Kezdjük egy kis történelmi áttekintéssel: valamikor még a PC hőskora után néhány évvel, amikor még elég elterjedtnek számítottak a 486-os gépek, sőt az ún. Pentiumok is csak elvétve akadtak néhány tehetősebb családnál kijött egy játék, amely a talányos GTA nevet kapta. A neve egy rövidítés, amely a ‘Grand Theft Auto’ kifejezést takarta, amely nagyon szabad fordításban talán úgy hangozhatna magyarul, hogy a ‘Nagy Autólopás’. A kor egyik legaddiktívabb játéka volt: látványos grafikája keverte a sprite-os, két dimenziós megoldásokat a három dimenziós megjelenítéssel, így valóban sikeresen érte el azt az illúziót, mintha egy város életét követhetnénk nyomon felülnézetből. Figuránk alig különbözött egy sárga pixelhalomtól, viszont a hangulat, és a vicces küldetések kárpótolták a játékost az esetleges kis grafikai khm… esetlenségekért. Némelyik autó például borzasztóan gagyira sikeredett (szerencsére – mint a további részekben – itt is át lehetett buherálni a grafikai file-okat segédprogramok segítségével), továbbá a víz mint olyan se volt a grafikusművészet csúcsa… A hatalmas bejárható terep, a már emlegetett eszetlen jó gettóhangulat, és a vicces küldetések azonban kárpótoltak mindenért. Természetesen már ezt a játékot is betámadták az ifjúságvédő szervezetek, mivel erőszakos cselekményeket követhettünk el benne (bérgyilkosságok, rablótámadások, "szegény" krisnások halomra gázolása – amit ha sikerült zsinórban végrehajtani, akkor egy nagy ‘Gouranga!’ kiírás volt a jutalmunk -, járókelők lángszóróval való megzabolázása, meg hasonlók), és érdekes módon ez a momentum is hagyománnyá vált a játéksorozat történetében, valahogy mindig ki lett nevezve mumusnak, ami mondani se kell, hogy elég jó hatást gyakorolt a népszerűségére.

Ez volt az első rész, én konkrétan vagy 2-3 évig(!) játszottam vele szinte megszakítás nélkül, sőt csináltam hozzá egy magyarítást is, amely kapcsán többezer sornyi angol szöveget írtam át. A poén az volt az egészben, hogy – mivel annak idején nemhogy internetem nem volt, de kis túlzással azt se tudtam hogy mi az – nem terjesztettem, tehát elmondhatom, hogy saját bejáratú szövegekkel tolhattam a játékot

Aztán jött a második rész, amely még mindig felülnézetet használt, de a látvány már kellemesebb lett. Ezzel nem volt annyi élményem, egész egyszerűen azért, mert mire megszereztem már XP volt a gépemen (amin nem akart futni a drága), bár tény, hogy volt időszak, amikor csak ennek a játéknak a kedvéért ott figyelt egy külön partíción a Win98.

Eltelt újabb néhány év, és 2001-ben hatalmas reklámkampány után megjelent a GTA3. Olyan szinten forradalmasította a játékipart – legalábbis szerintem – mint mondjuk évekkel korábban a Quake, vagy a Starcraft: egész egyszerűen elképesztő lett. Végre teljes háromdében bolyonghattuk be a játékban szereplő Liberty City-t (amely visszaköszönt nemrég a sorozat negyedik részében, de haladjunk sorban), és a felülnézetet felváltotta az ún. TPS nézet, amikor hátulról látod a figurát, akit irányítasz. A mai napig jó játéknak tartom, bár a megkopott emlékeimből vele kapcsolatban csak az maradt meg, hogy folyamatosan köd volt, illetve hogy mennyire bénák voltak az átvezető jelenetek, mivel főhősünk soha nem szólalt meg bennük

És el is érkeztünk a 2002-es évhez, amikor megjelent jelen ömlengésem tárgya, a GTA : Vice City. Ugyanazt a grafikai motort használta, mint a GTA3, viszont a fejlesztők áttették a történéseket az előző rész New York-ra hajazó betondzsungeléből ebbe a fiktív városba, amely leginkább Miami-ra emlékeztet. Telitalálat volt az éraválasztás is, mivel egy zseniális húzással úgy döntöttek, hogy felelevenítik a 80-as évek olyan klasszikus sorozatainak, és filmjeinek hangulatát,mint a Miami Vice, a Magnum, a Knight Rider, vagy a Sebhelyes arcú. A ‘pálmafák alatt tiritarka hawaii-ingben szögletes sportkocsikkal krúzolás a lemenő napban, miközben Toto szól a rádióból’-feelinget a játék alkotói brilliáns stílusérzékkel, zseniális megoldásokkal érték el, olyannnyira, hogy szívem szerint ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen volt a nyolcvanas évek Amerikája, akkor leültetném a játék elé néhány órácskára

Ez a tény márcsak azért is vicces, mivel a cucc fejlesztői mégcsak nem is amerikaiak, hanem a ködös-esős Skócia szülöttjei, de a feladatot mégis olyan affinitással, olyan zsenialitással abszolválták, hogy minden tiszteletet megérdemelnek. A műben amúgy olyan mennyiségű munkaóra lehet, hogy azt szinte elképzelni is nehéz, egész egyszerűen elképed az ember, ha belegondol, hogy mennyi meló lehetett megtervezni a város minden szegletét, megcsinálni a rádióadókat (amelyeken valósághű kamuhirdetésektől talkshow-kig minden megy), lescriptelni a küldetéseket, meganimálni a szereplőket, megírni a csodálatos időjárás-motort (ami gyönyörű naplementéket, és trópusi viharokat sűrűn csapkodó villámokkal egyaránt tud produkálni), lemodellezni azt a rengeteg autót, hogy az olyan apróságokról ne is beszéljünk, mint mondjuk a rengeteg kipróbálható eldugott hülyeség.

A hangulat eladhat játékot. Nem muszáj szépnek lennie, nem muszáj korszerűnek lennie. Még az is megeshet, hogy irányíthatatlan, vagy esetleg csak rövid. Ennél a játéknál minden sarkalatos pont a helyén van, még mai szemmel is azt mondom rá, hogy élvezhető a grafikája, és teljesen átérezhető a története, a – már sokszor emlegetett – feelingje. Tudom, hogy nem mindenki van ennyire rákattanva a 80-as évekre mint én, de azért azt had tegyem hozzá, hogy amíg meg nem ismertem ezt a játékot én se voltam oda érte. Így viszont örök trauma lesz az életemben, hogy sose lesz lehetőségem hawaii ingben andalogni a pálmafák alatt, és ezért sose fogok megbocsátani ennek a játéknak. Minden másért hálás vagyok neki, mert megmutatta nekem, hogy egy – sokak által lesajnált – videojáték is adhat az embernek élményeket. Ez a játék kortalan. Klasszikus.

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Béke poraidra, Duke!
3. Headshotos napok

I’m Duke Nukem, and I’m coming to get the rest of you alien bastards!

Meghalt Duke Nukem. Gondolom ez a kijelentés nem rázott meg különösebben senkit, azokat meg pláne, akik azt se tudják ki is volt ő, de attól még nem lesz kevésbé szomorú eme tény. Ő volt az, akire felnézhettünk, akinek aranyköpéseit a mai napig idézzük ("a fejed olyan mint a seggem: nincs különbség!"), aki apánk helyett apánk volt, akitől eltanulhattuk, hogy hogyan lehetünk igazán magabiztosak… hogyan viselkedhetünk férfiként. Komolyan, már csak az hiányzott, hogy megtanítson borotválkozni, meg nyakkendőt kötni. És most vége szegénynek. Azok kedvéért akik esetleg nem hallottak még róla, ő bizony egy játékhős volt, és sokunk gyerekkorát határozták meg az ő címszereplésével készült játék(ok) előtt töltött felhőtlen órák. Az 1996-ban debütált Duke Nukem 3D című FPS a mai napig ott figyel sokunk vinyóján, a maga nemében és idejében egy rendkívül meghatározó darabja volt a számítógépes szórakoztatásnak. És most vége: az ő kalandjainak folytatását idestova 12 éve(!) hegesztő 3D Realms bezárta kapuit, köszönték szépen a srácok a beléjük vetett hitet, de inkább mégiscsak abbahagyták az egészet. Bocs Zoli. Az  új rész címe amúgy Duke Nukem Forever lett volna, sokak szerint a címben szereplő ‘Forever’ szócska a készítés időtartamát volt hivatott jelölni, de amíg pár hete ez még csak ártatlan poén volt mostanra véres valósággá vált. Tényleg nem fog elkészülni soha…

Szeretnék ezzel a cikkel mementót állítani ennek a játéknak. Ez volt az a játék, ami hatására 4-en tapadtunk a 486-os gép monitorjára Matyiéknál anno, és kiosztottuk, hogy "te nyomod a tűzgombot, én meg mozgok", és így igyekeztünk minél jobban magunkba fogadni a játék által nyújtott élményt. Aztán később (jóval később), amikor már nekem is lett olyan gépem, amin elfutott (minimum 8 mega RAM kellett neki, és jobban érezte magát Pentiumon, mint 486-oson, ki hallott már ilyet?), az a sok csodás óra amit a végigjátszásával töltöttem. Sose felejtem el azokat az álleejtős jeleneteket, mint amikor egy komplett épületet robbanthattunk fel, vagy amikor a moziban kellett rakétát ereszteni a vetítővászonba az első pályán. Aztán később az olyan kiegészítők nyújtotta élmény, mint az Atomic Edition, vagy a Nuclear Winter, amelynek végén magát a télapót kellett a túlvilágra küldeni… Én speciel addig jutottam fanatizmusban ezzel a játékkal kapcsolatban, hogy anno 15 éves korom tájékán perfekt szintre fejlesztettem a pályatervezőjének a használatát, és már én is tudtam földrengéseket, meg mindenféle érdekes effekteket implementálni a saját pályámba, amelyben például szerepelt egy szexshop is, a polcokon sorakozó szétlőhető műbrékkel, meg pornónéző szobával… Fél évig dolgoztam rajta, és egyszer csak elfogyott az ihlet. Valami nagyon régi CD-men még biztos kallódik valahol belőle egy példány…

És most vége a mesének. 12 év várakozás után (amely azzal telt el, hogy a fejlesztő csapat sokszor kezdte újra a nulláról a játékot, ahogy jöttek ki az újabb és újabb grafikai motorok) végleg lehúzták a folytatást a WC-n a legendás 3DRealms-sel egyetemben. Hiányozni fog ez a játék nagyon… Béke poraira!

A történethez hozzátartozik, hogy egyes fejlesztők érdeklődnek a játék félkész verziója után, mondván ha befejezik akkor nagyot kaszálhatnak vele, de én lassan úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy inkább hagyjuk az egészet a francba, minthogy újabb jópár éves meddő várakozás kezdődjön.

Összehasonlításképpen íme az eredeti, ’96-os klasszikus, amiről eddig regéltem:

És íme, így nézett volna ki a Forever, már ha kiadták volna végre:

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Headshotos napok
3. Minden FPS-ek ősatyja + novella általam :)

A legjóképűbb exe-file háta, amit valaha láttam

Na most komolyan, a munkám is hasonló mókás dolgok bűvkörében fog zajlani (ha már agyonokosítottak), erre ráadásként még egy olyan játékkal is játszok, amelyben konkrétan elhangzik egy ilyen mondat egy női program (nem, most nem a Sims-re gondoltam) "szájából", hogy "nyitok neked egy szabad portot, amelyen keresztül el tudsz menekülni a corrupted programok elől" Egy napig nincs söröm, aztán egyből átmegyek geekbe, mondhatom gyönyörű

Amúgy a játék egy nyolcvanegynéhányban készült film alapján készült, amely a cybertér, meg hasonló dolgok témáját járta körül, mondani se kell, hogy mekkora bukás lett a Commodore-okkal épphogy ismerkedő átlagemberek körében (mondjuk az a pár őskocka, akik lyukkártyákkal programozták az ENIAC-okat biztos jól szórakozhatott rajta), viszont az egyedi képi világa, és a korát jóval megelőző sztorija megmentette attól, hogy lehúzzák "őt" is a tömegízléstől elrugaszkodott, és ennek köszönhetően életképtelen filmek nagy közös budiján. Vicces módon azt, hogy egyáltalán elismerjék, mint jó film körülbelül a megjelenése után 10-15 évvel sikerült kiharcolnia, bár had tegyem hozzá, hogy jó monitorarchoz méltóan leszedtem megvásároltam pár éve, de végignézni képtelen voltam Ennyit a filmről, a játék meg – bármennyire is röhej még magamnak is bevallani – kifejezetten tetszik, és valószínűleg végig is fogom tolni

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Headshotos napok
3. Béke poraidra, Duke!

A játék amúgy egy futárcsajról szól, aki egy enyhén 1984-es beütésű világban közvetít információkkal teli táskákat A pontból B pontba, a fenti videón megcsodálható környezetben. A játék hangulata nagyon bejövős, a grafika (ami – ahogy látható – főleg a kék, fehér, és piros színekkel operál) pedig egyenesen lenyűgöző. Az ember szinte érzi, hogy a betonról visszaverődő hő, és az ezerágra sütő nap hatására csatakosra izzadva rohan végig a tetőkön, miközben mögötte loholnak az üldözői. Nagyon tetszik ez a betondzsungel koncepció, illetve, hogy nem vitték túlzásba a színeket, így alakítva ki egy egyedi látványvilágot. Egy tetőkön ugrálós játék amúgy se lenne túl színes, ha reális látványt akar a tisztelt fejlesztőgárda, és ezt csillagos ötös szinten sikerült abszolválniuk.

Katt a képre a teljes mérethez!

Külön élmény a játék zenéje, amelet Lisa Miskovsky énekel, a címe pedig Still Alive. A fenti videó alatt is ez szól. Szerintem igencsak eltalált kis darab, a játékból áradó atmoszférához pedig kifejezetten passzol.Az a tény, hogy kiadták különálló maxiként is (remixekkel együtt, amelyeket olyan neves DJ-k kevertek, mint Paul Van Dyk, vagy Benny Benassi) jelzi, hogy a játékzene, és a popzene közötti határ elmosódása nem állt meg, teszem hozzá, hála az égnek. Régebben is voltak próbálkozások (pl. az Abe’s Odyssey című játék introja, melyet a Music Instructor nevű csapat szerzett még valamikor a 90-es évek végén, videó itt), de mostanában nem emlékszek ilyen eltalált játékzenére, amelyet nyugodtan le lehetne adni akármelyik zenecsatornán. (Volt egy pár éve egy Portal című csoda – lehet hogy majd írok róla is, megérdemli – mely végén a bossfight után a készítők listája alatt szólt egy beteg kis dalocska, amit imádtam – itt meghallgatható – de azt se tudnám elképzelni a médiában, ezzel ellentétben.)

Szerintem ez a játék egy komplett egészet alkot, a zenéje, a látványvilága, a játékmenete, a hangulata, a mindene kerek, és gömbölyű. Egyedül egy gond lesz vele, ahogy hallottam: túl rövid. Ez volt a gond a már emlegetett Portallal is, azt például egy délután alatt kényelmesen végig lehetett tolni, remélem ennél a játéknál nem fog ilyen probléma adódni Most már csak egy olyan gép kell, amin elfut, mivel nem tartom valószínűnek, hogy a 2 gigaherzes Celeronom nem izzadna le már a főmenüjétől is…

Ezek is érdekelhetnek:

1. Headshotos napok
2. Béke poraidra, Duke!
3. Postal2, avagy útmutató a mintapolgárrá váláshoz

A büszkeségem, néhány napja elég jól toltam (azóta se…)

Tudni kell a játékról, hogy az a változata, amivel én játszok (az 1.6-os verzió) idestova 11-12 éves (!) grafikai motorra épül, ennek köszönhetően a textúrák eléggé elmosottak, meg úgy általában, árad a látványvilágból a dohszag, és mégis rengetegen tolják a mai napig világszerte. Úgy gondolom, hogy ez főleg a megszokás nevű pszichológiai jelenségnek köszönhető, sokan nem akarnak váltani a jól megszokott dolgokról. Nekem is érdekes érzés ugyanazokon a pályákon ugyanazzal a grafikával játszani, mint annak idején Ajkán suli után a helyi netcaféban óránként 350Ft-ért (hahh, a régi szép idők, amikor még fényes szelek fújtak…).

Ami igazán klasszikussá tette a programot az a reális fegyvermodellezés (most nem arra gondolok, hogy élethűen néz ki a fegyver a kezedben, hanem tényleg különböző a szórásuk, sebzésük, stb.), valódi fegyverek szerepelnek a játékban, rengeteg taktika áll a játékos rendelkezésére (füst-, villanó-, és sima robbanógránátok használata, lehet lopakodni, de ha elég precízen célzol, játszhatsz Rambot is), közben chaten, meg mikrofonon keresztül is megy a poénkodás (vagy anyázás, attól függ), szóval van egy hangulata az egésznek. Két csapat van minden pályán, a terroristák és a CT-k (terrorelhárítók), és attól függően, hogy milyen a pálya típusa különböző módokon tudják a csapatok megnyerni a köröket: a de_-vel kezdődő nevű pályákon a terroristák célja az, hogy a pálya megjelölt helyein (általában kettő ilyen van) bombát helyezzenek el, és elérjék azt, hogy a visszaszámlálás végbemehessen, míg a terrorelhárítóknak a bomba hatástalanítása a célja. A cs_-vel kezdődő pályákon pedig egy – általában jól bevédhető – épületben trónolnak a terroristák, és a túszokat kell megvédeniük attól, hogy a CT-k kiszabadíthassák őket. Erre pár napja láttam egy nagyon "jó" módszert, kör elején le kell őket lőni, akkor biztos nem menekítik őket el Természetesen az is mód a nyerésre, ha eliminálja az egyik csapat a másikat, nem feltétlenül kell ilyen apróságokkal foglalkozni mint a bomba, vagy a túszok Ha meghalsz, akkor – a többiek ténykedését nézve – meg kell várnod a kör végét, és akkor játszhatsz újra. Mondanom se kell, milyen bosszantó, ha a kör kezdése után 17 másodperccel kapsz egy fejest, és utána percekig bámulhatod, hogy a többiek hogyan játszanak.

Asszem erre mondják azt, hogy pwned

Nagy vonalakban ennyi a játék, ami viszont a post megírására késztetett az a következő: vannak akik csalnak a játékban. Finoman szólva dühítő, hogy becsatlakozik Gipsz Jakab a játékba, és az első öt körben már azzal kezdi, hogy folyamatosan úgy lő le, hogy elvileg nem is láthatott volna téged (ugyanis vannak vékony falak a játékban, amelyeket átviszi a lövedék, de nem átlátszóak érthető okokból). Na, ezek a kedves fiúk úgynevezett wallhack-kel (wh) játszanak, nekik így néz ki a játék, mint az alábbi videón (én kérek elnézést a zenéjéért ): 

Az ilyet használó ember elcseszi a többiek szórakozását, és általában erőteljes anyázást vált ki a ténykedése a többiekből. Ha van admin (úgymond főnök) az adott pályán, akkor ő kiszórhatja az ilyen renitenseket, de ha épp nincs senki, akinek joga lenne ilyesmihez, akkor marad az anyázás, vagy a kilépés a játékból. Amúgy a fenti videón a srác megtámogatta magát a csalások következő formájával is (hogy törne le a pici keze), ezek pedig az ún. aimbot-ok. Ezeket használva csak nagyjából kell az ellenfél irányába lőni, minden esetben fejest kap az illető. Mondanom sem kell, hogy ez is milyen dühítő, mivel a játékban egy fejlövéssel az esetek 99%-ában meg lehet ölni bárkit. Használata viszonylag könnyen kiszúrható, elég csak megfigyelni játék közben, hogy a versenyző mindig fejessel öl, ennyire profi senki se lehet, komolyan. Van még a harmadik fajtája a piszkos trükköknek, ez pedig a speedhack. Ilyenkor a használója sokkal gyorsabb tud lenni, mint amit a játék alapból megenged, így meg tudja csinálni azt, hogy húszszor körbefutja a pályát, mire bárki menne 3 métert. Használata szintén elég feltűnő Volt pár napja olyan, hogy terrorelhárítóként vettem részt a játékban, és mire megindultunk volna a kezdőhelyről, egy terrorista az egész osztagot lekéselte (!), persze elég gyorsan mozogva. Szerencsére ő sokáig nem boldogított minket, volt admin

Aki ilyeneket használ/megoszt (pl. torrenten) az mások szórakozását teszi tönkre. Van egy hipotézisem az átlag csalóról: valószínűleg egy elkényeztett, tizenegynéhány éves kisgyerek az ilyen kis scriptek segítségével boldogulni akaró "játékos". Az ilyenekre nem hat az anyázás, csak azért mert mindenki szidja nem fogja abbahagyni a csalást, maximum kevésbé feltűnően fogja csinálni a továbbiakban. Persze, erre az egész problémára is van megoldás: hivatalos szerverekre kell felmenni eredeti játékkal, mert ott komolyabban szűrik a csalókat, de úgy vagyok vele, hogy nem fogok pénzt kiadni egy olyan játékért, ami karrierje első (kábé) 7-8 évét ingyenes kiegészítőként kezdte, utána viszont a kiadó pénzt akart belőle facsarni, és fizetőssé tette.

Végezetül pedig következzék egy vidámabb oldala az egésznek, mégpedig az, hogy egy ilyen játék sokakat ihlethet alkotásra. Ki is alakult annak rendje módja szerint a Counter-Strike Movie stílus, amely arról szól, hogy szépen megvágva, zenére, kameraállásokkal mutatják be a játékot az alkotók (akik természetesen szintén aktív játékosok). Íme ezekből egy nagyon jól sikerült darab, de továbbiak találhatóak itt:

A dominancia csak úgy sugárzik a videóból, ugye? A megállíthatatlan Rambok

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Béke poraidra, Duke!
3. Postal2, avagy útmutató a mintapolgárrá váláshoz

Ez a játék korszakalkotó volt mindenféle értelemben. Technikailag azért, mert ez volt az első, ahol pl. szintkülönbségek, liftek, szabadtéri részek, nem csak 90 fokos szögletek, stb.-k szerepelhettek a pályákon. Az ellenségek hasonlóan voltak megjelenítve, mint anno a Wolfenstein-ben, a "mindenki feléd néz"-feeling átjárta a játékot rendesen. Ez annak volt köszönhető, hogy az ellenfeleket/tárgyakat a játék ún. sprite-ként ábrázolta (gyk.: képzeljétek el, hogy papírlapok, amik mindig egy oldalukat mutatják feléd, tehát nem tudod körbejárni őket). Ezen amúgy majd a Quake megjelenése fog változtatni, ahol már tényleg 3D minden (leszámítva a robbanásokat, de ezt nem nagyon reklámozták ).

A technikai fejlődésen kívül ami örök legendává tette a játékot az a hangulata volt. A futurisztikus környezet, a sátánista motívumokkal operáló pályák (pentagramok, gyertyák, stb.), az addig sose látott brutalitás (elég csak annyit említenem, hogy a felvehető fegyverek között szerepelt a láncfűrész is), az ijesztő pályák (megcsonkított emberek lógnak láncokon pl. az egyik teremben, meg egyáltalán a klausztrofóbia érzése egy elhagyatott, lidércektől hemzsegő Mars-bázison), illetve a komor hangulatot nagyban gerjesztő midi-zenék is nagyban hozzájárultak a játék sikeréhez. A shareware-verzióját (ami a játék 3 epizódnyi pályájából csak az elsőt tartalmazta) anno többen telepítették a gépükre, mint a Windows 3.1/3.11-et!

Jó kis játék volt nna. Annak idején még a Vészhelyzet megfáradt orvosai is ezt tolták az egyik részben, és a hatása a mai napig vitathatatlan. Ha ez a játék nem jelent volna meg, akkor nem biztos, hogy kialakult volna az FPS-stílus, vagy nem feltétlenül így alakult volna ki. A hangulat adta el a játékot, és a hangulat volt az, ami sok embert inspirált alkotásra a játék univerzumával kapcsolatos témákban. Ezek közé tartozok én is, mivel annak idején (persze már jóval a Doom lecsengése után) írtam két kis szösszenetet, ami talán jól bemutatja a játékból sugárzó lenyűgöző atmoszférát. Kicsit hosszúak (főleg a második), de annak ellenére, hogy régen írtam őket (és régen sok szart is megírtam (meg mostanában is) ) még most is vállalhatónak érzem őket.

Doom novella 1.

Idegesen pillantottam ki a folyosóra. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, a puska nyirkosan csúszkált össze-vissza, ezért erősen megmarkoltam a tust. A vállam minden apró mozdulatra nyilallással felelt, halkan sziszegve csíkokat téptem a zubbonyom ujjából, és kínlódva nyomókötést rögtönöztem a sebre.
– A kurva anyjukat! – gondoltam elkeseredve. Miért pont én? Miért engem kellett küldeni? Persze, én vagyok a legjobb. Viszont ők most röhögnek az egészen, hiszen fent vannak a biztonságos űrsiklón!
Lopakodva megindultam a folyosón. Alig láttam valamit, csak néhány zárlatos neon villogó fényében tudtam tájékozódni. Egy ajtóhoz értem, de mielőtt beléphettem volna éreztem, hogy valami hever a surranóm előtt. Meglepődve pillantottam le, és elkapott a hányinger a látványtól: egy felismerhetetlenségig széttépett emberi test volt az. Legyűrtem az okádhatnékomat, és jobban szemügyre vettem a testet: a vállapján a következő feliratot olvastam: „ UAC 2. számú katonai létesítmény, Mars”. Nahát egy bajtárs. Csak nehogy én is így járjak! Egy pillanatra elmerengtem, és ez majdnem végzetesnek bizonyult: egy tizedmásodpercen múlt, hogy a hátam mögé lopódzó barna dög nem tépte le a fejemet tűéles karmaival. Előregördültem, talpraugrottam, és közvetlen közelről fejbelőttem a szörnyet a Remingtonnal. Valami hörgésszerű hangot adott, és hanyatt esett. Hangos reccsenéssel tört el a nyaka, mivel beverte azt a gusztustalan fejét a falba. Letöröltem az arcomról a vért (úristen! milyen büdös ez?), odaléptem a testhez, leköptem és belerúgtam egyet. Most már jobb. Kifújtam magam (a szívem a torkomban dobog), és beléptem az ajtón. A hidraulika sziszegve zárta be az ajtót mögöttem. Na, itt már többet láttam. Egy fényesen kivilágított, hatalmas terembe jutottam. Körülnéztem: mindenhol „UAC Mars” feliratú ládák voltak körülöttem. Hirtelen éles sikoltás törte meg a csendet, és előlépett egy minden eddiginél hatalmasabb dög. Izmos felsőteste, patákban végződő oszloplábai, és hatalmas bikafeje volt. Ami ennél is jobban megijesztett az az volt, hogy mindkét alkarja helyére egy-egy rakétavetőt implantáltak. Basszameg, én meg itt vagyok egy szál sörétes puskával! A dög kiegyenesedett, és riadtan vettem észre, hogy van vagy 4 méter magas. Elbődült, felém lépett, és tüzet nyitott. Rohanás! Elindultam oldalra, mögöttem csapódtak a falba a rakéták, a lökéshullámoktól majdnem hasra estem. Teljesítőképességem határán voltam. Rohantam végig a fal mellett, és nem tudtam, hogy mit tegyek. A sok közeli robbanástól zúgott az agyam,  éreztem, hogy vékony vérpatak indult meg a fülemből. A terem túlsó végén megpillantottam egy kis ajtót. Célba vettem, és teljes erőmet beleadva rohanni kezdtem felé. A rakéták suhogva szálltak el mellettem, de sikerült odaérni. Megnyomtam a nyitógombot, DE NEM NYÍLT KI! A szemem sarkából hátrapillantottam, és nem sok jót jósolt a kép, amit láttam: a dög szeme megvillant, felemelte hatalmas karját, és…
Végre! Kinyílt ez a szar! Bevetődtem, de egy kicsit későn. A robbanás szele elkapta a lábam. Belemartak a lángok, a kín elöntötte az agyam. – Ajókibaszottkurvaistenfaszát!!!! – Hörögve basztam rá az ajtócsukó gombra. Bent sötét volt, de én csillagokat láttam a fájdalomtól. Egy pár percig eltartott, mire fel tudtam kelni és körbenéztem. A kis szoba végében megpillantottam két elsősegély ládát, két puskát, meg egy csomó lőszert. Ez az! Odaléptem a vöröskeresztes dobozhoz, és kezelésbe vettem a sérült lábam. Pár injekció, és átázott kötés után éreztem, hogy egyre kevésbé fáj a pörkölődött bőr, és megpróbáltam lábra állni. Némileg imbolyogva sikerült is. Ezután szemügyre vettem a fegyvereket: egy plazmaágyú, és egy BFG9000-es volt az! Kézb
e vettem a plazmafegyvert, hátamra akasztottam a dezintegrátort. A cyberdemon nyugtalanul
toporzékolt az ajtó előtt. – Nyugi aranyom, most már bar
átkozhatunk! –gondoltam vigyorogva. Megnyomtam egy gombot a plazmaágyún, és elégedetten nyugtáztam az élénkülő mély búgást, amely a fegyver mélyéből hallatszott. Sóhajtottam egy nagyot, és odaléptem a „Berserk” feliratú ládához. Tudtam, hogy a következő pár percben nem leszek magamnál. Felnyitottam a láda tetejét, kezembe vettem a tűt, és belenyomtam a vénámba. Tűz áradt szét az ereimben, odaléptem az ajtóhoz, kapkodva kinyitottam, és meghúztam a ravaszt. Még láttam a démon eltorzult arcát, és vörösbe fordult a világ… Arra ébredtem, hogy üvöltve lövöm a szörny tetemét. Erőlködnöm kellett, hogy eleresszem a ravaszt.
Hát…nem sok minden maradt a dimenziókapu őréből: csak egy kupac elszenesedett hús, és pár liter vér felfröccsenve a falra. Leeresztettem az ágyút, az agyam dobolva verte az adrenalindús vért. Hirtelen zúgást hallottam a hátam mögül, és már majdnem tüzeltem is, amikor megláttam, hogy mi az: egy emelvény nőtt ki a padlóból, és a teleport kapu kulcsa volt a tetején! Elindultam felé, és az első lépés után éreztem, hogy múlik a harci drog hatása: egyre jobban fájtak a sebeim…
Odavonszoltam magam, zsebrevágtam a mágneslapot, és elindultam a kapu felé. Kiléptem az ismerős folyosóra, és a falnak támaszkodva húzni kezdtem magam a kapu felé. Zajt hallottam magam mögül, megfordultam és láttam, hogy egy kistermetű izmos, rózsaszín bőrű démon rohan felém agyarait csattogtatva. Meghúztam a ravaszt, és a pofájába ürítettem a maradék energiát. Kettészakadt fejjel esett hanyatt, és vért böfögve szenvedett ki a hideg fémpadlón. Mérgesen dobtam el az üres plazmapuskát, és leakasztottam a hátamról a BFG9000-est.
Újra elindultam volna, de mindkét irányból ijesztő dübörgést hallottam. A lámpák fényében több száz az előbbihez hasonló szörny sziluettje bontakozott ki. Tüzet nyitottam, a zöld halálsugár kivágódott a fegyver csövéből, a fegyver ereje majdnem hanyatt lökött. A lövedék leföldelődött az első seggfejűn, a töltés továbbterjedt a többire. Legalább húsz test rogyott össze szénné égve, de a nyomukban jött több száz! Hátraperdültem, és az onnan támadókra is ráküldtem egy adagot. Nem bírtam megállni a lábamon: a fegyver visszaütött, én meg hanyatt estem a padlón. Előkapartam magam alól a Remingtont, és lőttem a rám akaszkodó agyaras pofákat…éreztem, hogy az egyik dög beleharapott a lábamba…ÉS LETÉPTE A TÉRDEMTŐL LEFELE!!!!!!! Majdnem elájultam, de még volt erőm odaemelni a puskát, és tüzelni… A szájában a lábszárammal döglött meg a szemét….Egyre többen lettek… én üvöltöttem… a testek lassan elleptek….  NEM BÍRTAM FELKELNI!! Hirtelen valamelyik a fejembe harapott, és elsötétült ez a  kurva világ…….
    Izzadva dőltem hátra a széken. Az asztali órára pillantottam, és meglepődve konstatáltam, hogy hajnali kettő van. Huhh…ez jó buli volt. Kiléptem a programból, lekapcsoltam a gépet, és bebújtam az ágyba. Lenyomtam a lámpát…és nem éppen a legszebbeket álmodtam.

        ?????                  Dzsónszi  (ez a JonC nickem prealfa verziója volt =)) 
2001.03.19
                                  Biosz- és lyukasóra

Hajnali 3: mi volt ez az hang????
 

Doom novella 2.

Üvöltve nyomtam a ravaszt valahol egy idegen bolygón, egy mocskos gyárépület mélyén. Röpködtek a golyók, és széles ösvény nyílt a támadók sorfalában. Lassan mindegyik feladta, elcsöndesült a folyosó. Remegve álltam a hulladomb tetején. Éreztem, hogy ha nem jutok ki innen sürgősen, annak lesznek következményei az idegrendszeremben. Uramisten, ezek emberek voltak valamikor, de valaki (vagy valami?) agyatlan zombikat csinált belőlük! Basszameg, miért nem látok semmit? Miért van minden fémből? MIÉRT VAGYOK EGYEDÜL? Hosszú évek után most éreztem magam újra ilyen szarul. Csak jussak ki…
Megindultam előre, a testek recsegve roppantak össze a surranóm alatt. Odamentem a terem túlsó végén levő ajtóhoz, és beléptem rajta. Egy hatalmas templomszerű épületszárny tárult elém. Felnéztem és láttam, hogy a falak legalább ötven méter magasra nyúltak fel, a plafont pedig egy freskó takarta. Egy jelenetet ábrázolt: egy hatalmas, robotlábú pók egy emberi testet marcangolt. Elborzadva kaptam el a tekintetemet a freskóról, és megpillantottam a szemközti falon lángoló fordított keresztet. A templom padlóját egy óriási pentagram fedte le, melynek közepén egy kék gömb vibrált. Óvatosan odaléptem, és megvizsgáltam a belsejét. Odabent egy arc rángatózott. –Mi a … –akartam mondani, de a gömb felemelkedett, és a mellkasomba merült. Éreztem, hogy árad szét bennem az energia, a sebeim a szemem láttára hegedtek be, a páncéljaim a testemen váltak éppé. Nem sokáig élvezhettem a pillanatot, mivel ebben a pillanatban kinyílt négy csapóajtó a fejem felett, és megjelent néhány új kreatúra. Ilyet még nem láttam: ezek képesek voltak repülni, hatalmas piros testük leginkább valami bordázott lufira emlékeztetett. Kinyitották szájukat, és lángoló liláspiros tűzgolyókat lőttek rám felülről. Az utolsó pillanatban tudtam félrevetődni, a golyók perzselve csapódtak be mögöttem a fémpadlóba. Hanyatt gördültem, és leadtam egy rövid sorozatot a forgótáras géppuskámból a legközelebbi dögre. Meglepődve hőkölt vissza, vére placcsanva hullott a földre. Na, ezek sem sebezhetetlenek! Tűűz!! A fegyver csövei egyre gyorsabban pörögtek, okádta a golyókat. Az elsőt kinyírtam, zuhanni kezdett és nagyot toccsanva csapódott a padlóra, bőréből vér szivárgott. Kezemben a fegyverrel feltápászkodtam, folyamatosan tüzeltem, és röhögve figyeltem, hogy a marhák egymást lövöldözik hátba. Belefeledkeztem a harcba, és nem vettem észre, hogy az egyik lufi a hátam mögé lebegett. A lángoló lövedék a hátamba csapódott, izzó bőrrel estem pofára. Orrcsontom eltört, a vérben fuldokolva próbáltam felkelni, ami csak félig sikerült, utána újra hasra estem a padlót borító szörnyvérben. Felment az adrenalinszintem, fél kézzel a padlón támaszkodtam, a másik kézzel körkörösen forgattam a géppuskát, és üvöltöttem teli torokból. Már csak egy maradt életben, amikor elfogyott a fegyveremből a skuló. A dög már kapott elég ólmot, alig bírta tartani magát. Egyre lejjebb ereszkedett, már lőni sem volt ereje. Megvártam, amíg velem egy magasságba ért, és egy hatalmas balhoroggal küldtem át a másvilágba. A tüskeboxer nyomán sugárban tört elő a világospiros vér, a szörnyből bűzös levegő áradt ki, majd a lábam elé toccsant hatalmas teste. A nadrágomra spriccelt az agya. Letöröltem az arcomról a belsőségeket, majd öklendezve a földre borultam a látványtól: hat hatalmas kifordult belű lufi, és több liter élénkpiros vér közepén állva mindenkit elkaphat a hányinger… Amikor úgy éreztem, hogy elég lesz a hányásból, felegyenesedtem és kiléptem a hullahegyek közül. Az izmaim sajogtak, az arcomat pedig talán jobb is lett volna, ha nem érzem. A kurva életbe, nincs itt még valahol egy ilyen kék gyógyító gömb? Most sokkal nagyobb
szükségem lenne rá, mint az előbb…

> Tetőtől talpig vérben úszva
jöttem ki a teremből. Szédelegve a vérveszteségtől tántorogtam végig a folyosón, amikor a sarok mögül előlépett egy ember. Nem tűnt zombinak, és már kezdtem reménykedni, hogy hátha a Földről jövő mentőexpedíció egyik tagja.
– Hé! –kiáltottam oda.
Észrevett, és azonnal tüzelni kezdett. Ugyanolyan fegyvere volt, mint amilyennel az előbb én ontottam ki a szörnyek beleit! Bezuhantam a sarok mögé, és kétségbeesetten keresgélni kezdtem valami fegyver után. Nekem nem volt semmi használható a két öklömön kívül, ez a szemét meg itt küldi rám kilószámra az ólmot!! Kutatni kezdtem a folyosót beterítő hullák között. Közben az ember(?) abbahagyta tüzelést, és megindult a biztonságot nyújtó sarok felé. Az egyik test alatt valami fémesbe ütközött a kezem. Éreztem, hogy végighúzta valami éles az ujjaimat. Nagy nehezen előráncigáltam, és láttam, hogy ez bizony egy láncfűrész. Nem rossz, de egy BFG9000-esnek jobban örültem volna… Feltápászkodtam, nagy nehezen berántottam, és vártam, hogy elérje a sarkot az a geci. Kilépett a fal mögül, én belevetettem magam a fegyvere torkolattüzébe. Éreztem a páncélba fúródó golyókat, de már nem érdekelt. A motor fültépően felvisított, és mélyen behatolt az ember gyomrába. Tépte a húst, a vér spriccelt, én üvöltve húztam egyre feljebb a fűrészlapot. Roppanva vágta ketté a szegycsontot, a motor kínlódva pörgette a láncot. A nyakánál jobb oldalt kihúztam a fűrész élét, és belebasztam a fejébe. Még mindig élt!! Kettévágtam a fejét, elengedtem a láncfűrész markolatát, és belerúgtam a combjába. Döngve vágódott el, a belei kígyóként tekergőztek ki a padlóra. Fejében a berregő fűrésszel szenvedett ki. Odaléptem, és kirángattam az alkalmi fegyvert a koponyájából.
Átléptem rajta és elindultam arra, amerről ő jött. Egy rövid átkötő folyosó bejáratánál álltam. Kétoldalt hatalmas panorámaablakokon át szűrődött be némi fény. Odaléptem az egyikhez és kinéztem. Nem volt túl bizalomgerjesztő  a látvány: alattam több tíz méter mélyen szörnyek ezrei tobzódtak! Riadtan hőköltem vissza. Mi a fasz? Szerencsére nem vettek észre, de a látványtól így is majdnem beszartam. Félve újra kipillantottam, és láttam, hogy a gyár magas falain belül maradtak (hála istennek!), de én nem fogok tudni kijutni tőlük erről a kurva helyről. Soha nem fogok tudni ennyi démont kinyírni!
– Azért meg lehet próbálni – gondoltam ironikusan, és beléptem a velem szemben levő zsilipajtón. Egy kis szobába jutottam. Mindenhol műszerekkel borított falak, mérőórák, és kapcsolók voltak. Ami jobban felkeltette az érdeklődésemet az a nekem háttal álló zombi volt, aki a kapcsolókat kezelte. Nem vett észre! A szívem a torkomban dobogott, az alvadt vértől összetapadt hajam csimbókjai belelógtak a szemembe. Félresodortam őket, és cselekvésre szántam el magam. Elindultam felé, közben berántottam a láncfűrészt, és a hátába basztam a fűrészlapot. Jól megforgattam, vére nagy bluggyanásokkal ömlött a konzolokra. Valami sikoly szerű hangot küzdött fel a torkán, és elernyedt a teste. Kirántottam a lapot, a sok kis fűrészfog vérpermettel terítette be a zubbonyomat. – Kéne valami lőfegyver! – gondoltam, és megpillantottam a szörny falhoz támasztott puskáját. Kezembe kaptam, és elégedetten elvigyorodtam: áh, egy Remington! Ellenőriztem, hogy meg van-e töltve, majd szemügyre vettem a vezérlőpultot. Legalább öt percig álltam ott, mire megtaláltam a megfelelő gombot:

>RÁDIÓKAPCSOLAT BE<
Beállítottam az űrsiklóm frekvenciáját. Statikus zörej szűrődött ki a hangszórókból, majd hosszú csend. Mikor már végleg feladtam, akkor szólt bele valaki az éterbe.
– Tessék, hallgatom!
– Hé ember! Hova küldtek maguk? – ordítottam.
– Befejezte a küldetést?
– Egy nagy faszt fejeztem be! Miért nem szóltak, hogy itt egy egész hadseregnyi dög van?
– Na ne túlozzon. Hogyan lenne annyi?
– Bazmeg, itt annyi van! Több száz piknikel kint a gyár udvarán!
Pillanatnyi hökkent csend.
– Hogy? Olyan sok?
Majdnem elröhögtem magam, pedig nem voltam túl vicces kedvemben. Ilyen egy faszt!
– Igen. Idefigyelj, van egy tervem: kiengedem a szörnyeket a gyárkapun kívülre.
– De…
– Semmi de! Mindjárt megérted. Ha kinn lesz a java, ti leküldtök egy pár bombát arra a területre. Komplett szőnyegbombázást akarok látni!
– Öööö…rendben, de a pályára állás egy kis időbe fog kerülni.
– Na ne mondd.
– Úgy húsz perc.
– Rendben.
– Ne féljen! Kihozzuk onnan.
Jól kiröhögtem, és megszakítottam az adást. És én ilyenekre bármit is rábízzak?
Most már csak azt kéne megtudnom, hogy hol az a kapunyitó-kapcsoló. Behoztam a bázis adatfile-ját. Megjelent előttem a komplett térkép. Sokáig kerestem, mire meglett az irányítófülke, ahova el kellett jutnom. Elfojtottam egy káromkodást, amikor megláttam, hogy hol van: át kellett rohannom az egész gyáron! Tudtam, hogy minden perc drága, letöltöttem a map file-t a személyi konzolomba, és kirohantam az ajtón. Átléptem az emberem szétdarabolt hulláját, és elindultam jobbra. Odaértem egy zsilipkapuhoz, felemeltem a fegyver csövét, és benyitottam. Volt okom az elővigyázatosságra: a másodperc töredéke alatt sikerült fejbelőni azt a barna, tüskéshátú impet, ami az ajtó mögött várt. Kirohantam a pár méter hosszú folyosóról, és egy rohadtul sötét helyre jutottam. Első ránézésre űrhajósilónak tűnt, mindkét irányba hosszan elnyúlt, jobb oldalon a végét egy fényesen kivilágított többtonnás zsilipkapu zárta le. Egy ilyen nagy teremben óvatosabb voltam: lassan, forgolódva próbáltam eljutni a szemközti ajtóhoz, ami úgy 20 méterre volt tőlem. Körülbelül a terem közepe fele járhattam, amikor egy vezényszóra minden lámpa felgyulladt. A hirtelen fény elvakított, de hunyorogva próbáltam valamit látni, mivel mély zúgás indult meg a siló túlsó felén. Mire nagy nehezen rendbejöttem, már félig lejött az a lift, ami a zaj forrása volt. Meggondolatlanul megindultam felé, de félúton láttam, hogy nem üres! Először egy csomó fémrúd bukkant elő, majd egy fémhenger, amelyből a rudak kiindultak… Ekkor már félholtan hátráltam, mert bevillant a kép a templomból: a freskó a plafonon!! Tudtam, hogy meg kéne fordulni, és fejvesztve elrohanni, de nem bírtam levenni a szemem a jelenésről. Az emelvény egyre lejjebb ereszkedett, én pedig rémülten kapcsoltam, hogy ez ellen nem lesz elég a sörét… Előbukkant a szörny két vérvörös szeme… Megbabonázva megtorpantam. Ilyet még a legrosszabb rémálmaimban se láttam! A dög hatalmas agyát nem takarta semmi, szabadon burjánzott a lüktető, nyálkás agyszövet a két vörös szem fölött. A lift hangos kattanással megállt, a szervomotorok felbúgtak, és a mechanikus lidércnyomás megindult felém. A szívem megdobbant, és rohanni kezdtem az ajtó felé, mivel úgy gondoltam, hogy oda úgysem fér be a hatalmas teste. Hirtelen felugatott egy gépágyú mögöttem, és éreztem, hogy centis vastagságú kevlárpáncélon áthatolt egy golyó. Hörögve vágódtam el, és a földön fekve vért böfögtem fel. Éreztem, hogy nagy baj van: ez lehet, hogy tüdőlövés. Minden erőmmel húzni kezdtem magam az ajtó felé, már csak néhány méter volt a célig. A szörny felrikoltott mögöttem, és hallottam, hogy elindult felém, hogy befejezze, amit elkezdett. Már az ajtó előtt feküdtem, és minden dühömet beleadva megpróbáltam elérni az ajtónyitó gombot. A pók egyre közelebb
jött, a fémlábak ide

gesítően csatto
gtak mögöttem. Ebben a pillanatban sikerült: az ajtó feltárult előttem, négykézlábra pattantam és berúgtam magam. Az iszonyat látta, hogy meglógok, és tüzelni kezdett. Az ajtó –szerencsére- egy pillanat alatt becsukódott, a dög lövedékeinek nyomai kidudorodtak a lapjából.
Egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, a vérveszteség majdnem leterített. Aztán eszembe jutott, hogy sietnem kell, mert ha kések, az űrsikló annyit ér el, hogy teli lesz bombatölcsérekkel a gyár előtti síkság, én meg itt döglök meg a hullák és szörnyek között…
Felnyitottam a szememet, és azt hittem hallucinálok: a sarokban mintha egy elsősegélyláda hevert volna! Odahúztam magam, megérintettem, és éreztem, hogy ez nem a láz hatása, ez a valóság. Bajlódva felnyitottam, és hatalmas kínok árán elláttam a sebeimet. Az injekcióktól egyre jobban éreztem magam, olyannyira, hogy sikerült felállnom. Szerencsém volt: nem lyukasztotta ki a tüdőmet a pók lövedéke. A szörny szervomotorjai zúgtak az ajtó előtt, és én úgy döntöttem, hogy itt hagyom ezt a kurva helyet. A szörny úgysem tud bejönni, ezért nyugodtan megindultam végig a neonok halovány fényében fürdő szűk folyosón, közben rápillantottam az órámra: még négy percem volt hátra a bombázásig. Egy elágazáshoz értem, megnéztem a térképet: itt jobbra, aztán egyenesen… A pók zaja egyre jobban elmaradt mögöttem.

2. rész

A légszomjtól fuldokolva csaptam rá a „FŐKAPU NYITÁS” feliratú gombra. Majdnem elkéstem, pár pillanatig a pultnak támaszkodva lihegtem. Zihálva szívtam magamba a műanyagszagú levegőt, majd kinéztem az ablakon. Innen, az udvar túlsó feléről jól láthattam, hogy a hatalmas 10-15 méter magas gyárkapu lassan szétnyílt.  A dögökön mintha a meghökkenés moraja futott volna végig, majd tétován elindultak a rés felé. – Igyekezzetek már, bazmeg!! – mondtam dühösen, és idegesen doboltam az ujjaimmal a vezérlőpulton. Ha egy kicsit is késve indul meg a szörnyhadsereg kifele, csak az első néhány döglik meg, a többi meg hülye lesz bemenni a pokoli tűzijátékba.
Szép lassan megindult egy nagyobb csapat, és óvatosan kiléptek a falak közül. Mikor a többi látta, hogy semmi bajuk sem történt, nagy robajjal megindultak a szabadba. Kint megtorpantak, de még túl közel voltak a falakhoz. – Gyerünk, kicsinyeim, kifele! – suttogtam magamnak. A hadsereg kezdett szétszéledni, és éreztem, hogy most már jöhetnének a bombák. Lenéztem az órámra, és láttam, hogy már a 21. perc végén jártunk. Hirtelen éles süvítéssel megérkezett az első, tűzgömb csapott fel a földből. Majd megjött a többi is …
A teret hatalmas porfelhő takarta el, benne mixerként kavarogtak a letépett testrészek, a bombák hangja elnyomta a halálhörgéseket. Egy bomba telibe trafálta a gyár falát közvetlenül a kapu mellett, a hatalmas tömeg kifele dőlt, és agyon nyomott néhány impet, amik a tövéhez bújva próbálták túlélni a dolgot. A levegő bűzzel telt meg, a kénszag lassan elviselhetetlenné vált.
Majdnem három percig tartott a pokoli színjáték, utána egyre jobban ritkult az áldás, de a por még mindig felkavarodva örvénylett a falak felett. Vártam egy pár percet, és amikor úgy gondoltam, hogy fogok tudni lélegezni, elindultam lefelé az udvarra vezető lépcsőn. Leértem, és megálltam az ajtó előtt. Nagy levegőt vettem, és kiléptem a szabadba. Az első dolog, ami meglepett az az volt, hogy semmi levegőmozgást nem tapasztaltam. Még egy kóbor kis szellőt sem. Tudtam, hogy valahol felettem a helyi Nap ontja a fényt, de most csak nagyjából tudtam volna megmondani, hogy merre van. Léptem egyet előre, és belerúgtam valamibe. Lenéztem, és kissé meglepett a valami, amit találtam: egy telitárazott páncélököl volt az! Mintha csak nekem hagyta volna itt valaki! Felkaptam és a hátamra akasztottam.
Alaposan végig pásztáztam a szememmel az udvart. Néhány szörny túlélte a csapást, és  fenyegetően elindultak felém. Távolról szedegettem le őket a Remingtonnal, úgy éreztem magam, mint a céllövöldében: csak egy-egy tűzgolyó elől kellett ellépnem, nem zavart senki. Elindultam a kapu felé. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a fal síkjából nagy robaj támadt mögöttem. Megpördültem, és nem hittem el, amit látok: az arachnodemon zuhant lefelé az épület mentén! Ez a szemét valahogy kinyitotta az űrhajósiló ajtaját, ami legalább harminc méter magasan nyílt, ezt a valamit viszont nem állíthatta meg a magasság! Nagy durranással ért földet, de semmi baja nem esett: a stabil acélváz berugózott, és megvédte a becsapódás erejétől. Kinyújtotta a lábait, vörös szemeit rám fókuszálta, elvinnyogta magát valami idegen nyelven, és tüzelni kezdett. Ostorként vágott rá a golyózápor a szikkadt talajra előttem, és egyetlen utat láttam csak, hogy a következő sorozat ne engem tépjen ketté: megfordultam, és beleugrottam a bombák által vájt hatalmas kráterbe, amely körülbelül két méter mély volt. Talpra estem, de kibicsaklott a bokám. Nem volt valami gusztusos ez a gödör: bár egyben maradt végtagokat nem nagyon láttam, de a föld vörös volt a szétrobbant szörnyekből kispriccelt nyálkától, és a levegőben vér és égett hús bűze terjengett. Bicegve odamentem a kráter túlsó falához és vártam, hogy mikor ér oda a pók a peremhez. A szervók hangja erősödött, a vér a fülemben dörömbölt. Lassan leakasztottam a páncélöklöt a hátamról, és a célra tartottam. Úgy véltem, hogy már nagyon közel lehet, amikor abbamaradt a mechanikus lábakat mozgató motor hangja. Minden idegszálamat megfeszítve füleltem, de nem hallottam semmi neszt odakint. Miért állt meg? Az izzadtság végigcsorgott a homlokomon, és belement a szemembe. Abban a pillanatban, ahogy odanyúltam, hogy letöröljem, valami hatalmas test lendült a levegőbe az orrom előtt. A démon egy ugrással a gödörben termett. Szemtől szemben álltunk egymással. Végre egyenlők voltak az erőviszonyok. A szemei bordóba hajlottak, valami vigyorféle áradt szét az arcán. – NE RÖHÖGJ, TE FASZFEJ!!! – ordítottam, meghúztam a ravaszt, és ő is tüzelni kezdett. Mire az én  rakétám becsapódott, az ő golyói már elértek engemet. Először a lövedékek ereje, majd a légnyomás lökött neki a kráter falának. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy a pók „arcából” csak véres cafatok maradtak, de a szemei ugyanolyan vörösen világítottak, mint odafent, a hosszú silóban… Megtántorodott, de gyorsan magához tért, és megindult felém, mint a gyorsvonat. Ijesztő volt látni, hogy egy ilyen hatalmas test milyen sebességre képes. – MI VAN, BAZMEG, BIROKRA AKARSZ KELNI VELEM?? – üvöltöttem felé, és egy újabb rakétát lőttem rá. Csípős lőporszag csapta meg a vértől csöpögő orrom, a lövedék lángolva csapódott be a pók agyába. Felhördült, de jött tovább, és szórni kezdte az áldást a forgótáras géppuskából. Oldalra vetődtem, gyorsan felpattantam, és rohanva megpróbáltam mögé kerülni. Sokkal gyorsabb voltam, mint ő: csak nehezen tudott merev lábaival megfordulni, és én nem vártam meg, amíg újra célkeresztbe fog: újabb rakétát küldtem rá. Oldalról kapta el a fejét, megbillent a lökéstől, de újra visszadőlt a lábaira. Ez a detonáció közel volt: fél fülemre tökéletesen megsüketültem, éreztem, hogy vérpatak indult meg belőle. De megérte: a pók fél feje szabályosan leszakadt, a seb felszínét pillanatok alatt elöntötte a vér. A vörös folyam megindult és végigcsorgott a fémlábakon. A démon fájdalmasan felvisított, hangja engem legfőképpen egy női sikolyra emlékeztett. – Na még egyet… –gondoltam, és meghúztam a ravaszt. Valami gond történt: rakéta hel

yett csak egy diszkrét kattanás jött ki a páncélököl csövéből. Hát ez fasza. Dühösen meglendítettem a többkilós fegyvert, és hozzávágtam a pók sérült agyához. Felvinnyogott, és tovább forgott, hogy kinyírhasson. Na, ennyi aggyal úgy tűnik, nem nagyon hatja meg, hogy elveszti a felét… Most mi legyen? Van nálam egy Remington kevés lőszerrel, meg egy láncfűrész. Gyorsan előkotortam az utóbbit, berántottam a motorját, és vártam a pillanatot, amikor beugorhatok a lábai közé. Már majdnem teljesen felém fordult, amikor végre elkaphattam a szarházit. Láttam, hogy meglepődött, amikor belemártottam a fűrészlapot az agyába. Lekanyarítottam egy darabot, a velő tompa puffanással ért földet. Persze ő megpróbált maga alá teperni, de most már én voltam az erősebb. Végül hátraugrottam, egyenesen a pofáját néztem ki célpontnak. A két vörös szem nagyon ingerelt, ezért belenyomtam a fűrész élét a bal oldaliba. Sugárban vágott pofán a csarnokvíz, undorodva köpködtem a nyálkás vért. Kirántottam a láncfűrészt a lágy húsból, és hátrább léptem kettőt. A szörny egész testében remegni kezdett, a fémlábak megroggyantak. Ép szeme sötétbordó volt a dühtől. Végül a földre rogyott, a fejtor döngve csapódott a talajnak. A tűz kialudt a szemben, és egy utolsó hörgéssel megdöglött. Álltam ott, csak a szívdobogásomat, és a csöpögő vér hangját hallottam. Térdre estem, és elvesztettem az eszméletemet….
 

3. rész

– Hogyan érzi magát?
– Még mindig rosszul.
– Kér valami fájdalomcsillapítót?
– Nem ártana – válaszoltam rekedten.
– Rendben, hozom – mondta a nővér, és kisietett a helyiségből.
Elernyedten feküdtem egy tiszta kórházi szobában. Túléltem! Mondták az orvosok, hogy a (istenem…) pók hátlövése milliméterekkel kerülte el a tüdőmet. Több csontom eltört, a dobhártyám berepedt, de a legfontosabb mégis az, hogy élek. Tartok tőle, hogy nem ez volt az emberiség utolsó találkozása egy másik dimenzió szülöttjeivel. Óvja Isten a többi óvatlan utazót attól, amit én átéltem! Én már tudtam, hogy mire számíthatnak…vagy mégsem?

Vége
(egyenlőre)

                                    Írta:
                                   
        Dzsónszi
                                 2001.03.20 – 23.

Ezek is érdekelhetnek:

1. Headshotos napok
2. Művészet és szórakoztatás
3. Béke poraidra, Duke!

Mit is látunk a videón? Néhány látványosan megalkotott tankot/repülőt stb., bizonykérem ez egy stratégiai játék, ha valakinek nem esett volna le a fentiekből. Hogy még biztosabbak legyünk a dologban, itt egy másik videó, ami ezúttal magáról a játékról szól:

Ez bizony valóban stratégiai játéknak tűnik! A címét is elárulom: Command&Conquer : Red Alert 3 néven fut a szentem. Tavaly év végén jelent meg, és végsősoron egy jó kis játékról beszélhetünk vele kapcsolatban (bár had tegyem hozzá, hogy nálam medium-low minőségben is lassú, de volt szerencsém megtekinteni egy modern gépen is, tehát nem olyanon mint az enyém, hogy a virágtartó szerepkört még remekül el tudná látni, de játékra alkalmatlan).

Szóval: van ez a háborús stratégiás téma, amely reklámkampányában milyen promóciós háttérképek/grafikák jelentek meg? Nagy tankok lövik a hullámokban rohamozó gyalogosokat? Á dehogy. Esetleg zuhanóbombázók támadják a légibázist? Dehogyis. Kérem szépen ilyen képekkel reklámozták ezt a csodálatos alkotást:

Nővel tényleg mindent el lehet adni

Amúgy hasonló marketinget követtek a cégemnél alkalmazott szivárgásvizsgáló spray gyártói is: egy alapvetően ipari célokra szolgáló eszköz flakonjára ráraktak egy csöcsös nőt, csak a biztonság kedvéért. Biztos úgy gondolták, hogy így hátha többen veszik

Ezek is érdekelhetnek:

1. Művészet és szórakoztatás
2. Headshotos napok
3. Postal2, avagy útmutató a mintapolgárrá váláshoz

A cikk megírásának apropója az, hogy épp most szenvedek a Quake4 installjával, mivel egy számomra rejtélyes "ERROR: wrong game DLL API version" hibaüzenettel egyszerűen nem akar indulni. Nekiláttam feltúrni a netet, már szedtem le vagy hat fajta javítófile-t, elolvastam 4-5 angol nyelvű fórumtopicot a témában, már beszórtam a fejem hamuval, és kivonultam a pusztába böjtölni (állítólag használ számítástechnikai problémákra), sőt, már kecskét is áldoztam a szoba közepére vörös festékkel felfestett pentagramban, de az se használt. Mennyivel egyszerűbb lenne PS2-vel nyomulni, behajítanám egy elegáns mozdulattal a szigorúan jogtiszta szoftvert tartalmazó DVD-t a meghajtóba, néhány pillanat, és már nyomhatnám is a viszonylag szép grafikájú játékokat, amik megvannak hozzá. De nem. Én itt görcsölök a PC előtt, most telepítem fel másodszorra ezt a szemetet, és eszembe se jut, hogy esetleg kezdjek valamit szerencsétlen elhagyatott kis szürke dobozú barátommal, aki ott szomorkodik a TV alatt két polccal a hátam mögött.

Miért is van ez?

Kézenfekvőnek tűnik a válasz: mert hülye vagyok. Ez mondjuk így is van, de kicsit azért bontsuk ki a dolgot.

Első tény: én kocka vagyok. Mondhatni geek (bár rajtam talán elsőre nem látszik, ellentétben a legtöbbel ). Nem annyira, mint a Tümmtümm-ös srácok, de tény, hogy a környezetemben található emberek nagy részénél többet tudok a számítógépekről (vagy ha ez nem is igaz, akkor az igen, hogy sokkal több időt töltök a gép előtt, mint ők ). Nekem az, hogy ez a tetű el sem akar indulni, és a fejemhez vág valami DLL API-s hibaüzenetet kifejezetten izgató (kivételesen szakmailag, nem máshogy). Kihívást látok a probléma megoldásában, és addig nem nyugszok amíg valahogy a végére nem járok a dolognak. Playstation-ön meg mi van? Egyrészt: nincsenek ilyen hibák, berakod a DVD-t, nem kell buherálgatni a registry-t, patcheket, meg update-ket szedegetni a netről, nem kell kecskét/szomszéd mammert/akármit áldozni a szent cél érdekében, a játék egyből indul, nem akad, nem fagy, hát van ebben élvezet? Hova lesz így a megoldott probléma felett érzett öröm? Naugyehogyugye.

Második tény: érzelmi kötődés alakult ki közöttem, és a kis számítógépem között. Szidom, ha lefagy annyitól, hogy el akarok menteni egy képet egy weboldalról, de örülök, ha elég neki másfél perc, hogy elindítsa a Jegyzettömböt. Szegény japán szórakoztatóelektronikai kütyünkről ez nem mondható el. Örülök, hogy birtoklom, de nem szerettem belé. Némi vonzódást érzek iránta, de nem hiszem, hogy valaha is rámásznék, egyszerűen nem az esetem. Igazából nem is beszélgettünk még túl sokat, lehet, hogy tök jó fej, meg megértő, meg satöbbi, de egyenlőre nem volt ideje bizonyítani nekem. Ez az én hibám is, lehet, hogy keresnem kéne a társaságát, de nincs kedvem hozzá. Túl régóta tart már a románc a PC-mmel, nehéz lecsapnia a kezéről, pláne, hogy már el is jegyeztük egymást jópár évvel ezelőtt.

Harmadik tény: azt a kurva kontrollert megszokni nem egy egyszerű feladat. Én, aki úgy ismeri a billentyűzetet, mint a tenyerét (tudtátok, hogy van rajta Euro-jel valahol? Tök durva ), én, aki az egerét szorongatva hajtja a fejét nyugovóra, én, aki játszi könnyedséggel pötyögi be akár azt is, hogy dezoxiribonukleisav (csak négyszer kellett javítanom, jó vagyok), szóval én, aki lassacskán olyanná válik mint a Matrix-ban az operátor marha nehezen szokom meg azokat a gomba-alakú analóg karokat, meg a millió gombot. Mi az, hogy meg kell jegyeznem, hogy melyik az X, melyik a O, meg ilyesmik? Nanemár. FPS-t játszani meg egyenesen lehetetlen ezzel a kacattal, mire becélzok valakit, huszonnégyszer lőnek agyon.

Negyedik tény: a TV-m (jó kis Orion gyártmány, nem röhögni!) nem feltétlenül tud olyan felbontást, és képélességet produkálni, mint a TFT-m. Jó játék a GTA:Vice City Stories (Pc-n nem elérhető, max. emulátorral), de könyörgöm: miért élvezném a játékot vele, ha egész egyszerűen nem látok semmit belőle, csak a nagy körvonalakat, meg a színeket (jó, túloztam kicsit )? Szabályosan idegesít, hogy az egész kép mosottabb, mint monitoron…

Szóval nem dúl a l’amour, viszont olyan szépen porosodik. Én meg ahelyett, hogy csak belökném a DVD-t aztán had szóljon, inkább telepítem a Quake4-hez az 1.3-as patchet, hátha az segít rajta… 

Szerk.: elindult Itt egy videó az introjáról, ez egyszerűen zseniális! :

Ezek is érdekelhetnek:

1. Headshotos napok
2. Művészet és szórakoztatás
3. Béke poraidra, Duke!

olyan játékokról fogok írni, amelyek erős hatást gyakoroltak rám, köszönhetően a beléjük feccölt munkának, és törődésnek. Ezek az én személyes kedvenceim, amelyeket bármikor bárkinek nyugodt szívvel ajánlok kipróbálásra, mivel élvezetesek lehetnek a kifinomultabb szórakozási formák kedvelőinek (tudom, az a színházba járás:)).

Először a Fahrenheit című eposzt szerettem volna górcső alá venni, de hosszas filózás után mégiscsak emellett a gyöngyszem mellett döntöttem, mivel mégiscsak durvább felütése egy induló rovatnak, mint egy kalandjáték

Ebben az FPS-ben tulajdonképpen azt kell tennünk, amivel egy átlag amerikai munkanélküli tenget(het)i a napjait (legalábbis szerintem, bár még sose voltam munkanélküli arrafelé): elmegy a boltba, visszaviszi a könyvet a könyvtárba, elmegy levizelni az apja sírját… A játék koncepciója az, hogy teljesen snassz "küldetéseket" kell benne végrehajtani, de valamiért mindig elborul a szituáció, és előkerül a jó öreg géppuska+benzines palack kombináció Például ha hősünk el akar menni gyónni, akkor szinte természetes, hogy a tálibok (akik egytől egyig olyanok mint Bin Laden) akkor rohanják le a templomot ‘Hitetlen kutyák!’ felkiáltással, amikor hősünk is ott tartózkodik. Meggyűlik a bajunk még a ‘Save a tree, burn a book’ (azaz: ‘Ments meg egy fát, égess el egy könyvet’) szlogent kántáló tüntetőcsoporttal is a könyvtárban, akik később ezt meg is teszik (értve ez alatt azt, hogy ránk gyújtják az egész kócerájt), ezzel megteremtve az alapot a játék egyik legidegesítőbb pályájának, amikor is ki kell menekülni a lángok fogságából (amúgy a Max Payne óta rühellem az ilyen ‘menekülj a lángoló akármiből, miközben scriptelt módon beszakad alatt a padló, és meghalsz, tehát be kell tanulnod az egész pályát, ha végig akarod vinni’-féle gamedesigneri húzásokat…).

 Amiért igazából a játék hatalmas felháborodást keltett világszerte, az az eszetlen brutalitás, és naturalizmus, amivel jobblétre szenderíthető a játék összes szereplője, beleértve az utcákon sétálgató lakosokat is. Ezen kívül melyik játékban tehető meg például az, hogy egy járókelőt mindenféle előzmény nélkül levizelsz (igen, van külön billentyű a sliccletolásra is:)), majd miután ettől hányni kezdett, lecsapod a fejét egy ásóval, majd leöntöd benzinnel, és ropogósra sütöd? Alapvetően megfelelően elborult lelkivilággal akár röhögni is lehet az ilyen dolgokon, de ami tény: a játék 2003-as megjelenése óta nem találkozhattunk olyan játékprogrammal, amiben ilyesmiket művelhetünk a monitorunkon… Szerencsére a készítőkben még volt annyi humanitás, hogy csak felnőttek szerepelnek a játékban (tehát gyerekeket, illetve idős embereket nem lehet benne cafatokra robbantani), de ezen és néhány "apróságon" (pl. nemi erőszak) kívül bármit elkövethetünk a "haza üdvére, és az emberiség gyarapodására"

Tulajdonképpen ami szalonképessé nem, de valamelyest tolerálhatóvá teszi a játékot az az, hogy – bár a látszat néha homlokegyenest mást mutat – alapvetően nem az öncélú erőszak, ami a játék mondanivalójának esszenciája. Két brutális kivégzés között kifejezetten érezhető a fejlesztők által gyakorolt társadalomkritika (pl. a ‘Hey kids, your parents going to die’ feliratú óriásreklámok; a vágóhíd, ahol egy teljes tehenet darálnak a kolbászba; illetve a fejlesztők bölcs előrelátásának köszönhetően a játékban szereplő tüntető szülők, akik a gyerekeiket érő erőszak ellen tüntetnek, de persze mindegyik rendelkezik egy-egy komolyabb mordállyal), illetve a morbid, de visítva röhögésre késztető humor, ami egy teljesen egyedi szájízt kölcsönöz a játékélménynek. Ha a játékban "csak" mindenkit meg lehetne ölni, akkor is híre ment volna (köszönhetően az agresszív játékok ellen ágáló szülőknek/politikusoknak/szervezeteknek), és akkor is betiltották volna jópár országban (mint ahogy az meg is történt), de hamar a feledés jótékony homályába süllyedt volna ez az alkotás.

A játék grafikája mai szemmel már nem nagyon értékelhető, mivel egy enyhén oldschool Unreal-motort használ, mindenesetre a funkcióját remekül ellátja. Került némi fizikai motor is bele, ami egy egészen korrekt rongybaba-fizika, és a két pisztolylövéstől felrobbanó autók röppályájának kiszámításakor vehető leginkább észre.

A hangok tekintetében leginkább a ‘semmi különös, de megteszi’ dominál, néhány részlet viszont kifejezetten tetszett: a néhány helyen környezeti zajként hallható általam ‘elmebeteg zümmögés’ címen futó hangeffekt, illetve hősünk hangja (és elmés kommentárjai, pl. a vizelésnél benyögött ‘a virágok már úgyis szomjasak voltak’ és társai) kifejezetten feldobják az összképet.

A játék elérhető magyar szinkronnal is, amely szerintem kifejezetten jól sikerült.

Ami a cikk megírásának az apropója volt, hogy pár hete beszélgettem egy fiatal kölökkel (kb. 12 éves a srác) a játékokról, meg hogy mi mennyire király szerinte, és megkérdezte tőlem, hogy nem lesz-e mostanában Postal3, mert a második rész az egyik kedvence… Mélységesen elítélem azokat a politikusokat (pl. Schwarzenegger, akinek azért volt pár khm… nem túl tündibündi filmje is), és egyéb szervezeteket/ügyvédeket/stb., akik a fiatalság megrontóinak igyekeznek beállítani az erőszakos játékokat, mindemellett ezzel én se értek egyet, hogy egy ilyen befolyásolható kisgyerek ezt a játékot nevezze meg, mint az egyik kedvencét. Megmondom őszintén, hogy néhány esetben még én is rosszul voltam attól, amit a monitoron láttam (nincsenek kötélből az idegeim, és akkor még finoman fogalmaztam ), de hogy egy gyereknek ennyire levigyék a küszöbszintjét az erőszakkal szemben, az tényleg káros lehet. Amikor én ennyi voltam, akkor a legdurvább játék a Doom volt, meg a Barbarians, de azok messze nem voltak ennyire élethűek, mint például a jelen cikkem tárgya. Mindezt mondom amellett, hogy tényleg elhatárolódok (az mostanában úgyis divat, mindenki elhatárolódik mindenkitől ) az álszenteskedéstől, illetve a politikai, vagy gazdasági érdekekből elkövetett boszorkányüldözéstől, amit folytat néhány érdekcsoport a videojátékok ellen, de azért van egy vonal, amit meg kéne húzni, és nem engedni a kölköket olyanokkal nyomulni, amik a vonalon túl esnek.

Végeztül pedig íme egy videó, ami többet mondd, mint ezer kép, és százezer szó:  

Ezek is érdekelhetnek:

1. Béke poraidra, Duke!
2. Művészet és szórakoztatás
3. Minden FPS-ek ősatyja + novella általam :)

Khm… mi a különbség közöttük?

Elárulom: 28 év

Az első játék címe Pacman, és 1980-ban jelent meg az első verziója, míg a második a GTA (Grand Theft Auto) játéksorozat 4. része, és 2008-ra datálódik.

Eszméletlen fejlődésen mentek át ezek a játékok. A Pacman (ami természetesen a maga módján egy csoda) mai szemmel röhejes szörnyei, teljesen funkcionális grafikája (legyen valami labirintus vonalakból, aztán jónapot), és egyszerű játékmenete után egy szédületes evolúció (számomra) jelenlegi csúcsa az alsó képen található GTA4.

Nézzük csak, miben is különbözik a két játék?

Eltérések a Pacman és a GTA4 között

	Pacman	GTA4	Megjegyzés
Gépigény:	1x ZiLOG Z80 @ 3.072 MHz	Intel Core 2 Quad 2,4 GHz, AMD Phenom X3 2,1 GHz	Kb. 3200X gyorsabb processzor kell a GTA4-nek
Multiplayer:	hát… esetleg lehet felváltva játszani	van, bárkivel a Földön, egyszerre max. 32-en
Helyigény (megabyteban):	0.00001 Mb	~15360 Mb	a GTA4 esetében az adat pontatlan lehet, a Pacman viszont precíz!
Erőszak:	max ha idegbajt kapsz, és szétvered a berendezést…	akad…

Szóval azért van némi differencia nna.

Amúgy ami tulajdonképpen a post megírására késztetett az az a gondolat volt, hogy a mai idősebb korosztály (ezalatt értem a 40+ kategóriát), akik még hellyel-közzel számítógépes játékokkal eltöltött fiatalság nélkül tudott felnőni (nem tudom eldönteni, hogy jó-e ez nekik, vagy sem) effektíve a mai napig úgy gondolja, hogy a ‘videojáték’ az egy viszonylag gyerekes, hülye dolog, aminek olyasmi a grafikája, mint a Pacmannek. Max mint a Doomnak. Emberek! EZ MÁR MŰVÉSZET. Egy olyan művészeti ág, amiben a naplemente nem csak festve van, hanem mozoghatsz benne, és az élethűen fodrozódó vizen megcsillanik a napfény! Mintha életre kelne a falon lógó csendéletben a réten a tehén, és te odamehetnél hozzá megsimogatni! Hosszú időnek kell eltelnie, mire felnő egy generáció, amelyik már értékeli az ilyen játékokban rejlő szépséget, és nem csak legyint hogy ‘áh, gyerekeknek való’. És az ilyen játékok, mint a GTA4 tapossák ki az utat

Ennyi áradozás után egy angol reklám a játékról: 

Azért nem válaszottam egy játékot bemutató videót, mert még valaki betámadna, hogy népszerűsítem az ártatlanokkal szembeni erőszakot. Erről is megvan a véleményem (mármint arról, hogy mennyire álszent, és ostoba dolog játékokat hibáztatni az odafigyelés hiányából, és a TV általi felneveltetésből adódó lelki defektusokért gyerekeknél), de az megint egy külön poszt témája lesz…

Ezek is érdekelhetnek:

1. Postal2, avagy útmutató a mintapolgárrá váláshoz
2. Headshotos napok
3. Porosodik a Playstation 2-m