Érdekes dolgot vettem észre magamon: minél nagyobb a zűrzavar az életemben, annál jobban vágyódok a régi, nosztalgikus időtöltéseim után. Nagyon  jó példa volt erre a pár nappal ezelőtti Duke Nukemes post (amit még nem sikerült implementálni a backupból -JonC), mivel tényleg kellemes volt újra látni a régi grafikát, a főmenüt, meg újra felidézni a pálya összerakásának a – gyakran szitkozódásra ingerlő – részleteit, mint például az utolsó képen látható sárga Volán-buszon látható textúraelcsúszást a sarkánál, amivel – emlékszem – annak idején órákat tököltem, hogy kijavítsam, de nem jártam sikerrel. Szóval újra tizenéves kölöknek éreztem magam, akit nem tett még feszültté a banki kölcsön, az állandó pénz- és időhiány (ami miatt nem tudok eljutni sehova, pedig nyár van) az albérleti lét, a munkahelyi stressz (mert bizony itt az is akad), meg a többi szarság, ami a felnőtt léttel együtt jár.

Ennek az érzésnek köszönhető szerintem az is, hogy ma azon kaptam magam, hogy a Vaterán Commodore64-eseket nézegetek, és közben azon gondolkodom, hogy kéne venni egyet, és újra átélni azt, amit tizenpáréves srácként volt szerencsém a negyedik emeleti panellakásunk kisszobájában. Újra állítgatni a magnó fejét, kirakosgatni a túlmelegedett trafót az ablakba, hogy hűljön, meg a többi – mai szemmel röhejes, és idegesítő – nüanszot elkövetni csak azért, hogy pixeles játékokkal játszhassak.

Azoknak akik mondjuk most csak néznek, hogy mi a fenéről is beszélek, elmondanám, hogy mi is az a Commodore64. Ez volt talán az egyik legelső nagyon széles körben elterjedt személyi számítógép, még anno a nyolcvanas években. Tudni kell róla, hogy – akkoriban hihetetlennek számító – 64 kilobyte memóriát tudhatott magáénak (ki se merem számolni, hogy ez hanyadrésze egy mai gépének), volt külön hang- és grafikai chipje, önálló, beépített oprendszere, 16 színt tudott megjeleníteni (azaz töredékét egy párezer forintos telefon kijelzőjének), és az egész gép egy házba volt belezsúfolva, tehát így festett:

Hatalmas népszerűségre tett szert néhány év alatt, sőt a mai napig rengetegen fejlesztenek rá játékokat, és egyéb szoftvereket. Léteznek úgynevezett emulátorok PC-re, amelyek arra hivatottak, hogy az eredeti gép funkcióit, parancskészletét szimulálják PC-n, így egy többszázezer forintos gép is képes lehet arra, hogy idestova 20-25 éves, mai szemmel hányingerkeltőnek tűnő játékokat futtasson a TFT-monitoron megjelenítve. Én speciel egy egészen érdekes anakronisztikus dolognak tartom, hogy egy ilyen kis program segítségével a 2 gigás Intel procimon futtatva jelenhet meg a Samsung TFT-men ez a klasszikus képernyő:

Ez kábé olyasmi, mint amikor a mai gépeken megjelenik a Windows asztala bekapcsolás után, és nekiállhatsz programokat indítani, a különbség mindössze annyi, hogy ennek a gépnek nem volt merevlemeze, így minden bekapcsolás után háttértárolóról kellett betölteni a memóriájába a használni kívánt alkalmazásokat (amelyek furcsa módon 99.9%-ban játékok voltak). Az előbb említett háttértárolók is megérnek egy misét: lehet, hogy sok ma cseperedő fiatal már nem is emlékszik ilyenre, de nagyfloppin, és magnókazettán(!) tudta a gép tárolni az adatot. Ez utóbbi volt az érdekes mutatvány: egy kazettán akár több tucat játék is elfért, de csak szépen egymás után a szalagon. Ahhoz, hogy az ember tudja is, hogy mit hol keressen rajta, ahhoz bizony szükség volt egy kis katalógusfüzetre (az enyém még megvan, féltett kincsét képezi a retrogyűjteményemnek), amelyben feljegyezhette, hogy egy adott játék melyik sorszámú kazetta melyik oldalának melyik részén kezdődik. Ezt a magnó beépített számlálójával lehetett megoldani, amelyet a kazettát koppig visszatekerve volt érdemes lenullázni, majd indulhatott a programok kiírogatása a füzetbe. Így utólag már elmagyarázni is nehéz ezt, de annak idején pofon egyszerű volt az egész. Tessék, íme egy kép az én füzetemből, hátha így érthetőbb lesz a fenti művelet:

<Pótolandó ez is>

Aztán persze nekem is beütött a jóvilág, szereztem egy floppimeghajtót, így már sokkal kényelmesebben tárolhattam a cuccaimat, és valahogy sose sírtam vissza a magnós szenvedést utána (és akkor még a magnófej beállítgatásról kiscsavarhúzóval még nem is meséltem 🙂 )…

Szóval a mai agyonegyszerűsített, agyonfelhasználóbarátosított világunkban, ahol már mindenki tudja használni a számítógépeket (már éccsanyám is tolja az iwiwet, hogy csak egy példát mondjak) nagyon hülyén tudnak rámnézni nálam fiatalabb emberek, amikor elmesélem nekik, hogy bizony én annak idején átjátszókábellel rögzítettem magnókazira játékok zenéit (amelyek tényleg kimerítik a nyolcbites fülerőszakolás klasszikus mintapéldáit), vagy amikor előadom nekik, hogy annak idején írtam kalandjátékot BASIC-ben, és a Commodore ASCII-karakterjei segítségével rajzoltam meg a grafikákat hozzá. Sőt, ma már – az idő mindent megszépít, és ez tényleg így van – röhögve tudok sztorizni a Project: Stealth Fighter nevű repülőgépszimulátorról, amely nekem két kazetta négy oldalán terpeszkedett(!), és konkrétan úgy nézett ki a vele való szórakozás, hogy az ember elindította az első oldal betöltését, kábé fél órás malmozás után bejött a főmenü. Itt az ember beállította azt, hogy milyen küldetést akar tolni, stb., majd megfordította a kazettát. Újabb fél óra töltés után jöhetett kábé 20 perc játék (feltéve hogy nem szedték le 5 perc után), majd kazettacsere. Megint eltelt fél óra (közben az ember nyugodtan elmehetett vacsorázni, fürödni, stb., bőven belefért az időbe), majd megcsodálván a Game Over képernyőt, újra nekiállhatott betölteni az első kazettát, ha újra akart játszani. És ez komolyan így ment! Annak idején valahogy mégis volt ideje az embernek kivárni, most meg ideges, ha akár csak 3 percet tölt két pálya között egy überszép játék…

Igen, annak idején ez volt a számítástechnika, és nagyon örülök neki, hogy annak idején nem maradtam ki belőle. Tessék megnézni az alábbi videót, és szörnyülködni, hogy miért tudtam/tudok én (is) lelkesedni:

httpv://www.youtube.com/watch?v=eY2gK1MPgh8&feature=player_embedded