Archive for the Category »Régi post «

Akkor mi most betegek vagyunk?

Ma – didibárba menet – felvetődött az a hipotézis, miszerint amikor az embert felakasztják, akkor állítólag még utoljára el szokott élvezni. Namármost Dave szerint ez egy utolsó elkeseredett fajfenntartási próbálkozás, mire én megkérdeztem tőle, hogy szerinte mennyi az esély arra, hogy pont khm… termékeny talajra hulljon a mag, mire ő nekiállta bizonygatni az igazát, továbbá közölte velem, hogy igenis van rá esély, és az ember olyan, hogy ha egy pici esély is mutatkozik akkor megpróbálja. Szerintetek mi betegek vagyunk, hogy ilyen témáink vannak? 🙂

Kedvenc állatfajtánk: a szekus

Tessék figyelmesen elolvasni a következő mondatot:

A Discrate Security azt állítja: az őrök úgy ítélték meg, hogy meg akarja támadni őket, ezért önvédelemből cselekedtek.

Az önvédelem akkor önvédelem, ha már megtámadtak, nem? Vagy már megint én fogom fel hülyén a dolgokat?

Ez is nagyon tetszett:

Amikor felvették a jegyzőkönyvet, a biztonsági őrök azt állították, hogy a fiatalok rágyújtottak a vonaton, provokálták őket, a fiú az igazolványuk felmutatása ellenére sem volt hajlandó levenni a lábát az ülésről, barátja pedig hátulról akarta megtámadni az egyik őrt. Erre az egyik rendőrtiszt közölte velük, hogy hét tanú várakozik az iroda előtt, úgyhogy az egyik biztonsági őr azt mondta: “Ja, akkor csak leszállás után gyújtottak rá.”

A teljes cikk elérhető itt.

Kategória: Régi post  Tag(ek):  Kommentáld!
Az Alvin-dilemma

Kicsit furcsállom is, de mostanában rengeteget hallgatom újra ezt a zenekart. Volt egy elég hosszú időszak, amikor totális kiábrándulás jellemezte a hozzájuk fűződő viszonyomat, ami többek között egy nevezetes koncertjükhöz volt köthető. Történt ugyanis még anno valamikor 2006-7 magasságában, hogy egy győri Műjégpályás koncertjükön olyan szinten voltak visszataszítóak, hogy azóta is visszahallom vadidegen emberektől, hogy hányingerük volt tőlük. Úgy nézett ki az a koncert, hogy a számok közötti átkötő szövegekben Alvin barátunk felváltva szidta a közönséget (”mi van, mindenki csak betévedt ide?”), és reklámozta saját magukat, meg az általuk forgalmazott reklámpólókat, CD-ket, tangabugyikat, kiskutyafülét, és egyszer se felejtette el megemlíteni, hogy ezeket természetesen jutányos áron meg is lehet vásárolni a bejáratnál. Ez az üzleties, meg nyíltan ellenséges hozzáállás, amit aznap este ott tanúsítottak egy életre megbélyegezte őket a szememben, egész egyszerűen nem hiszem el, hogy ez csak valamiféle átmeneti rossz passz volt, ami miatt bunkóztak a rajongóikkal. Nyíltan vállalták azt is, hogy ez bizony egy üzleti vállalkozás, semmi köze sincs már a kilencvenes évek lázadó punkjához, amikor még nem ilyen populáris stílusban csinálták a zenéjüket. Itt bizony már komoly management működik a háttérben, profi videoklippekkel, reklámkampányokkal, célközönségre specializált zenével, előcenzúrázott dalszövegekkel (már elmúltak azok az idők, amikor azt merték énekelni, hogy “Olyan ez az ország, mint egy sarkon álló kurva, Valaki mindig fizet érte, aztán meg rögtön seggbek*rja”), profi weboldallal (aminél már eleve röhej, hogy csak a fórum miatt regelsz be, de egyből úgy kezel a rendszer, mintha a webboltból akarnál rendelni).

Üzlet az egész, ami nem feltétlenül baj, csak akkor ne szidják a fogyasztói társadalmat, mintha ők annyira kívülállók lennének! Annyira álszent, és átlátszó az egész, hogy az valami röhej. Nem hiteles a zenekar, ők már beleestek abba hibába, amibe a Tankcsapda még csak majdnem, bár ők is táncoltak már párszor a szakadék szélén (például a Mennyország tourist-os időszakukban, amikor hirtelen nekiállta mindenki hallgatni őket a fukszosladás diszkósoktól a trendi Barbie-babákig, sőt készült a számból tücctücc verzió is).

Tetőzi a velük szembeni ellenérzéseimet az is, hogy az utóbbi 4-5 albumuk már annyira populáris hangvételben készült, hogy nagyjából 1-1 számot tudnék kiemelni a többi közül, hogy igen, ez punkzene, van benne energia, meg mondanivaló. Az újon (”A végén majd meghajlunk”) nagyjából a címadó dal, meg az Illúzió című az amire azt mondom, hogy van benne lendület, az eggyel előtte megjelentről meg a Tolerancia földje. A többi tipikusan az a töltelékzene, csak hogy meglegyen a tizenegynéhány track ugyanarra a kaptafára legyártva. Ráadásul az új lemezen a dalszövegekkel is elfordultak egy olyan irányba, amit nem igazán értek, mivel a régi szókimondó, de szellemes dumák helyett valami erőltetetten művészi(?) szövegvilágot próbáltak legyömöszölni a hallgatók torkán. Nem tartom magam egy hülye gyereknek (nem, erről nem lesz szavazás, hogy ti hogy gondoljátok ezt 🙂 ), de van olyan szám, aminek a szövegét tizedik meghallgatásra sem tudom értelmezni.

És mégis sokat hallgatom őket, régit-újat vegyesen. Miért is? A régieket azért, mert nosztalgiázok. Emlékszem, Tamás barátom még úgy mesélt róluk, hogy “van egy zenekar, akiknek olyanok a szövegeik, mint a Kispálnak, de punkzenét csinálnak”, és utána odaadta kazin a Jézusnak volt-e szakállát. Jó visszahallgatni így x év után, hogy emiatt a zene miatt csöveztünk Győrben annak idején az A-Klub-os Alvin-koncert után (az a hely sincs meg már vagy nyolc éve, a SZIF mellett egy füves placc jelzi a helyét).

Az újak pedig azért tetszenek, mert – az új stílus ellenére, vagy talán épp azért – nagyon összerakott zenék ezek, jól meg vannak írva. Éppen ezért mondjuk sterilek is, nincs meg bennük a mocskos rock&roll életérzés, de úgymond hézagpótléknak megteszik. Régen nem tartom a bandát punkzenekarnak, inkább a pop-rock stílust húznám rájuk, ha muszáj lenne, de néha azért még most is vannak jó húzásaik. Ilyen például az új albumon az Elbaszott szerelem című szám is, amelyet nem említettem fentebb, de ez is kilóg a lemez többi darabja közül, mert annyira eltalált (és furcsa módon) érthető, átérezhető szövege van. Ezekért a ritkán előforduló kincsekért szoktam megszerezni az új lemezeiket, és ezért követem figyelemmel a zenekar pályáját a mai napig. Tulajdonképpen ha az ember félreteszi az üzletiességgel járó undort, egész hallgatható az egész. Hallgatható, de nem szerethető.

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  Csak egy kommentár
A követendő példa: Bill Gates

Nos, ha valaki, akkor Bill papa az az ember, akinek a szavára adni lehet üzleti ügyekben. A Microsoft azzal a bájos arroganciával tarolta le a világ operációs rendszer piacát már réges régen, amely az igazán nagy mammutcégek sajátja. Igaz, hogy a válság szele megérintette ezt a céget is, de nem követném el azt a hibát, hogy aggódni kezdjek a cég jövőjéért, mindössze arról van szó, hogy a szokásos 18 milliárd dolláros bevétel helyett mindössze 16-17 jött össze nekik 2008 utolsó negyedévében. Ami érdekes volt számomra a céggel kapcsolatban (jópár más vonatkozása mellett, például lenyűgöz az a folyamat, ami a garázsban kis zugfejlesztőgárdát a világ leggazdagabb bagázsává tette), hogy – mint kiderült – Gates úr annak idején szintén egy recesszív gazdasági környezetben alapította az azóta mindenki által ismert nevet, logot, brandet: a Microsoft-ot. Érdemes végiglapozni ezt a galériát, mókás dolgok szerepelnek benne:

http://picasaweb.google.com/Recession101Campaign/Recession101#

Megtudhatjuk belőle például, hogy nem kell aggódni, minden válság véget ér egyszer, illetve ez csak egy próba, nem a vég, illetve hogy ne tessék kelteni a hisztériát, mivel az hozza magával a válság mélyülését. Nagy igazság még az is, hogy a tehetség és a tapasztalat olyan adottságok, amelyeket nem tud a válság befolyásolni, úgyhogy ha valaki valamiben igazán jó, annak a körülmények ellenére lehet lehetősége kilábalni a süllyesztőből. Mondhatnám erre, hogy éljen a kincstári (azaz megalapozatlan) optimizmus, de nem teszem, bár látok épp elég ellenpéldát erre a kijelentésre, akár volt kollegák esetében (akik iszonyat profik abban, amit csinálnak, konkrétan műszaki zseni volt némelyik, most pedig munkanélküliek), akár ismerőseim között, akik szintén értékes munkaerők lehetnének, ha lenne hol. Sebaj, az átlag amerikai mindent elhisz, amit nagy betűkkel lát kiírva (még ha világítana is, az lenne a tuti), lehetséges, hogy ha teliszórnánk az országukat ilyen hirdetésekkel megoldódna az egész eszelős szivatás, amit ők okoztak? 🙂 Mindenesetre az ötlet jó, és lehet, hogy nekünk is jót tenne egy ilyen pozitív életszemléletre ösztönző kampány ÁFA-emeléses, megszorítós, fájnifogós kis országunkban, ahol emberi sorsok mennek a levesbe a több ezer kilométerrel odébb nyerészkedő öltönyös junkie-k miatt (sarkítottam sokszorosan, de az eleje igaz, tényleg láttam embereket sírni gyárak portájánál, mert ellehetetlenítették a munkába járásukat azzal, hogy megszüntették a céges buszukat). Fontos lenne, morálisan kicsit helyrerakhatná ezt az országot, ha lenne egy példa, amely azt bizonyítaná, hogy nincs minden veszve, igenis talpra lehet állni. Lehetne ez egy új, mindenki számára szimpatikus vezér, aki független az utóbbi húsz év mocskolódásától, egy friss, őszinte, az eddig ismert pártokhoz semmilyen formában nem kötődő, karizmatikus politikus (és most nem pejoratív értelemben véve használom ezt a szót), akit valóban nem a hatalom érdekel, hanem a helyzet jobbá tétele, de áll mögötte erő is hogy ezt megvalósíthassa. Aki van annyira idealista, hogy ezt átsugározhassa az emberekre (igen, lehetséges!), viszont van annyira realista is, hogy tudja a módját ennek. Hiszem, hogy sokat segíthetne rajtunk (és most tegyük félre, hogy alig látszunk a térképen, és nálunk sokkal hatalmasabb erők taszítgatnak minket ide-oda, mint egy levelet a háborgó óceánon) egy kis optimizmus, valami fény az alagút végén. Persze a magyar nép eredendően sötéten látja a helyzetet, és széthúzó (erről is a történelmünk tehet), de talán egy ilyen vérfrissítés még helyrerakhatná a mostanra teljes morális válságba zuhant magyarságot… Lehet, hogy kicsit elkanyarodtam a témától, és a fentebb vázolt eszménykép nem segítene a gazdagási válságon, de tudjátok mit mondok? Ha az emberek bizakodnának, akkor sokkal könnyebben viselnék el azt, hogy egyre többe kerül a kaja, a benzin, a fűtés, meg a hasonló “apróságok”. És ehhez kell valami fény az alagút végén.

Blogírás pro és kontra

Mostanában néha elgondolkozok, hogy miért is érdemes, és miért is tud kellemetlen lenni, ha az ember beleosztja az eszét a nagyvilágba, ezzel úgymond maradandóvá teszi az amúgy múló gondolatait a többi embertársa számára. Mint minden éremnek, ennek is két oldala van, de szerencsére egyelőre úgy érzem, hogy több pozitívummal jár ez, mint amennyi hátránnyal, talán pont ezért is csinálom már hónapok óta. Mert miért, és hogyan is történik a blogírás technikailag? Nálam ez úgy néz ki, hogy ha van egy kis szabadidőm, épp nem vagyok agyonidegelve (szerencsére ez a ritka nálam), és van valami témám (ami mondjuk nem mindig igaz, lásd Kis éji dumák, amelyeket egy nagyon kedves barátom múlt héten egy baráti borozás közben külön ki is emelt, mint kiemelkedő írásaimat), akkor leülök a gép elé, és nekiállok pötyögni. Általában ezt felelősséggel teszem, bár a mai napig bűntudatom van egy post miatt, amelyben hamisnak bélyegeztem egy hoaxgyanús üzit, amelyről később kiderült, hogy valódi, és sűrű bocsánatkérések között töröltem az oldalról. Erre például nem vagyok büszke, mindenesetre említhetnék azért kellemes emlékeket is (mint például az első “idegen” kommentelőmet, azaz olyan hozzászólót, akit nem ismerek személyesen), vagy azokat az örömteli momentumokat, amikor valakivel személyesen találkozva méltatja az oldalt mondván, hogy milyen jókat írok, és milyen szórakoztató az egész. Erre törekszek is, bár van amikor a kellemes angolszász melankólia ösztönöz az írásra (az az Interpolos fajta, ha tudja valaki mit értek ezalatt), na akkor szoktam kicsit lehúzós lenni, mindenesetre érdekes, hogy az utóbbi (sőt, ha belegondolok a blog fennállása óta eltelt) időkben pont egy ilyen post hatására született a legtöbb komment, talán ebből is látszik, hogy az emberek szeretnek lelkizni. Nem fog ez rendszeressé válni, de mindenesetre tény, hogy néha elkap egy kis szentimentális szomorúság, de – és ebben hiszek – én ezt pozitív jellemvonásomként értékelem, mert gyakorta jól is esik kicsit negatívabb lenni az átlagosnál (igen, emos vagyok 🙂 ).

Visszatérve az alaptémára: jó dolog blogot írni – a már említetteken kívül – azért is, mert kiváló módja annak, hogy bizalmat gerjessz vele az újonnan megismert emberekben. “Figyelj, adok egy címet, nézd meg, mert én írom”- és ezzel a kommentárral odaadod az illetőnek a blog címét. Ha nem is válik rendszeres olvasóddá, de látja, hogy vannak gondolataid, meg szeretsz írni, tehát lehetséges, hogy ezzel imponálhatsz neki. Természetesen nem ez a fő oka annak, hogy vezetem ezt a szegletét a végtelen internetnek (mert ennél azért individualistább vagyok), de ez is egy kedvező benyomást kialakító tényező lehet!

Aztán van ugye a grafománia kiélésének a vágya, ami – már ha nem vagyok nagyon fáradt – akkor folyamatos írásra késztet. Van, hogy leülök, és nekiállok gépelni. Azt az elején nem tudom, hogy mi lesz a téma, de gyakran ez nem is érdekel, csak írom a hülyeségeimet. Ennek is meg lehet a haszna, bár ez megint önös érdek: milyen jó lesz mondjuk 10 év múlva visszaolvasni, hogy annak idején mik mozgattak, mit tartottam fontosnak, min járt az agyam, és miért írtam, amit írtam! Igen, ennyi erővel vezethetnék naplót is, de egyrészt az igencsak gay (úgy kezdenék minden bejegyzést, hogy “Kedves Naplóm” 🙂 ), másrészt vagyok annyira magamutogató, meg elismerésre vágyós típus, hogy szeretném, ha mások is elolvashatnák az okosságaimat, és erre – a kockás füzettel ellentétben – egy webes felület nagyon megfelel. Borzongással tölt el a tudat, hogy – kiindulva a különféle információimból – törzsolvasóim vannak Angliában (!) (ezúton üdvözölném is őket :)), tehát vannak emberek, akik nem ismerhetnek személyesen, és mégis érdekli őket, amit kiokádok ide karakterek formájában magamból.

Előnye még az is (sőt, ez talán a legnagyobb előnye), hogy elmondhatom magamról, hogy létrehozok valamit, ami csak az enyém, és – néhány rosszabb pillanatomtól eltekintve – akár büszke is lehetek rá. Jó érzés alkotni, fejlécet hegeszteni, fogalmazni, kommentárokat várni, csinosítgatni az egészet. Jó érzés “admin” felhasználónévvel belépni valahova. Ez nekem nem nagyon adatott meg addig, amíg el nem kezdtem ezt az egészet, és nagyon tetszik 🙂

Térjünk át a kevésbé kellemes témára, mert bizony a törpök élete se játék és mese 🙂 Mert bizony, vannak hátrányai is az egésznek, bár valóban kevesebb, mint amennyi előnye.

Kezdjük a legviccesebbel: akárhányszor khm… elmegyek meginni két sört, és hazamászok hazaérek utána az albiba mindig ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megosszam világmegváltó gondolataimat a néppel. Ezeket rendre törlöm másnap reggel, bár az eggyel ezelőtti post kivétel lett ezalól, mivel mire odajutottam volna, hogy törlöm, a ‘Mr. P’ néven elhíresült kommenter pajtásom már jól hozzászólt, így nem volt szívem átadni azt a néhány idióta sort az enyészetnek 🙂

Aztán van, amikor – szintén név nélkül – egyes emberek lecsesznek, hogy miért írtam azt, amit, vagy miért nem írtam, azt amit. Alapvetően ezek a vélemények hidegen szoktak hagyni (mert ugyebár egy-egy ember véleményét tükrözik), de mégis zavaróan tud néha hatni, hogy van, akit annyira nem tetszik némelyik post stílusa, hogy még meg is jegyzi, amikor találkozunk, hogy ezt vagy azt mégis minek írtam meg (direkt fogalmazok általánosságokban). Ilyenkor szoktam kicsit sajnálni, hogy javarészt olyan emberek olvasnak, akikkel személyes kapcsolatban is állok (hangsúlyozom, hogy ilyenkor, amúgy kifejezetten örülök neki), mert ugyebár az ilyen kis konfliktusok abból adódnak, hogy nem felel meg az általuk rólam alkotott kép az általam leírtakkal, azaz ‘nem nézik ki’ belőlem, hogy ilyesmit is tudok írni. Bizony, mindenkinek van egy páncélja, kinek vastagabb, kinek vékonyabb, de senki nem mutatja meg a valódi énjét úton-útfélen, mert túlzottan is sebezhetővé válna ezáltal. Nekem is megvan ez a jópofa, fenetudjamilyen (akik ismernek jobban meg tudnak ítélni kívülről, mint én magamat) imidzsem, és bizony néha itt a blogon megmutatok magamból egy kis darabot a páncél alatt rejlő puhább dolgokból, és ebből néha adódik kellemetlenségem. Hiába tudom, hogy nem kéne ilyenekről írni, de mégis néha muszáj, bár ezzel kockáztatom a mások által rólam kialakított kép egységességét.

Végülis blogot írni jó. Kellett hozzá idő, hogy megszokjam, de most már lassan úgy vagyok vele, hogy lételememmé vált az, hogy néha írjak ilyen hosszú postokat, amelyeket – néhány fanatikust leszámítva – senki nem olvas el. Van, hogy tízpercenként nézem a látogatottsági statisztikákat, és képes vagyok órákat eltölteni azzal, hogy a számomra totál érthetetlen php-kódokban turkálok, csak azért, hogy valamivel csinosabbá tehessem az oldal kinézetét. Fél éve elmondhatom – már ha kérdezik – hogy hobbim a blogolás mint olyan, és ez sokkal jobban hangzik, mint a “öö… számítógépezés, internet” című klasszikus szilikongyerek duma, amely kettős alapján a “bedöglök a gép elé, oszt lövöldözök” kép jelenik  meg mindenki előtt. Nem, nem vagyok sznob, csak mégis elégedettséggel tölt el, hogy most már bloggernek nevezhetem magam (a JonC néven elhíresült blogger, mondhatni :)). És ez a fontos szerintem.

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  Kommentáld!
A mai napom

Szerencsétlenül járt felhők. Szerelmes bogarak. Gyönyörű, élénk színeket visszaverő panelházak. Sötétkék ég. A víz felszínén megcsillanó késő nyári napsugár. Szerethető árnyékok.  Víz, száguldás, feszültség, mindenben problémát kereső furcsa tárgyak. Meglepetés-szerűen kitörő hányássugarak az éjszakában. Bátorítást váró gondolatok, amelyek tényleg csak az utolsó késztetésre várnak, és kifuthatnak a nagyvilágba, hátha lesz aki célpontjukká válhat. Szerelem? Szerelem! Érzelmek, áradozás, kétely. Utálom ezt. Bizonytalanság.

Kategória: Régi post  Tag(ek):  Kommentáld!
Hogyan együnk meleget hét közepén

….ha albérletben lakunk? A módszer rendkívül egyszerű: az otthonról hozott meleg kaját tartalmazó tárolóedényt egy elegáns mozdulattal dobjuk be a hűtőbe hét elején, és ne is jusson eszünkbe egészen addig, amíg a mikrós popcornhoz edénykeresés közben eszünkbe nem jut szerdán éjféltájban, hogy “jéé, nekem mintha lett volna némi vadpörköltem nokedlivel valahol!”, majd erre ráeszmélvén – a feledékeny hülyegyerek infantilis vigyorával arcunkon – fogyasszuk el jó étvággyal! Ezért jó szétszórtnak lenni, minden nap új élmény! 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  Kommentáld!
Még mindig esik, avagy Esik 2.

Ma megint kellemes kis fürdőzéssel indult a nap: hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy – a látszat ellenére – mégiscsak a bicikli lesz a megfelelő közlekedési eszköz a munkahely eléréséhez, így – magamra öltve a vízálló(nak távolról se nevezhető) melegítőmet két keréken indultam neki a laza kis 2-3 kilométernek ami elválaszt a cégtől. Persze sikeresen bőrig áztam, de más megoldás nem volt a probléma leküzdésére, mivel a bérletemet már eladtam (a cég minden hónapban hozzánkvág egy helyijáratokra érvényest), autóm meg nem egyhamar lesz (hacsak nem lopok magamnak egyet), gyalog meg menjen akinek két anyja van.
Szóval nemtom ki hogy van vele, de kezd már elegem lenni ebből az időjárásból, viszont ma legalább született egy érdekes komment az oldalon: egy észt(!) blogolvasó kívánt további sok sikert az egészhez! Azt hittem az agyam eldobom, de tényleg:  az észtországi Tallinn városából írt, megtekinthető itt! Tamás barátom erre azt írta az előbb, hogy “biztos tetszettek neki a cikkek”, hát igen, annyira jól írok, hogy az már átüti a nyelvi korlátokat is, és mindenkit lenyűgöznek, akár értik a szavakat, akár nem :) (Azt ne kérdezzétek, hogy honnan tudom, hogy észt, ez legyen az én titkom ;) )

Kategória: Régi post  Kommentáld!
Antikapitalista fogyasztók

“Válaszd az életet. Válassz szakmát. Válassz karriert. Válaszd a családot. Válaszd a kibaszott nagyképernyős tévét, válassz mosógépet, kocsit, cédéjátszót és elektromos konzervnyitót. Válaszd a jó egészséget, alacsony koleszterolt és a fogászati biztosítást. Válaszd a fix kamatozású jelzálogkötvényt. Válassz szabadidőruhát és hozzá illő táskát. Válaszd a barkácsolást és a vasárnap reggeli tűnődést arról, hogy ki vagy. Válaszd a fotelben ülve bámult, agysorvasztó, szellemromboló tévévetélkedőket, a kibaszott szemét-kaját, amit a pofádba tömsz. Válaszd az elrothadást a legvégén, a nyomorult otthonodban a végső hugyozást és a végső szégyent az önző, kibaszott szemét miatt, aki lett belőled. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. ”

Na persze. Ezek a rohadt tőkések megint megvezették szegény idealista fiataljainkat, akik a globalizmus ellen lázadnak. Teszik ezt azzal a tudattal, hogy jó cél érdekében vernek szét városokat emelik fel szavukat a G8-as találkozókon, mivel az egyre terjeszkedő multicégek boldogan települnek egyre szegényebb országokba, ahol még a helyi keresetekhez képest is éhbérért dolgoztathatják a népet (nem tudom máshol hogyan van, de szeretném ezúton üzenni a kedves vezérigazgatóiknak, hogy az adókedvezmény által megspórolt pénzt költsék gyógyszerre), továbbá napi 25 órában varratják a focilabdákat csontsovány indiai kisfiúkkal. Közben az emberekben – a reklámok és a média által gerjesztve – folyamatos elégedetlenséget tartanak fent, és így ösztönzik őket a fogyasztásra. Bizony, ha nem fogyasztasz, nem vagy hasznos tagja a társadalomnak. Ha netán megtermeled a magadnak szükséges élelmet, vagy csak egyszerűen nem akarod mindenből a legújabbat, legmenőbbet, legdrágábbat, akkor előfordulhat, hogy kinéznek az emberek, és ezt is a globalizáció áldásos hatásainak tudhatjuk be szerintem. Az egész világon a néptömegek már egészen kis koruktól kezdve átesnek egy korrekt kis agymosáson (kezdve azzal, hogy célpiacnak tekinti őket egy olyan marketinggépezet, amelyet olyan emberek működtetnek, akik kurvára leszarják a gyerekek szüleinek anyagi helyzetét, és a másokra való tekintet helyett az lebeg a szemük előtt, hogy meglegyen a pénz a yachton meztelen lányok seggéről kokaint szippantgatásra), és ez a módszer végeredményben előállítja a kapitalista rendszer legkisebb láncszemét, mondhatni a bolyban a dolgozót, a méhkaptárban a herét, a sakkban a parasztot, azaz: a fogyasztót. A fogyasztó az a társadalmi réteg, aki már nem azért eszik, hogy éljen, hanem azért él, hogy egyen. Ő az, aki kényszeresen megveszi a legújabb fogkefét, mert az egy új fejlesztésnek köszönhetően most már kettővel több sörtét tartalmaz. Hatnak rá a reklámok, szorong, ha nincs pénze, és nem bír létezni TV nélkül. A választásokon arra a pártra szavaz, amelyik a legszebben csomagolja be színes papírba a lófaszt, amit majd a következő négy évben kapni fog, és nem akarja – vagy tudja, de ez az ijesztőbb verzió – felfogni, hogy a kampány alatt végig hazudtak neki, és miután hatalomra került az általa választott párt, és nem válnak valósággá a beígért dolgok, akkor ő az, aki a legcsalódottabb.

Szóval nagy vonalakban ez a fogyasztó, és sajnos mindannyiunknak azzá kell válnunk, különben az életmódunk nem teszi lehetővé a létfenntartáshoz szükséges dolgok beszerzését: ennie mindenkinek kell. Viszont ha például nem mindenből a legdrágábbat, a legjobb marketinggel rendelkezőt választjuk, azzal máris tehetünk egy lépést afelé, hogy kilógjunk az agyatlan birkák tömegéből. Néha megijedek, hogy mennyire manipulálható, és törékeny a legtöbb ember. Mennyire meg lehet őket félemlíteni, és mennyire nincs önálló akaratuk. Mennyire ostobán tudnak benyelni mindenféle marketingfogást, és mennyire elhisznek mindent, amit a kedvenc pártjuk nagyvezére mond. Az ember olyan mint a víz, csak amíg a víz nagy tömegben kék, addig az ember nagy tömegben ostoba. Ezért néha még csodálkozok is, hogy hogyan tud úgymond virágzani ez a civilizáció (az ilyen páréves válságoktól, mint ami most is van nagyvonalúan eltekintek), és hogyhogy nem irtottuk még ki magunkat teljesen. Komolyan mondom, kész csoda.
Az oka amúgy, hogy miért jutott eszembe ez a fenti eszmefuttatás az egy link volt, amit m.irc barátom, és törzskommentelőm (meg ivócimborám [:)] ) rakott ki iwiw-üzifalra, tessék elolvasni:

http://www.nol.hu/archivum/archiv-405629

Annak a klasszikus esete ez, amikor egy különösöen befolyásolható korosztályt (jelen esetben a tizen- esetleg huszonéveseket) céloz meg egy cég egy olyan termékkel, ami egy nagyon szép eszmét használ arra, hogy profitot hozzon, jelen esetben az antikapitalizmust. Rémlik nekem, hogy volt már hasonló pár éve: akkor egy élelmes vállakozó piacra dobta a ‘noname’ típusú ruhákat, és röhögni fogtok: menő márka lett belőle, és a cikkben említett cipőkhöz hasonlóan aranyárat kellett értük fizetni. Amúgy az üzleti fogás csodálatra méltó, de elszomorító, hogy ilyen orruknál vezetett marhák az AdBusters vásárlói. (Ez az ideológiai alapokon nyugvó pénzcsinálás nem csak a ‘noname’-nél volt megfigyelhető: az összes 15-16 éves, lázadó korban levő, magát nagy panknak tartó gyerek is beleesik ebbe a hibába, amikor megveteti anyuval a 25000 forintos bakancsot.) Az üzlet megy, jó bevételt könyvelhet el a cég, de tényleg igaz a cikk végét záró mondat: a kapitalizmust legyőzni még nem sikerült, de meglovagolni már igen. Ez komolyan mondom groteszk.

Esik

Esik. Esik, mintha dézsából öntenék, szakadatlanul, megállíthatatlanul, engesztelhetetlenül. Csobogó aquaparkká változott az egész város, a víz hihetetlen törvényszerűségeknek engedelmeskedve zúdul kifele az esőcsatornákon, ideiglenes tavakat rögtönözve a parkoló autók alá. Reggel már látszott, hogy ez lesz a nap vége, bár igazából én örültem volna egy snassz kis borongós napnak is, mindenesetre a dolgok ilyetén alakulása minden várakozásomat felülmúlta. Szeretem az esőt, mert ilyenkor nincs az emberben az a kellemetlen érzés, hogy ahelyett, hogy a szobában ücsörög sokkal értelmesebb dolgokat is csinálhatna a szabadban, mint például üldögélhetne egy csehó kerthelyiségében, vagy hasonlók. Most még az esélye sincs meg az ilyesminek, szóval végre van egy nyugodt napom. Ennek köszönhetően ma nem kell sehova mennem az albérletből délután, de nem is lesz bennem az a szar érzés, hogy lent kéne süttetnem magam a Balaton partján, szóval ideális lesz minden körülmény egy jó kis kockuláshoz 🙂 Érdekes lesz mondjuk hazajutni, mivel a drága biciklim sárvédője úgymond csak az optikai tunning funkcióját látja el, mivel a saras víz úgy kerül szépen egyenletesen felhordásra a hátamra ilyen időben, mintha a szóbanforgó műanyagdarab rá se lenne erősítve a kerékpárom vázára, de sebaj.
Szóval a délutánom a tömény IT-mérgezés jegyében fog eltelni (sőt, mivel a post felét bent írtam, ezt a részét meg már itthon, ezért már nem is indokolt a jövő idő használata), amely kezdőakkordja az volt, hogy reggel – mikor meló előtt felnéztem az albiba – bekapcsolván a gépet boldogan tapasztaltam, hogy a – szigorúan jogszerű letöltésekre használt – uTorrentem úgy döntött, hogy mind a 35-40 épp aktív torrent ‘invalid download status’-ban figyel, és hogy ő most majd jól újraellenőrzi őket. Mondtam neki, ha ez a szíved vágya, tegyed, én azért közben elnézek a melóba. Vicces volt látni hazaérve, hogy szanaszét cseszte a már letöltött dolgok egy részét (szerencsére nem mindet), pl. hetek óta seedben levő cuccokra írta azt, hogy 5%-a van letöltve meg hasonlók. Kezdem gyanítani, hogy a kis 320 gigás adatvinyóm kezdi bemondani az unalmast, ami nem is lenne annyira gáz adatvesztési szempontból (bár néhány dolog azért hiányozna), de nincs egyelőre cashem egy újra (minazonáltal tudom, hogy milyen olcsók manapság, és még így se). Mindenesetre már fut a HDTune nevű csoda Error scan-je (jó cucc, meg kicsi méretre is, ajánlom mindenkinek), remélem fog találni sok-sok piros kockát, annak nagyon tudnék örülni 🙂
Na ennyi pofázás után tényleg nekiállok a template-vadászatnak, azzal a “kis” módosítással, hogy logoterveket most nem fogok csinálni, majd csak akkor, ha meglesz a győztes. Erre azért van szükség, mert az adott kinézethez kell igazítani a logot is, szóval ha már megszavaztátok a győztest, akkor majd csinálok belőle 3-4 variációt. Tessék majd szavazni, de tényleg!:)

Kategória: Régi post  Kommentáld!
  • Témaváltó


      Fatal error: Uncaught Error: Call to undefined function wp_theme_switcher() in /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/sidebar.php:6 Stack trace: #0 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template.php(790): require_once() #1 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template.php(725): load_template('/home/raktahu1/...', true, Array) #2 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/general-template.php(136): locate_template(Array, true, true, Array) #3 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/index.php(66): get_sidebar() #4 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-includes/template-loader.php(106): include('/home/raktahu1/...') #5 /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-blog-header.php(19): require_once('/home/raktahu1/...') #6 /home/raktahu1/public_html/regiblog/index.php(17): require('/home/raktahu1/...') #7 {main} thrown in /home/raktahu1/public_html/regiblog/wp-content/themes/WP_redlight/sidebar.php on line 6