Tegnap este – hazaérvén egy kellemes pizzázós-sörözős-leózós estéből, amelyet Juccal, és Dave+barátnője társaságában töltöttem el (a fizu utáni egy hét, és a dolce vita esete ugye ) – a tegnapelőtti WinXp telepítéstől felbátorodva (”most megtáltosodott a gépem, mert nincs rajta semmi felesleges szar” – gondoltam naivan) úgy gondoltam, hogy felrakom a Street Fighter 4 című örökbecsű klasszikust. Bátorkodtam ezt megcselekedni annak fényében, hogy még délután kipróbáltam egy tesztprogramot a vason, amely azt méri, hogy mennyire futna ez a játék, ha feltelepíteném, és egészen baráti értékeket mutatott. Szóval felzavartam a vinyóra a cuccot olyan éjfél magasságában, és nagy bátran nyomtam egy duplakattot a parancsikonján. A két gigás procim itt halhatóan felnyüszített, és dadogósra fogott hangon próbálta leküzdeni a feladatot, amelyet a főmenü megjelenítése jelentett a számára, de némi kínkeserves szenvedés után sikerült abszolválnia a problémát.

Ami arra késztetett, hogy felrakjam a játékot az az volt (a bíztató előjeleken kívül), hogy megboldogult gyerekkorom egyik kedvenc verekedős játéka volt a Street Fighter 2 (még anno 1994-5 környékén), mivel örök emlék maradt a mai szemmel is egész tűrhető grafikája, a játékmenete, és a tény, hogy bizony csináltak belőle C64-es verziót is, ami ugyan ronda volt mint a p*csa, de legalább létezett.

Amúgy ha esetleg a játék nem is, de a film talán ismerős lehet mindenkinek, asszem Van Damme, meg Kylie Minogue is játszott benne, és verekedtek benne. Sokat. Ezen kívül pozitívumot nem véltem felfedezni ebben a filmtörténeti mérföldkőben, de egészen biztosan az én ízlésemben van a hiba.

Szóval anno nagy felhajtás volt a játék körül, kijött minden platformra ami csak létezett (talán csak Moulimex turmixgépre nem portolták, bár ebben nem vagyok biztos), csináltak filmet is belőle, meg vagy 10 fajta variációt, hogy a műanyag figurákról, meg egyéb biszbaszokról ne is beszéljek. Aztán következett egy röpke évtized, amíg kicsit leült a dolog, és most újramelegítették a cuccot a Capcomnál, hogy a mai kölkök is tudhassák, hogy bizony létezik olyan, hogy verekedős játék, nem csak lőni lehet a gonosz náci bácsikat gépfegyverrel. Szerintem a mai tizenévesek (feltéve ha csak PC-n játszanak) nem is nagyon láthattak ilyen csépelős cuccot, mivel manapság nem divat ilyet fejleszteni. Ezt én személy szerint sajnálom, mert szeretem ezt a stílust, és – ahogy a gépem esete is bizonyítja – nem is kell nekik olyan erős vas, mint mondjuk egy ultrareális FPS-hez, tehát talán még én is tolhatnám őket. Itt szeretném megjegyezni, hogy van még egy hasonló stílus, amit hiányolok, mégpedig a “megyek jobbra oszt ütök mindenkit” címűt (mint pl. a Cadillacs and Dinosaurs, ami egy isten játék a mai napig), azok is jók voltak nagyon, bár az agyat nem erőltették meg túlzottan

Szóval erős nosztalgiával álltam a játékhoz, és szerencsére nem kellett csalódnom benne. Kicsit vakmerő lépés volt részemről a telepítése, mert annyira azért nem megy tükörsimán (nem szaggat, csak simán lassú), de még élvezhető a játék vele. A tegnapi 20 perc alapján kifejezetten jót tett a játéknak az eltelt néhány év, mivel megmaradt oldalnézetes bunyós anyagnak, de néha bizony meglódul a kamera a tér minden irányába (főleg a brutálisabb kombóknál), és iszonyat látványos szemszögekből mutatja be a nyaktörő mozdulatokat. Néha a szám is tátva maradt szinte, annyira jól meg vannak koreografálva ezek a jelenetek, úgymond van bennük erő. Legutoljára ilyet a King Kong című játékban éreztem, amikor az óriásmajommal osztottam a megatonnás pofonokat a T-Rex-eknek, és lassult közben az idő, meg fröcsögött a vér

Tetszik még a grafikája is, megpróbálták megtartani a rajzos hatást, de sikeresen ötvözték az új technikákkal, és persze a figurák is 3D-ben pompáznak. A hátterek is mókásak, nekem a kedvencem eddig a japán báros pálya, ahol néha egy-egy vendég átesik a korláton, és a küzdőtéren landol. Sajnos őket nem lehet lepofozni, de vicces megfigyelni őket, hogy hogyan próbálnak visszakepeszteni a nézőtérre.
A kombókról sokat nem tudok elmondani, mert egyelőre a “nyomkodok össze-vissza, aztán hátha lesz valami” harcstílust erőltetem, és figyelem, hogy a gépi ellenfelek mit akcióznak (mondhatom, néha igen látványos kunsztokkal veszik le az életrőm felét), de állítólag nem sok változás történt a klasszikus elődhöz képest. Amúgy hasonló volt az Outrun című 1988-as remake-je, az Outrun2006 nevű játék, amely szintén nem nyúlt túlzottan az alapokhoz (mármint irányítás, játékélmény, hangulat stb. szempontjából), “csak” szebb lett. Sokkal szebb:

A játék tehát tetszik, nem rúgta fel az előd által lefektetett alapokat, csak egy szemet gyönyörködtető új köntösbe csomagolta azokat. A gépigénye is egészen baráti, szóval bárkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani, aki bunyózni szeretne, de nem akarja közben elveszíteni a fogait.