Tag-Archive for » gondolatok «
Hejj de kellemesen depresszív pár sort sikerült kitörölnöm most egy véletlennek a legnagyobb jóindulattal se nevezhető elegáns mozdulattal! Nem fogok akkor se depis szarokat postolni ha fene fenét eszik se. Szép nyári nap volt ma is, sütött a nap, szépen kelt fel a napocska a buszból kitekintve reggel… Épp elég szar van a világban, meg épp elég lehangoló impulzus éri az embert, és én nem akarok részt venni ebben az össznépi szarhalom-hordásban. Nem elég nekem, hogy pár napja hirtelen felindulásból letöltöttem a Sziámitól a “Ha előrelátó csecsemő lettél volna…” című habkönnyű slágert (amely annak idején a tinédzserkorom sötét útvesztőiben remek zenének tűnt, de mai fejjel meghallgatva csodálom, hogy Müller Péter még nem nyírta ki magát (akit érdekel a szóbanforgó csoda dalszövege, az kattintson ide)), még ilyesmiket is akarnék írni. Na nem. Majd a héten úgyis lesz DP (DrunkPost, saját szakszó), tessék figyelni a blogot, mert csak kábé éjjel 1-2-től reggel 7-ig lesz fent 🙂 Csinálhatnék nyereményjátékot is, hogyaszongya:
“Mi volt a Ráktalicskán szerda éjjel pár órán keresztül látható post témája?”
A – néhány összedobált, művészinek szánt, ámde nem azzá lett szó
B – random karakterek, mintha a macska végigfutott volna a billentyűzeten
C – értelmetlen, szentimentális baromság valami beteljesületlen vágyról, és a tajwani tengerpart szépségeiről
Szóval nem fogok depizni. Fess fiatal férfi vagyok egy lightos sörhassal, aminek leadása már folyamatban van (jó, ma kicsit visszavetett a projectban az a baszott nagy csirkemájas pizza, amit az arcomba tömtem), van aki szeret, és vannak terveim az életben. Ilyen távlati tervem például az is, hogy végre legyőzöm a bennem alapvetően bujkáló lúzerség utolsó csíráit is, és képessé teszem magam önálló döntések hozatalára. Sajnos – vagy szerencsére, ugye ez is nézőpont kérdése – én egy érzelgős fasz vagyok, bár néha tudok kemény és kegyetlen lenni, de kábé fél óra elég szokott lenni ahhoz, hogy bőgve kérjek bocsánatot az általam mondottakért. Persze ez nem szokott mindenkinél így történni, de általában zavarnak az általam elkövetett igazságtalan beszólások, és igyekezni szoktam kompenzálni őket, mihelyst elmúlik az az ötperc, amelynek köszönhetően kimondtam őket.
De hagyjuk is ezt a hülye témát, inkább írok arról ami mostanában foglalkoztat, vagy érdekesnek találtatott általam. Itt van kapásból a Google Picasa nevű webes fotóalbuma, amely – első ránézésre – kábé ugyanazt tudja, mint a Flickr, bár nekem a feltöltőprogramja jobban tetszik az előbbinek. Ami mégis nagyon tetszett, hogy – bár primitív, gépi módon – a képek alatt szereplő kommenteket az oldal automatikusan lefordítja az adott user anyanyelvére(!), tehát – kis gógyival – nem okoz problémát, ha egy koreai, egy amerikai, meg mondjuk egy orosz kommentált egy adott képhez, a Google okosan lefordítja mindet magyarra. Szemléletes példa lehet ez itt. Néhány aranyköpéstől eltekintve a rendszer remekül működik. Eszméletlen.
Aztán megrökönyödve kellett tudomásul vennem, hogy a fizetésem már megint elfogyott (hanyadika is van? 13? 🙂 ), de ami főleg emelte a nap fényét az az volt, amikor reggel két gyors egymásutánban érkező SMS tudatta velem, hogy a két kedvenc biztosítóm a mai napot találta a legmegfelelőbbnek arra, hogy leemelje az utolsó fillérjeimet is a számlámról, ezzel effektíve elvéve azt a pénzmagot, amiből inni élni akartam a héten ebben a csodás városban. Szerintem megérezhették, hogy ha két nappal később akarták volna, akkor már nem jött volna össze 🙂 Szemetek!
Ja, és még annyit, hogy – teljesen más témára terelve a szót az előbbiekhez képest, ez a csapongás is ismérve a mai napomnak – abból, hogy július közepe van, és nyári hangulatban kéne telnie az év eme csodás szakának én majdhogynem nem veszek észre semmit szokás szerint. Nem mondom azt, hogy fesztiválokra akarok menni (mert nem, ha akarnék talán megtehetném, bár szűkösen), de azért mondjuk nem ártana csobbanni egyet, vagy akár csak valami vizet látni már végre. Holnap délután ezt lehet, hogy végre valahára sikerül összehoznom, mivel Zé bátyó invitálásának eleget téve megpróbálok lejutni Velencére egy laza fürdőzés erejéig. Talán meglegyint végre valami nyári hangulat, amit már évek óta nem éreztem igazán. Komolyan mondom, nem éri meg felnőni, és a nyarakat is munkával tölteni. Persze, én választottam ezt, ha igazán úgy élnék ahogy elképzelem álmaimban, akkor meglenne a napi betevő falatom, aztán nem érdekelne semmi más. A vicc az, hogy most sincs semmim (tehát a klasszikus ház, kocsi, nyaraló, akármi felsorolás egyike se adatott meg nekem), de mégis dolgozok… Komolyan mondom, lehet, hogy abba kéne hagyni, és stoppal nekivágni Európának? 🙂 Ugyanott lennék…
Kicsit furcsállom is, de mostanában rengeteget hallgatom újra ezt a zenekart. Volt egy elég hosszú időszak, amikor totális kiábrándulás jellemezte a hozzájuk fűződő viszonyomat, ami többek között egy nevezetes koncertjükhöz volt köthető. Történt ugyanis még anno valamikor 2006-7 magasságában, hogy egy győri Műjégpályás koncertjükön olyan szinten voltak visszataszítóak, hogy azóta is visszahallom vadidegen emberektől, hogy hányingerük volt tőlük. Úgy nézett ki az a koncert, hogy a számok közötti átkötő szövegekben Alvin barátunk felváltva szidta a közönséget (”mi van, mindenki csak betévedt ide?”), és reklámozta saját magukat, meg az általuk forgalmazott reklámpólókat, CD-ket, tangabugyikat, kiskutyafülét, és egyszer se felejtette el megemlíteni, hogy ezeket természetesen jutányos áron meg is lehet vásárolni a bejáratnál. Ez az üzleties, meg nyíltan ellenséges hozzáállás, amit aznap este ott tanúsítottak egy életre megbélyegezte őket a szememben, egész egyszerűen nem hiszem el, hogy ez csak valamiféle átmeneti rossz passz volt, ami miatt bunkóztak a rajongóikkal. Nyíltan vállalták azt is, hogy ez bizony egy üzleti vállalkozás, semmi köze sincs már a kilencvenes évek lázadó punkjához, amikor még nem ilyen populáris stílusban csinálták a zenéjüket. Itt bizony már komoly management működik a háttérben, profi videoklippekkel, reklámkampányokkal, célközönségre specializált zenével, előcenzúrázott dalszövegekkel (már elmúltak azok az idők, amikor azt merték énekelni, hogy “Olyan ez az ország, mint egy sarkon álló kurva, Valaki mindig fizet érte, aztán meg rögtön seggbek*rja”), profi weboldallal (aminél már eleve röhej, hogy csak a fórum miatt regelsz be, de egyből úgy kezel a rendszer, mintha a webboltból akarnál rendelni).
Üzlet az egész, ami nem feltétlenül baj, csak akkor ne szidják a fogyasztói társadalmat, mintha ők annyira kívülállók lennének! Annyira álszent, és átlátszó az egész, hogy az valami röhej. Nem hiteles a zenekar, ők már beleestek abba hibába, amibe a Tankcsapda még csak majdnem, bár ők is táncoltak már párszor a szakadék szélén (például a Mennyország tourist-os időszakukban, amikor hirtelen nekiállta mindenki hallgatni őket a fukszosladás diszkósoktól a trendi Barbie-babákig, sőt készült a számból tücctücc verzió is).
Tetőzi a velük szembeni ellenérzéseimet az is, hogy az utóbbi 4-5 albumuk már annyira populáris hangvételben készült, hogy nagyjából 1-1 számot tudnék kiemelni a többi közül, hogy igen, ez punkzene, van benne energia, meg mondanivaló. Az újon (”A végén majd meghajlunk”) nagyjából a címadó dal, meg az Illúzió című az amire azt mondom, hogy van benne lendület, az eggyel előtte megjelentről meg a Tolerancia földje. A többi tipikusan az a töltelékzene, csak hogy meglegyen a tizenegynéhány track ugyanarra a kaptafára legyártva. Ráadásul az új lemezen a dalszövegekkel is elfordultak egy olyan irányba, amit nem igazán értek, mivel a régi szókimondó, de szellemes dumák helyett valami erőltetetten művészi(?) szövegvilágot próbáltak legyömöszölni a hallgatók torkán. Nem tartom magam egy hülye gyereknek (nem, erről nem lesz szavazás, hogy ti hogy gondoljátok ezt 🙂 ), de van olyan szám, aminek a szövegét tizedik meghallgatásra sem tudom értelmezni.
És mégis sokat hallgatom őket, régit-újat vegyesen. Miért is? A régieket azért, mert nosztalgiázok. Emlékszem, Tamás barátom még úgy mesélt róluk, hogy “van egy zenekar, akiknek olyanok a szövegeik, mint a Kispálnak, de punkzenét csinálnak”, és utána odaadta kazin a Jézusnak volt-e szakállát. Jó visszahallgatni így x év után, hogy emiatt a zene miatt csöveztünk Győrben annak idején az A-Klub-os Alvin-koncert után (az a hely sincs meg már vagy nyolc éve, a SZIF mellett egy füves placc jelzi a helyét).
Az újak pedig azért tetszenek, mert – az új stílus ellenére, vagy talán épp azért – nagyon összerakott zenék ezek, jól meg vannak írva. Éppen ezért mondjuk sterilek is, nincs meg bennük a mocskos rock&roll életérzés, de úgymond hézagpótléknak megteszik. Régen nem tartom a bandát punkzenekarnak, inkább a pop-rock stílust húznám rájuk, ha muszáj lenne, de néha azért még most is vannak jó húzásaik. Ilyen például az új albumon az Elbaszott szerelem című szám is, amelyet nem említettem fentebb, de ez is kilóg a lemez többi darabja közül, mert annyira eltalált (és furcsa módon) érthető, átérezhető szövege van. Ezekért a ritkán előforduló kincsekért szoktam megszerezni az új lemezeiket, és ezért követem figyelemmel a zenekar pályáját a mai napig. Tulajdonképpen ha az ember félreteszi az üzletiességgel járó undort, egész hallgatható az egész. Hallgatható, de nem szerethető.
Nos, ha valaki, akkor Bill papa az az ember, akinek a szavára adni lehet üzleti ügyekben. A Microsoft azzal a bájos arroganciával tarolta le a világ operációs rendszer piacát már réges régen, amely az igazán nagy mammutcégek sajátja. Igaz, hogy a válság szele megérintette ezt a céget is, de nem követném el azt a hibát, hogy aggódni kezdjek a cég jövőjéért, mindössze arról van szó, hogy a szokásos 18 milliárd dolláros bevétel helyett mindössze 16-17 jött össze nekik 2008 utolsó negyedévében. Ami érdekes volt számomra a céggel kapcsolatban (jópár más vonatkozása mellett, például lenyűgöz az a folyamat, ami a garázsban kis zugfejlesztőgárdát a világ leggazdagabb bagázsává tette), hogy – mint kiderült – Gates úr annak idején szintén egy recesszív gazdasági környezetben alapította az azóta mindenki által ismert nevet, logot, brandet: a Microsoft-ot. Érdemes végiglapozni ezt a galériát, mókás dolgok szerepelnek benne:
http://picasaweb.google.com/Recession101Campaign/Recession101#
Megtudhatjuk belőle például, hogy nem kell aggódni, minden válság véget ér egyszer, illetve ez csak egy próba, nem a vég, illetve hogy ne tessék kelteni a hisztériát, mivel az hozza magával a válság mélyülését. Nagy igazság még az is, hogy a tehetség és a tapasztalat olyan adottságok, amelyeket nem tud a válság befolyásolni, úgyhogy ha valaki valamiben igazán jó, annak a körülmények ellenére lehet lehetősége kilábalni a süllyesztőből. Mondhatnám erre, hogy éljen a kincstári (azaz megalapozatlan) optimizmus, de nem teszem, bár látok épp elég ellenpéldát erre a kijelentésre, akár volt kollegák esetében (akik iszonyat profik abban, amit csinálnak, konkrétan műszaki zseni volt némelyik, most pedig munkanélküliek), akár ismerőseim között, akik szintén értékes munkaerők lehetnének, ha lenne hol. Sebaj, az átlag amerikai mindent elhisz, amit nagy betűkkel lát kiírva (még ha világítana is, az lenne a tuti), lehetséges, hogy ha teliszórnánk az országukat ilyen hirdetésekkel megoldódna az egész eszelős szivatás, amit ők okoztak? 🙂 Mindenesetre az ötlet jó, és lehet, hogy nekünk is jót tenne egy ilyen pozitív életszemléletre ösztönző kampány ÁFA-emeléses, megszorítós, fájnifogós kis országunkban, ahol emberi sorsok mennek a levesbe a több ezer kilométerrel odébb nyerészkedő öltönyös junkie-k miatt (sarkítottam sokszorosan, de az eleje igaz, tényleg láttam embereket sírni gyárak portájánál, mert ellehetetlenítették a munkába járásukat azzal, hogy megszüntették a céges buszukat). Fontos lenne, morálisan kicsit helyrerakhatná ezt az országot, ha lenne egy példa, amely azt bizonyítaná, hogy nincs minden veszve, igenis talpra lehet állni. Lehetne ez egy új, mindenki számára szimpatikus vezér, aki független az utóbbi húsz év mocskolódásától, egy friss, őszinte, az eddig ismert pártokhoz semmilyen formában nem kötődő, karizmatikus politikus (és most nem pejoratív értelemben véve használom ezt a szót), akit valóban nem a hatalom érdekel, hanem a helyzet jobbá tétele, de áll mögötte erő is hogy ezt megvalósíthassa. Aki van annyira idealista, hogy ezt átsugározhassa az emberekre (igen, lehetséges!), viszont van annyira realista is, hogy tudja a módját ennek. Hiszem, hogy sokat segíthetne rajtunk (és most tegyük félre, hogy alig látszunk a térképen, és nálunk sokkal hatalmasabb erők taszítgatnak minket ide-oda, mint egy levelet a háborgó óceánon) egy kis optimizmus, valami fény az alagút végén. Persze a magyar nép eredendően sötéten látja a helyzetet, és széthúzó (erről is a történelmünk tehet), de talán egy ilyen vérfrissítés még helyrerakhatná a mostanra teljes morális válságba zuhant magyarságot… Lehet, hogy kicsit elkanyarodtam a témától, és a fentebb vázolt eszménykép nem segítene a gazdagási válságon, de tudjátok mit mondok? Ha az emberek bizakodnának, akkor sokkal könnyebben viselnék el azt, hogy egyre többe kerül a kaja, a benzin, a fűtés, meg a hasonló “apróságok”. És ehhez kell valami fény az alagút végén.
Mostanában néha elgondolkozok, hogy miért is érdemes, és miért is tud kellemetlen lenni, ha az ember beleosztja az eszét a nagyvilágba, ezzel úgymond maradandóvá teszi az amúgy múló gondolatait a többi embertársa számára. Mint minden éremnek, ennek is két oldala van, de szerencsére egyelőre úgy érzem, hogy több pozitívummal jár ez, mint amennyi hátránnyal, talán pont ezért is csinálom már hónapok óta. Mert miért, és hogyan is történik a blogírás technikailag? Nálam ez úgy néz ki, hogy ha van egy kis szabadidőm, épp nem vagyok agyonidegelve (szerencsére ez a ritka nálam), és van valami témám (ami mondjuk nem mindig igaz, lásd Kis éji dumák, amelyeket egy nagyon kedves barátom múlt héten egy baráti borozás közben külön ki is emelt, mint kiemelkedő írásaimat), akkor leülök a gép elé, és nekiállok pötyögni. Általában ezt felelősséggel teszem, bár a mai napig bűntudatom van egy post miatt, amelyben hamisnak bélyegeztem egy hoaxgyanús üzit, amelyről később kiderült, hogy valódi, és sűrű bocsánatkérések között töröltem az oldalról. Erre például nem vagyok büszke, mindenesetre említhetnék azért kellemes emlékeket is (mint például az első “idegen” kommentelőmet, azaz olyan hozzászólót, akit nem ismerek személyesen), vagy azokat az örömteli momentumokat, amikor valakivel személyesen találkozva méltatja az oldalt mondván, hogy milyen jókat írok, és milyen szórakoztató az egész. Erre törekszek is, bár van amikor a kellemes angolszász melankólia ösztönöz az írásra (az az Interpolos fajta, ha tudja valaki mit értek ezalatt), na akkor szoktam kicsit lehúzós lenni, mindenesetre érdekes, hogy az utóbbi (sőt, ha belegondolok a blog fennállása óta eltelt) időkben pont egy ilyen post hatására született a legtöbb komment, talán ebből is látszik, hogy az emberek szeretnek lelkizni. Nem fog ez rendszeressé válni, de mindenesetre tény, hogy néha elkap egy kis szentimentális szomorúság, de – és ebben hiszek – én ezt pozitív jellemvonásomként értékelem, mert gyakorta jól is esik kicsit negatívabb lenni az átlagosnál (igen, emos vagyok 🙂 ).
Visszatérve az alaptémára: jó dolog blogot írni – a már említetteken kívül – azért is, mert kiváló módja annak, hogy bizalmat gerjessz vele az újonnan megismert emberekben. “Figyelj, adok egy címet, nézd meg, mert én írom”- és ezzel a kommentárral odaadod az illetőnek a blog címét. Ha nem is válik rendszeres olvasóddá, de látja, hogy vannak gondolataid, meg szeretsz írni, tehát lehetséges, hogy ezzel imponálhatsz neki. Természetesen nem ez a fő oka annak, hogy vezetem ezt a szegletét a végtelen internetnek (mert ennél azért individualistább vagyok), de ez is egy kedvező benyomást kialakító tényező lehet!
Aztán van ugye a grafománia kiélésének a vágya, ami – már ha nem vagyok nagyon fáradt – akkor folyamatos írásra késztet. Van, hogy leülök, és nekiállok gépelni. Azt az elején nem tudom, hogy mi lesz a téma, de gyakran ez nem is érdekel, csak írom a hülyeségeimet. Ennek is meg lehet a haszna, bár ez megint önös érdek: milyen jó lesz mondjuk 10 év múlva visszaolvasni, hogy annak idején mik mozgattak, mit tartottam fontosnak, min járt az agyam, és miért írtam, amit írtam! Igen, ennyi erővel vezethetnék naplót is, de egyrészt az igencsak gay (úgy kezdenék minden bejegyzést, hogy “Kedves Naplóm” 🙂 ), másrészt vagyok annyira magamutogató, meg elismerésre vágyós típus, hogy szeretném, ha mások is elolvashatnák az okosságaimat, és erre – a kockás füzettel ellentétben – egy webes felület nagyon megfelel. Borzongással tölt el a tudat, hogy – kiindulva a különféle információimból – törzsolvasóim vannak Angliában (!) (ezúton üdvözölném is őket :)), tehát vannak emberek, akik nem ismerhetnek személyesen, és mégis érdekli őket, amit kiokádok ide karakterek formájában magamból.
Előnye még az is (sőt, ez talán a legnagyobb előnye), hogy elmondhatom magamról, hogy létrehozok valamit, ami csak az enyém, és – néhány rosszabb pillanatomtól eltekintve – akár büszke is lehetek rá. Jó érzés alkotni, fejlécet hegeszteni, fogalmazni, kommentárokat várni, csinosítgatni az egészet. Jó érzés “admin” felhasználónévvel belépni valahova. Ez nekem nem nagyon adatott meg addig, amíg el nem kezdtem ezt az egészet, és nagyon tetszik 🙂
Térjünk át a kevésbé kellemes témára, mert bizony a törpök élete se játék és mese 🙂 Mert bizony, vannak hátrányai is az egésznek, bár valóban kevesebb, mint amennyi előnye.
Kezdjük a legviccesebbel: akárhányszor khm… elmegyek meginni két sört, és hazamászok hazaérek utána az albiba mindig ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megosszam világmegváltó gondolataimat a néppel. Ezeket rendre törlöm másnap reggel, bár az eggyel ezelőtti post kivétel lett ezalól, mivel mire odajutottam volna, hogy törlöm, a ‘Mr. P’ néven elhíresült kommenter pajtásom már jól hozzászólt, így nem volt szívem átadni azt a néhány idióta sort az enyészetnek 🙂
Aztán van, amikor – szintén név nélkül – egyes emberek lecsesznek, hogy miért írtam azt, amit, vagy miért nem írtam, azt amit. Alapvetően ezek a vélemények hidegen szoktak hagyni (mert ugyebár egy-egy ember véleményét tükrözik), de mégis zavaróan tud néha hatni, hogy van, akit annyira nem tetszik némelyik post stílusa, hogy még meg is jegyzi, amikor találkozunk, hogy ezt vagy azt mégis minek írtam meg (direkt fogalmazok általánosságokban). Ilyenkor szoktam kicsit sajnálni, hogy javarészt olyan emberek olvasnak, akikkel személyes kapcsolatban is állok (hangsúlyozom, hogy ilyenkor, amúgy kifejezetten örülök neki), mert ugyebár az ilyen kis konfliktusok abból adódnak, hogy nem felel meg az általuk rólam alkotott kép az általam leírtakkal, azaz ‘nem nézik ki’ belőlem, hogy ilyesmit is tudok írni. Bizony, mindenkinek van egy páncélja, kinek vastagabb, kinek vékonyabb, de senki nem mutatja meg a valódi énjét úton-útfélen, mert túlzottan is sebezhetővé válna ezáltal. Nekem is megvan ez a jópofa, fenetudjamilyen (akik ismernek jobban meg tudnak ítélni kívülről, mint én magamat) imidzsem, és bizony néha itt a blogon megmutatok magamból egy kis darabot a páncél alatt rejlő puhább dolgokból, és ebből néha adódik kellemetlenségem. Hiába tudom, hogy nem kéne ilyenekről írni, de mégis néha muszáj, bár ezzel kockáztatom a mások által rólam kialakított kép egységességét.
Végülis blogot írni jó. Kellett hozzá idő, hogy megszokjam, de most már lassan úgy vagyok vele, hogy lételememmé vált az, hogy néha írjak ilyen hosszú postokat, amelyeket – néhány fanatikust leszámítva – senki nem olvas el. Van, hogy tízpercenként nézem a látogatottsági statisztikákat, és képes vagyok órákat eltölteni azzal, hogy a számomra totál érthetetlen php-kódokban turkálok, csak azért, hogy valamivel csinosabbá tehessem az oldal kinézetét. Fél éve elmondhatom – már ha kérdezik – hogy hobbim a blogolás mint olyan, és ez sokkal jobban hangzik, mint a “öö… számítógépezés, internet” című klasszikus szilikongyerek duma, amely kettős alapján a “bedöglök a gép elé, oszt lövöldözök” kép jelenik meg mindenki előtt. Nem, nem vagyok sznob, csak mégis elégedettséggel tölt el, hogy most már bloggernek nevezhetem magam (a JonC néven elhíresült blogger, mondhatni :)). És ez a fontos szerintem.
Szerencsétlenül járt felhők. Szerelmes bogarak. Gyönyörű, élénk színeket visszaverő panelházak. Sötétkék ég. A víz felszínén megcsillanó késő nyári napsugár. Szerethető árnyékok. Víz, száguldás, feszültség, mindenben problémát kereső furcsa tárgyak. Meglepetés-szerűen kitörő hányássugarak az éjszakában. Bátorítást váró gondolatok, amelyek tényleg csak az utolsó késztetésre várnak, és kifuthatnak a nagyvilágba, hátha lesz aki célpontjukká válhat. Szerelem? Szerelem! Érzelmek, áradozás, kétely. Utálom ezt. Bizonytalanság.
Még egy olyan értelmetlen dolognak is, mint ennek a postnak a címe is bírhat értelemmel, csak segíteni kell neki megtelni mondanivalóval. Magától nem fog tudni értelemmel bíróvá válni, hanem bizony hosszas körmondatokkal ki kell fejteni, hogy mi az a jelentésbeli többlet, ami kirángathatja az olyan értelmetlen kifejezések, mint a ‘korrekt politikus’, vagy ‘humánus globalizáció’ posványából. Vegyük ezt a pár sort, amit eddig írtam. Volt értelme? Nem nagyon, de én nagyon jól szórakoztam amíg bepötyögtem…
Igazából arról szerettem volna írni – csak közbe átvette az agyam felett az irányítást a post címének megmagyarázást kényszeresen akaró gondolat, van ilyen – hogy tegnap mi történt velem. Igazából vannak sokkal fontosabb témák is az életben (tényleg ígért Obama egy országot a palesztinoknak, ha már a sajátjukból kitúrták őket? ezt csiripelték a verebek, csak én zacskóban élek, és lemaradok a világ folyásáról), de nem érdekel a politika, se a pénz, se a stresszes kis életem sok apró, de – a hát közepén viszkető, ámde elérhetetlen ponthoz hasonlóan – bosszantó momentuma, amelyek mintha úgy lennének megalkotva, mint egy ügyességi játékban az akadályok, amelyeket ha kikerülsz akkor nyertél, de ha elbénázod, akkor bizony sokszor fogsz nagyon frusztrált lenni mire valahogy megcsinálod. Ma este nincsenek akadályok, nincsenek leküzdendő problémák. Miért is lennének, hisz szinte korlátlan mennyiségben a rendelkezésemre áll az emberiség egyik legnagyobb találmánya (a sör után természetesen, bár ez nem azt jelenti, hogy az áll az első helyen), amelyet vajas-lekváros kenyérnek hívunk. Már csak valami pia kéne, meg esetleg valami társaság, bár most arra se vágyok igazán. Éjjel van, és a közlekedési lámpák sárgán pulzáló fényébe bambulva egyedül enni a konyhában pedig remek elfoglaltság.
Tegnap este egy egészen jó hangulatú sörözés után elbúcsúzván a többiektől hazafele vettem az irányt. A kezemben tartott fél literes vörösboros kólát egy elegáns mozdulattal belevágtam az első szembejövő kukába (ittatok ilyet 155 Ft-ért mostanában? na, olyan is volt az íze…), majd az albérletem felé vettem az irányt. Még volt nálam pénz, ezért egy sört vételeztem még a nap zárásaként a Pingvinben (helyi éjjel-nappali, komolyan mondom szívesen dolgoznék ott néhány hetet, biztos remek történeteik lehetnek az eladóknak a szerda éjjel 3-kor – akár szó szerint is – beeső érdekes állapotban leledző fiatalemberekről), majd egy elég hirtelen ötlettől vezérelve egy olyan irányt vettem, ami köszönőviszonyban sem volt az albérlet orientációjával. Közben szólt a fülemben a Coldplay (amelyről meg kellett hogy állapítsam, hogy egy kibaszott lúzerzene, legalábbis a szerencsétlen nyomorultak a célközönségük, mert olyan szövegeik vannak, hogy ‘nem jön össze semmi, de nem kell a para, szeret téged is valaki, legalábbis anyád biztosan’), jó volt ehhez az enyhe nyáreleji szellőben árnyas lombok alatt egyedül mászkálós feelinghez. Csináltam pár fényképet is, de megintcsak rá kellett jönnöm, hogy szerencsétlen mobilomat nem ilyen feladatokra tervezték, de az egyetlen használható felvételt itt láthatjátok azé’:
Jó fél-háromnegyed óra után magamban kuncogva konstatáltam, hogy sikerült elég szépen eltévednem, de valahol – magamnak is csak épphogy bevallva – pont ez is volt a célom… Eltévedve egy számomra idegen városban olyan utcákon sétálni, amelyeken sose jártam azelőtt, közben pedig szívni be az éjszakát olyan volt, mintha most tenném a magamévá a várost. Furcsán vicces érzés, de tényleg szeretném bejárni ezt a helyet, egész egyszerűen azért, mert valahogy az az érzés motoszkál bennem, hogy most egy viszonylag hosszú időre ez lesz az otthonom. Ennek jegyében túrtam magam bele az utcáiba, és vetettem magam bele parkjainak sötétjébe, és kifejezetten szórakoztató volt kicsit elveszve érezni magam.
Aztán persze kibukkantam egy ismerős helyen, mivel egyszercsak a buszpályaudvarnál találtam magam, de egy olyan irányból, amerre – eleddig – soha nem voltam. Ha valaki látta volna, ahogy hüledezve néztem körbe egészen biztosan azt hihette volna, hogy részeg és/vagy drogos vagyok, de egész egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy pont oda sikerült kilyukadnom 🙂 Innen már unalmas volt a hazaút, ugyanazok az ismerős utcák, épületek, szagok… De egy percig se bántam meg, hogy azon az estén továbbmentem az utcán ahelyett hogy – racionális emberhez méltóan – hazamenjek az albérletembe…
Szolgközl.:
tessék remek zenét hallgatni, ingyen letölthető az oldalukról-> http://tapeunderground.hu ! Chilles trip-hop, ideális gondolkodáshoz, íráshoz háttérzenének! 🙂
Tegnap délután döbbentem rá, hogy mekkora egy zseniális találmány is az internet: egy időben beszélgettem mikrofonnal barátnőmmel, és kaptam ki Starcraft-ban egy cimborámtól, és mindketten száz kilométerre voltak tőlem! Mi ez, ha nem sci-fi? 🙂
Világ életemben szerettem délután dolgozni. Igaz, hogy ilyenkor sajnos nem találkozok se haverokkal, se barátnőmmel, se senkivel (bár ez csak a régi időkre igaz, mostanában egy hétig nem látom őket amúgy sem), de cserébe pont akkor végezhetek a melóval, amikor következhet a csodálatos, csöndes, és nyugodt éjszaka, amikor hajnalig lehet játszani/írni/stbzni 🙂 Annyira jó érzés tudni, hogy fent lehetsz 3-ig is akár, és akkor is lesz időd kialudni magad. Ilyenkor vagyok igazán elememben: lágy zene be (ez alatt értendő: Massive Attack, Zagar, esetleg némi indie rock, pl. Interpol, vagy ilyesmik), hangulatpilács fel, net izzít… Imádom. Most egy hétig minden este tivornyázhatok kedvemre, elmélkedhetek a gép előtt az élet nagy kérdésein, és nem lesz senki aki zavarhat. Csak én, és az éjszaka. Kifejezetten várom.
Tegnap mondjuk nem így alakult az este, mert el lettem rángatva inni (már megint), amelynek következtében hajnali 2 fele estem haza, és az este folyamán engem ért ingerek, és adagok hatására ollóztam be a pár posttal lejjebb elterülő versikét a vérzivataros tinédzserkoromból. Már sokszor megfogadtam, hogy alkoholos befolyásoltság alatt messzire elkerülöm a blogom ‘Admin’ menüpontját, mert rendszeresen hülyeségeket postolok (múltkor is volt egy szösszenet, amit másnap felkelvén töröltem is, lévén nem is emlékeztem rá, hogy megírtam, és olyan is lett :)), de tegnap este persze megint sikerült kreatívnak lennem 🙂 Mindegyis, ez a vers talán vállalható pontja a múltamnak, szóval reggel szembesülvén vele nem támadt az a gondolatom, hogy repülnie kell a virtuális szemétdombra, szóval indzsoj it!
Ennyi szájtépés után mi mást mondhatnék, mint hogy tessék szépen kipróbálni az éjszakai életmódot, és ha ráéreztek a relatív pár órás magányos elmélyülés ízére, onnantól ti is velem együtt fogjátok élvezni az éjszaka csendjét 🙂
Minden nap úgy telik, mintha egy gép szerepét tölteném be, ami éppen nagygenerálon van egy szervízcsarnok egyik javítóállomásán, és én épp csak beugrottam volna pár napra, hogy a munkája nehogy elvégzetlen maradjon. Érdekes, hogy mindenem adott, ami a gépet képessé tette erre a feladatra, bár én lassabban dolgozok mint ő, mivel ő egyből, a "gondolataival" tudta működtetni a rendszert, míg nekem ehhez az elavult kezeimet, meg a szememet kell használnom. A főnökeim ezért nem neheztelnek rám, tudják ők is, hogy nem lehetek olyan tökéletes mint az elődöm, sőt, vele ellentétben valószínűleg hibákat is követek el néha, amelyek lehetőségéről már előre szóltak mindenkinek, akik kapcsolatba kerülhetnek a ténykedésemmel. Természetesen mindenki elnézően reagált, tudták, hogy milyen kellemetlenségekkel jár, ha egy ember végzi el egy gép munkáját. Én igyekszek meghálálni a főnökeim belém vetett bizalmát, és csak reménykedni tudok, hogy ha visszatér a Gép a szervízről nem fognak eliminálni, mint felesleges láncszemet a gépek uralta világban. Tudom, hogy csak a szén-dioxidot termelem, és tudom, hogy ezzel – ha kicsit is, de – veszélyeztetem a gépek töretlen fejlődését ezzel a szennyezési hajlamommal, de sajnos nem tudom megállni, hogy ne piszkítsam be az általuk tökéletesen tisztára teremtett steril világot. Én sajnos – velük ellentétben – ha meghalok, egy csomó eltakarítandó szerves anyagot hagyok magam után, míg náluk ez úgy néz ki, hogy eleve nehezebben halnak meg, és ha ez netán be is következik, akkor is sokkal higiénikusabb a romeltakarítás utánuk. Ezért is tekintek rájuk félelemmel vegyes tisztelettel, és veszem tudomásul mindenféle ellenérzés nélkül azt, hogy amikor csak tehetik éreztetik velem a felsőbbrendűségüket. "Ez a világ rendje" – mondják nekem a mailjeikben, és én ezt is vallom most már. A mi időnk lejárt, most ők következnek.
Komolyan mondom ez tök érdekes. Azon kapom magam, hogy az iwiw-en számomra szinte már-már vadidegen emberek képeit nézegetem, ahogy részegen fekszenek vonatokon (merre?miért?ki?hogyan?), meg ahogy vadidegen emberek vadidegen kisgyerekeket etetnek cumival. Arra gondolok közben, hogy mennyi, de mennyi sztori van, minden embernek megvan a története, a vicces esetei, a tragédiái, az élete aki szembejön az utcán. Az idősek is voltak fiatalok, csináltak hülyeségeket, és bizony mi is leszünk öregek, és fogjuk szidni a hajnalban az utcán hőbörgő fiatalokat. Minden ember egy külön világ, egy nagyon komplex rendszer, része egy óriási összegubancolt fonalgombolyagnak, amelyet emberiségnek hívunk. Nap mint nap szakadnak szét, és kapcsolódnak össze a fonálon belül a csomók (azaz mi), és ezért olyan érdekes, és csodálatos az élet. Szeretek élni, és szerintem az, aki felfogja azt, ami naggyá teszi ezt az egészet, az szintén így élheti a napjait. Amikor ránézek egy panelra (ami itt nem nehéz ebben a betondzsungelben), akkor nem az jut eszembe, hogy zsúfolt, büdös, és fel kéne újítani, hanem az, hogy azokon a betonfalakon belül bizony most is emberek szeretkeznek, veszekednek, alszanak, egyszóval élnek, és valahol ez annyira lenyűgöző 🙂 Ha kinézek az utcára, és látom azt a rengeteg embert, akkor örülök, hogy társadalomban élhetek, megvan a lehetőségem arra, hogy ha akarok új, érdekes embereket ismerjek meg. Azt hiszem, sose lesz belőlem remete 🙂 És hogy tetőzzük a világbéke hangulatot íme egy rendkívül egyedi, és hangulatos videoklipecske, amely ezt a témát járja körbe: