…a következő:

sose hagyjátok azt az edényt amiben rántottát sütöttetek, majd beáztattátok egy hétig büdösödni a fél méteres stócnyi mosatlan edény alján!

Nem olyan jó, amikor el kell mosni. Finoman fogalmaztam.

Erről az esetről eszembe jutott egy régi sztori, amikor szintén természettudományos megfigyeléseket folytattunk le a győri albérletünkben Tamás barátommal. Igazából nem annak indult, de – mint annyi fontos felfedezés, pl. penicillin esetében – most is egy véletlennek köszönhetően tudtuk fontos tudományos tényekkel gazdagítani az emberiséget.

A következő módon esett meg az áttörés:

épp dolgoztam Tatabányán (na az a munkahely is megér egy misét, majd lehet, hogy írok róla), amikor is csörgött a telefonom. Tamás volt az, és izgalomtól elfúló hangon kérdezte, hogy merre vagyok, mert most azonnal haza kell hogy menjek. Egyből tudtam, hogy a laboratóriumban (gyk.: konyha) történt valami érdekes, de közölnöm kellett vele, hogy most kb 80 kilométerrel odébb tartózkodok, de sietek haza.

Alig vártam, hogy hazaérjek. Tamás már tűkön ülve várt, és egyből bevezetett a konyhába. Nem láttam semmi különöset, csak a szokásos mosatlan tányérok büdösödtek a megszokott helyükön (azaz szanaszét), a linóleumpadló is ugyanolyan fekete volt a gondosan rávitt ötcentis koszrétegtől, mint máskor, sőt a gáztűzhely mellett a falon is a már jól megszokott olajfreccsenések figyeltek. Teljesen idilli volt a kép, az otthon szaga (átvitt és szó szerinti értelemben is) megcsapta az orromat. Már kezdett elkapni a hómszvíthóm érzés, amikor Tamás megragadta a könyökömet, és odahúzott a hűtőszekrényhez. Itt már kezdtem egy kicsit ágálni a dolog ellen, mivel tudtam, hogy a hűtő környéke már veszélyes terep, múltkor is vörös szemeket láttam világítani belőle, amikor hazaértem a kocsm… könyvtárból, tehát jogosan feltételezhettem, hogy az evolúció öntudatra ébreszthette a 2 hónapja benne felejtett 25 deka trappistát. Mégis a kíváncsiságom győzött, és nem rohantam ki a helyiségből, pedig az ösztöneim veszélyt jeleztek.

-Na, mit fedezett fel, kollega? – kérdeztem Tamást némi gúnnyal a hangomban.

-Ott… ott a hűtő tetején a kajatartó edényben… – mutatta elhaló hangon – nyisd fel a tetejét!

Nem értettem, hogy mi olyan nagy cucc egy sima műanyag fedeles ételtárolóban, de azért közelebb léptem, és már nyúltam volna, hogy kinyissam, amikor…

– ÓVATOSAN!! – kiáltotta Tamás.

Kezdtem félni, éreztem, hogy egy kis verejtékcsepp megindul a homlokomon lefele. Minden bátorságomat összeszedve megemeltem a fedőt, és földbe gyökerezett a lábam a látványtól.

<folyt. köv.> 😀