“Imádom” a hétfőket. A félkómás ténfergés, a szociális érintkezések, beszélgetések, és régóta építgetett haveri kapcsolatok totális semmibevevésének napja ez a számomra. Ez azért van, mert nem elég, hogy rohadt korán kell kelnem, még ki is kell szakadnom az otthoni jóvilágból (melyet életem három legfontosabb nője, és a barátaim alkotnak körém), ráadásul utána a napot egy rohadt unalmas oktatáson vagyok kénytelen végigkínlódni harcolva a rám-rámtörő kómahullámokkal, amelyek néha kombinálódnak némi fáradtságból adódó frusztráltságérzéssel is. Ez az érzés kombinálva azzal a ténnyel, hogy azért illene figyelni is arra amit a tréner mond eredményezi azt, hogy kellemes közérzetben telnek ezek a hétkezdő napjaim. Amúgy érdekes megfigyelni azt, hogy hazaérvén hogy tért vissza az életkedvem ma is: végre a saját gépemnél ülök, nem morog álmosítóan az – amúgy a körülményekhez képest lelkes, bár meglehetősen bekockult oktatónk – és végre megint hallgathatom a Trine című játék meseszerűen csodálatos zenéit, amelyekbe első hallásra beleestem, mint vak ló a gödörbe (rögvest rittyentek is egy postot róla, mert mint a L’Oreal-t a nők, ezt ő is megérdemli). Már csak egy kávét kéne vadásznom valahonnan (az albérletben sajnos esélytelen), továbbá el kéne magam vonszolni a fürdőig, és máris jobban érezném magam. Fel kell emelnem a seggem, nincs mese.