Tegnap éjjel sikerült behasítanom Tamás barátom hathatós támogatásának, és Marci háziborának segítségével (mindkettőért köszi srácok), úgyhogy most nem fogok írni, mivel elég nehezen tudok koncentrálni úgy, hogy a fejem konkrétan szét akar robbanni, ráadásul nincs itthon kaja, ami felszívná a szeszt a gyomromban, ezért az is fáj rendesen. Viszont hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül, ezért íme egy nagyon régi sztori egy nagyon régi buliról, amelyet Petivel éltünk át amikor még Ajkán voltunk kollégisták:

Pepsi sziget – avagy a 2002-es év majálisának története, amelyben főszerepet játszik Hajesz is

Nahát, idén is volt egy majális, amelyen már én is részt vettem, mint a Bercsényi fiúkollégium oszlopos tagja, akit már a 3. ott eltöltött héten beválasztottak a DÖK-be, és javaslatokat tehet arra nézve, hogy ki kerüljön feketelistára, és ki ne, ezzel olyan embereket hozva kellemetlen helyzetbe, akiket nem is ismer.
A dolog megint elég spontán módon kezdődött: felszálltam a picike buszikámra, (néddmá a bolond Word-öt, aláhúzta a buszikát!) és vidámon bezötykölődtem Ajkára Lacikával az oldalamon. Út közben beszélgettünk sok érdekes dologról, asszem aznap épp a repülés elmélete és gyakorlata volt a főtéma, továbbá az, hogy a Kab-hegyi adó miért nem látszik a belvárosból. Megérkeztünk, és volt még némi időnk, úgyhogy kigyalogoltunk a vasútállomáshoz (igen, a Smaragd büfé környéke…). Ez indította meg a lavinát: orvul letámadott bennünket Mr. Hajesz és Mr. Peti. Felszálltunk a buszra, de már tömték a fejünket, hogy igyunk még egy (kettőháromnégy…) italt, aztán utána menjünk fel. Ők már túl voltak egy pár dolgon, mi meg – mondanom se kell – ártatlanok voltunk, mint a ma született hátrány ( (C) by Geszti Péter).  Már fenn ültünk a buszon, amikor ránéztem az Petire, és azt mondtam:
– Na jól van, menjünk!
A sofőr kicsit se nézett hülyének, amikor leugrottunk a buszról (én, Hajesz, meg a Peti), és bementünk a  kocsmába… pontosabban a csak a teraszig, ott leparkoltunk, és hoztunk magunknak némi khmm…. „üdítőitalt”. A srácok (asszem) töccsöztek, nekem meg eszembe jutott egy régi kedvenc, amit én gumimaci néven ismertem: 3 deci fehér…kóla, meg két deci Sprite. Ez annyira elnyerte Hajesz bácsi tetszését, hogy egyből hozatott még kettőt, úgyhogy a végén majdnem visszabüfiztem a cuccot, amikor rohanni kellett a buszra. Az úton felfelé végig győzködtek, hogy menjek vissza velük, meg hogy milyen jó lesz (Peti is, pedig benne még megbíztam… Utólag bevallotta, hogy tényleg nem kellett volna…), ja és hogy mekkora fasz vagyok, hogy elbaszom a szórakozásukat. Amíg felértünk, még tartottam magam, de fent feladtam:
– Jól van, menjünk! (Dezsavú, asszem…)
A tömeg ünnepelt, csak Bobó barátom homlokán jelentek meg a gondterheltség mély ráncai. Csak annyit mondott:
– Ne menj má’ le! – én pedig tékozló fiú módjára az arcába nevettem (büdös borszagú pofával), és csak annyit mondtam:
– Heeee???
Erre ő is belátta, hogy már minden mindegy, és elengedett. Látni akarta, hogy a saját káromon tanulok.
(Érdekes, hogy minden csövezős sztori így végződik : „ és hőseink belátták, hogy kurva nagy hülyeséget csináltak.”) Szóval még körbeérdeklődtünk minden veteránt, hogy nem-e jönnek le idén is (nem akartak). Kisurrantunk a kóterból (már amennyire állapotunk megengedte), és belevágtunk az éjszakába. Irány a Lódomb, izé Csikólegelő! Közben kellemesen besötétedett, úgyhogy kb. 5 percenként zuhantunk bele kisebb-nagyobb dolinákba (gyk: víznyelőkbe), és kénytelen voltam előhúzni machetámat, ha meg akartuk úszni a raptorok támadását. Nagy nehezen elvergődtünk egy olyan pontra, ahonnan már egy köpés volt a G-ék utcája, Hajesz éppen egy haverjáról mesélt, akit megöltek a punkok, meg arról, hogy ő minden ruhában punk marad, továbbá említette egy haverját, akit a nyolcason ledarált egy kamion, szóval jót beszélgettünk. Lábam alatt újra a biztonságos betont érezhettem (városi gyerek vagyok, vagy mifene!), és elindultunk lefelé az utcán. A vasúti hídnál Hajesz meglátott egy bóját, (vagy mi a faszt), ami egy kisebb kráter volt hivatott jelölni az útburkolaton, és bedobta a mélységbe, azt üvöltözve, hogy „mocskos újgazdag, remélem megdöglesz az autódban!”, mivel épp’ jött egy delikvens gépjárművel. Leértünk az Üveggyár elé, ez a marha még bevetődött a sövénybe (egy öreg bácsi épp’ ott hugyozott egy méterre tőle…), úgyhogy halálra röhögtük magunkat a Petivel. A Smaragban kikért a srác 3 móókust (ahogy ő hívta a gumimedvét), és azt iszogattuk. Egy bizonyos mennyiség után Mr. Hajesz sem egy szociális lény, ezért ráborult a padra, és PiCsát hallgatott vókmenről. Így múlattuk az időt, amikor Peti aszongya, hogy meg kék írni a zangolháziját. Mondom neki, hogy hülye vagy, vagy mi a faszom? de ő csak erősködött, meg még egy füzetet is előrántott, bizonygatva az ügy iránti elkötelezettségét. Na mondom, jóvan. Nekiálltunk megírni, de a végére már olyan hülyeségeket írtunk angolul, hogy „bocsánat, de részeg vagyok, ezért nem tudok fogalmazni”, meg hasonlók… A heveny agymunkát egy hangos kongás szakította félbe, mivel Hajesz bácsi lezuhant a padról (háttal) és jól bevágta a fejét az egyik kertilámpa tartóoszlopába. Hajolunk fölé, mint a Vészhelyzetben, aszongya a Peti:
– Te, ez meghalt!
Már kezdtem pánikba hajszolni magam, amikor ez a hülye majom nekiállt röhögni a földön fekve. Egy kicsit szidtuk a kurva anyját, aztán felcihelődtünk, és elindultunk a buláj felé. Nem akarom lelőni a poént, csak annyit mondok, hogy most jön a legjobb rész.

HATÁSSZÜNET

Szóval, épp a Tó fele bandázgattunk (beszóltunk mi is egy kamatyoló párocskának, satöbbi), Hajesz egyre kevésbé bírt a szervezetére rászabadult bódító anyagok hatásával, mert a végén már leült a Tó partjára, és a lábával pancsikolt a vízben. A lábán 43-as Shelly’s Rangers figyelt, de ez őt már elenyésző szinten zavarta. Felrángattuk a seggéről, megyünk tovább, egyszer csak egy hatalmas, mély, iszapos tócsa állt az utunkba. Mire bármit csinálhattunk volna, Norbikám már hanyatt feküdt benne, és dobálta a bukfenceket. Fröccsent a cucc mindenfele, elég annyit, hogy a bomberem, ami akkor rajtam volt, még mindig a kóterban szárad a fogason… Szóval: ott hentergőzik önfeledten (hátán egy katonai hátizsák), mi meg szidjuk a kurva anyját, amikor megelégeltem a dolgot, és odaléptem hozzá a tócsához, és felrángattam. Már ott voltam, hogy lekeverek egy pofont is, de rájöttem, hogy attól csak még mocskosabb lennék…úgyhogy csak szimplán elküldtem a kurva anyjába (az est folyamán sokadszor). Ez nagyon meghatotta, olyannyira, hogy bele akart ugorni a tóba egy olyan felszereléssel, mint egy légiós (10 kg bakancs, satöbbi)… Még a végén ránk fogták volna, úgyhogy rántottam rajta egyet a zsákjánál fogva. Ekkor dobott egy újabb 10 pontost a tócsába, de látszott a „röppályáján”, hogy ez nem véletlenül alakult így. Ekkor döntöttünk úgy Péterrel, hogy megszabadulunk tőle. Valahogy nem volt kedvünk egy dzsungelharcossal szórakozni menni… Már a pofája is tiszta sár volt, a kabátjáról, meg a gatyájáról nem is beszélve… Szóval nem volt egy szép látvány, annyi szent. Kivittük a (Pepsi)  Szigetre (az ajkai csónakázótó közepén található sziget, hídon át megközelíthető -szerk.)
, és sorsára hagytuk azzal, hogy majd hajnalban érte jövünk. Közben felhívtam a Rolandot, hogy megtudjam, merre van. Egy enyhén álomittas hang szólt bele a kagylóba, amiről kiderült, hogy a Kővári tulajdona, és közölte velem, hogy a Roli éppen rókázik a fűzfák alatt. Arra a kérdésemre, hogy hol vagytok, a válasz az volt, hogy itt, a fűzfák mellett. Aha.
Elindultunk, Peti meg csak sírt, hogy pöttyös lett a gatyája. Már azt hittem, világgá szaladok, mire egyszer csak:
– Jéé, már nem is pöttyös!
Jól van, IQ-bandita! Nagy nehezen megtaláltuk a party helyét, valami a mulatós zenét játszó „zenekarok” között az igényesebbek közé sorolható egyesülés nyomta a lakodalmast, és egy pillanat alatt megtaláltuk a kollégista szekciót: Kővári, Roli, Gábor, a többit nem ismertem. Rötyögtünk egy ideje, amikor egyszer csak sikoltást hallottam a tömegből. Valaki orvosért kiáltott, és… előlépett Hajesz. Ronda volt mint a bűn, hajából iszalagok, és moszat lógott, arca barna volt a sártól, cuppogva lépegetett felénk csurom iszapos gatyájában. Rosszabb állapotban volt, mint amilyenben hagytuk! Kezet nem fogott vele senki, mert látták, hogy néz ki. Vigyorgott, aztán megpróbált táncolni, de elhúzódott tőle mindenki. Úgyhogy ledobta a zsákját a földre, és elindult valamerre. Visszajött, és láttam, hogy a kugeros bácsik gyanakodva méregetik. Bazzeg, ebből balhé lesz – gondoltam, de amikor láttam, hogy majd megszakadnak a röhögéstől, amikor egy pillanatnyi (kb. fél órás) megszédülése után a földön fetreng, akkor már láttam, hogy nem lesz semmi baj. Amúgy a party szabadtéri volt, nem sátoros. Szóval vége lett a zenének, leültünk a padokhoz egy-egy sörrel felszerelkezve, Hajeszt meg elhagytuk valahol. Látjuk, hogy közeledik a többi kóteroshoz, és leül közéjük. Öt perc múlva már senki se ült annál a padnál, átjöttek hozzánk, és panaszkodtak, hogy milyen büdös ez a barom. Később kiderült, hogy a hídba kapaszkodva függeszkedve jött ki a tóból… Huh… Szerintem az ilyen egy kortyot se igyon… Mindegy. Meguntuk a dolgot, és kisurrantunk az utcára. Tanakodtunk egy csöppet, hogy mi legyen: sziget, vagy kóter. Az utóbbi mellett döntöttünk. A síneken ballagtunk fölfele az erdő közepén, már minden bokorban veszett kutyákat láttam, és idegesen szorongattam a pillangókés nyelét. Mindenesetre nagyon hangulatos volt: a telihold vigyorgott alacsonyan a fák felett, langymeleg szél borzolta hajunkat, a sínek kígyóin megcsillant a holdfény, és majdnem elaludtunk izé…, egyjáró helyünkben, olyan kibaszott álmosak voltunk. Felértünk szerencsésen, kezdett visszatérni az életkedvem, nna, mindjárt bent leszünk a jó meleg szobánkban… de nem volt nyitva a bejárati ajtó.
– Bazzeg, Peti! Te igazán tudhattad volna, hogy ez lesz!
– Jóvanna, most mi a faszt csinálunk?
Nem volt mit csinálni (legyalogolni meg semmi affinitásunk nem volt), lefeküdtünk szépen a Bercsényi bejáratához a padokra. Pontosabban: Peti a padra, én meg mellé a földre. Aludtunk kb. fél órát. Megébredtem (nem volt nehéz), és támadt egy ötletem: az est folyamán többször felhívtam a Horit, hogy be tud-e juttatni valahogy a kóterba de sose vette fel. Hátha most! Felhívom… kicsöng!!! Csörgött kettőt, egy álomittas hang szólt bele a telefonba. Mintha a Hori lett volna az. Mondom neki:
– Szevasz Hori! Bazmeg, juttass be valahogy minket!
Érezni lehetett az értetlenséget a vonal túlsó felén. Pár másodperc reakcióidő után kikövetkeztettem, hogy ez a Hori faterja volt, mivel az otthoni vezetékesüket hívtam fel, és lehet, hogy most nem kellett volna felébreszteni… Sűrű bocsánatkérések között letettem a telefont, és a falat kapartam, hogyan lehetek ekkora marha??!
Túltettem magam a dolgon,  aztán visszanéztünk a bejárathoz. Zárva! Hátramentünk a fotocellás ajtóhoz, az se volt nyitva (érdekes módon). Petike meg lekapcsolta a kinti világítást (ennek még szerepe lesz!) Baszott az ideg, hogy a többi majom meg bent fekszik a jó melegben, mi meg itt szenvedünk. Magamhoz vettem egy kiterített szőnyeget, és visszadzsaltunk a bejárathoz. Leterítettük a földre a szőnyeget a sarokban (ahol nem fújt annyira a szél), és lefeküdtünk. Már épp’ kezdtem volna elaludni, amikor meghallottam, hogy a kavics csikorog az épület túlsó oldala fele, mintha valaki jönne. Felkeltettem a Petit (vagy még ébren volt, nemtom), kérdeztem, hogy hallja-e. Hallotta. Jól van, akkor még nem hülyültem meg teljesen! Végülis nem jött semmi, hogy megverjen/megegyen, úgyhogy visszaaludtunk. Egy óra kényelmetlen, fázós alvás után (már pirkadt) újra próbát tettünk. Miközben mentünk, láttuk, hogy a külső villany újra világít. Ez jó jel! Be is igazolódott jobbsejtelmünk, a kapu az álmok birodalmába nyitva állt. Kb. 3/4 4 lehetett. Feltántorogtam a szobába, lerúgtam a cipőmet, levetkőztem, beszéltem pár szót a Totóval, aztán bedőltem az ágyba. És nem tudtam elaludni!! Legalábbis az első 10 percben. Aztán… enyhén szar volt felkelni 6-kor… A köv. napból nem sokra emlékszem, a délutánját végigaludtam (tök jó volt), Hajesz meg a cuccait mosogatta/szárítgatta. Az egész kóter rajta röhögött, és persze mindenki megtudta, hogy mi történt vele… Szóval emlékezetes egy este volt, és én szeretem az ilyen sztorikat. Csak pár év kell hozzá, és tök jól lehet őket mesélni társaságban…
Szóval én csak a szépre emlékezem 2002 május elsejééből.

Meg legalább ezt a délutánt is tök jól elbasztam…