor először látja a csapat egyik tagja a csáposfejű barátunkat, akkor egyből kilő rá egy tárat. Odarohannak a többiek is, és kb 5 percig lövik mindenféle lőfegyverekkel (köztük egy minigunnal) a nagy semmit, mivel addigra a rasztafári már régen elfutott halk vihorászás közepette… Amikor meg kifogynak a lőszerből meg néznek okosan. Leírva nem biztos hogy annyira üt a jelenet, de én röhögtem rajta sokat (megintcsak nem szó szerint ). Megtekinthető itt!

Megemlíthetném még, hogy ebben a filmben láttam a legcsúnyább négert, akivel valaha összeakadtam, meg hogy a végén miért hagyta kinyiratni magát ez a precíz gyilkológép (ja igen, a happy end mindenek előtt), meg hogy miért csak a film utolsó egyharmadában jut szerephez csak a címszereplő Predator, de ezek eltörpülnek az alkotás többi baromsága mellett Lehet hogy klasszikus, de a már emlegetett Alien-filmek a kor színvonalán sokkal jobban sikerültek mint mondjuk ez

Ezek is érdekelhetnek:

1. 1984
2. Az orosz Transformers-film
3. A film hatása alatt

Pár posttal ezelőtt volt szó a geekekről, most nézzük, hogy mik is a jellemzőik:

Ez pedig kicsiny viharverte és lángokkal körülölelt országunkról szól, avagy hogyan látják a helyzetet a mai tizenévesek (bazmeg, kezdek úgy beszélni mint egy jó ötvenes szociológus):

Az összes videójuk:

http://www.youtube.com/profile?user=KENYtheONE&view=videos

Ezek is érdekelhetnek:

1. This is the beginning of a…
2. a 2 darab RAM-os laptop
3. A napi endorfinadag