Blogírás pro és kontra

Mostanában néha elgondolkozok, hogy miért is érdemes, és miért is tud kellemetlen lenni, ha az ember beleosztja az eszét a nagyvilágba, ezzel úgymond maradandóvá teszi az amúgy múló gondolatait a többi embertársa számára. Mint minden éremnek, ennek is két oldala van, de szerencsére egyelőre úgy érzem, hogy több pozitívummal jár ez, mint amennyi hátránnyal, talán pont ezért is csinálom már hónapok óta. Mert miért, és hogyan is történik a blogírás technikailag? Nálam ez úgy néz ki, hogy ha van egy kis szabadidőm, épp nem vagyok agyonidegelve (szerencsére ez a ritka nálam), és van valami témám (ami mondjuk nem mindig igaz, lásd Kis éji dumák, amelyeket egy nagyon kedves barátom múlt héten egy baráti borozás közben külön ki is emelt, mint kiemelkedő írásaimat), akkor leülök a gép elé, és nekiállok pötyögni. Általában ezt felelősséggel teszem, bár a mai napig bűntudatom van egy post miatt, amelyben hamisnak bélyegeztem egy hoaxgyanús üzit, amelyről később kiderült, hogy valódi, és sűrű bocsánatkérések között töröltem az oldalról. Erre például nem vagyok büszke, mindenesetre említhetnék azért kellemes emlékeket is (mint például az első “idegen” kommentelőmet, azaz olyan hozzászólót, akit nem ismerek személyesen), vagy azokat az örömteli momentumokat, amikor valakivel személyesen találkozva méltatja az oldalt mondván, hogy milyen jókat írok, és milyen szórakoztató az egész. Erre törekszek is, bár van amikor a kellemes angolszász melankólia ösztönöz az írásra (az az Interpolos fajta, ha tudja valaki mit értek ezalatt), na akkor szoktam kicsit lehúzós lenni, mindenesetre érdekes, hogy az utóbbi (sőt, ha belegondolok a blog fennállása óta eltelt) időkben pont egy ilyen post hatására született a legtöbb komment, talán ebből is látszik, hogy az emberek szeretnek lelkizni. Nem fog ez rendszeressé válni, de mindenesetre tény, hogy néha elkap egy kis szentimentális szomorúság, de – és ebben hiszek – én ezt pozitív jellemvonásomként értékelem, mert gyakorta jól is esik kicsit negatívabb lenni az átlagosnál (igen, emos vagyok 🙂 ).

Visszatérve az alaptémára: jó dolog blogot írni – a már említetteken kívül – azért is, mert kiváló módja annak, hogy bizalmat gerjessz vele az újonnan megismert emberekben. “Figyelj, adok egy címet, nézd meg, mert én írom”- és ezzel a kommentárral odaadod az illetőnek a blog címét. Ha nem is válik rendszeres olvasóddá, de látja, hogy vannak gondolataid, meg szeretsz írni, tehát lehetséges, hogy ezzel imponálhatsz neki. Természetesen nem ez a fő oka annak, hogy vezetem ezt a szegletét a végtelen internetnek (mert ennél azért individualistább vagyok), de ez is egy kedvező benyomást kialakító tényező lehet!

Aztán van ugye a grafománia kiélésének a vágya, ami – már ha nem vagyok nagyon fáradt – akkor folyamatos írásra késztet. Van, hogy leülök, és nekiállok gépelni. Azt az elején nem tudom, hogy mi lesz a téma, de gyakran ez nem is érdekel, csak írom a hülyeségeimet. Ennek is meg lehet a haszna, bár ez megint önös érdek: milyen jó lesz mondjuk 10 év múlva visszaolvasni, hogy annak idején mik mozgattak, mit tartottam fontosnak, min járt az agyam, és miért írtam, amit írtam! Igen, ennyi erővel vezethetnék naplót is, de egyrészt az igencsak gay (úgy kezdenék minden bejegyzést, hogy “Kedves Naplóm” 🙂 ), másrészt vagyok annyira magamutogató, meg elismerésre vágyós típus, hogy szeretném, ha mások is elolvashatnák az okosságaimat, és erre – a kockás füzettel ellentétben – egy webes felület nagyon megfelel. Borzongással tölt el a tudat, hogy – kiindulva a különféle információimból – törzsolvasóim vannak Angliában (!) (ezúton üdvözölném is őket :)), tehát vannak emberek, akik nem ismerhetnek személyesen, és mégis érdekli őket, amit kiokádok ide karakterek formájában magamból.

Előnye még az is (sőt, ez talán a legnagyobb előnye), hogy elmondhatom magamról, hogy létrehozok valamit, ami csak az enyém, és – néhány rosszabb pillanatomtól eltekintve – akár büszke is lehetek rá. Jó érzés alkotni, fejlécet hegeszteni, fogalmazni, kommentárokat várni, csinosítgatni az egészet. Jó érzés “admin” felhasználónévvel belépni valahova. Ez nekem nem nagyon adatott meg addig, amíg el nem kezdtem ezt az egészet, és nagyon tetszik 🙂

Térjünk át a kevésbé kellemes témára, mert bizony a törpök élete se játék és mese 🙂 Mert bizony, vannak hátrányai is az egésznek, bár valóban kevesebb, mint amennyi előnye.

Kezdjük a legviccesebbel: akárhányszor khm… elmegyek meginni két sört, és hazamászok hazaérek utána az albiba mindig ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megosszam világmegváltó gondolataimat a néppel. Ezeket rendre törlöm másnap reggel, bár az eggyel ezelőtti post kivétel lett ezalól, mivel mire odajutottam volna, hogy törlöm, a ‘Mr. P’ néven elhíresült kommenter pajtásom már jól hozzászólt, így nem volt szívem átadni azt a néhány idióta sort az enyészetnek 🙂

Aztán van, amikor – szintén név nélkül – egyes emberek lecsesznek, hogy miért írtam azt, amit, vagy miért nem írtam, azt amit. Alapvetően ezek a vélemények hidegen szoktak hagyni (mert ugyebár egy-egy ember véleményét tükrözik), de mégis zavaróan tud néha hatni, hogy van, akit annyira nem tetszik némelyik post stílusa, hogy még meg is jegyzi, amikor találkozunk, hogy ezt vagy azt mégis minek írtam meg (direkt fogalmazok általánosságokban). Ilyenkor szoktam kicsit sajnálni, hogy javarészt olyan emberek olvasnak, akikkel személyes kapcsolatban is állok (hangsúlyozom, hogy ilyenkor, amúgy kifejezetten örülök neki), mert ugyebár az ilyen kis konfliktusok abból adódnak, hogy nem felel meg az általuk rólam alkotott kép az általam leírtakkal, azaz ‘nem nézik ki’ belőlem, hogy ilyesmit is tudok írni. Bizony, mindenkinek van egy páncélja, kinek vastagabb, kinek vékonyabb, de senki nem mutatja meg a valódi énjét úton-útfélen, mert túlzottan is sebezhetővé válna ezáltal. Nekem is megvan ez a jópofa, fenetudjamilyen (akik ismernek jobban meg tudnak ítélni kívülről, mint én magamat) imidzsem, és bizony néha itt a blogon megmutatok magamból egy kis darabot a páncél alatt rejlő puhább dolgokból, és ebből néha adódik kellemetlenségem. Hiába tudom, hogy nem kéne ilyenekről írni, de mégis néha muszáj, bár ezzel kockáztatom a mások által rólam kialakított kép egységességét.

Végülis blogot írni jó. Kellett hozzá idő, hogy megszokjam, de most már lassan úgy vagyok vele, hogy lételememmé vált az, hogy néha írjak ilyen hosszú postokat, amelyeket – néhány fanatikust leszámítva – senki nem olvas el. Van, hogy tízpercenként nézem a látogatottsági statisztikákat, és képes vagyok órákat eltölteni azzal, hogy a számomra totál érthetetlen php-kódokban turkálok, csak azért, hogy valamivel csinosabbá tehessem az oldal kinézetét. Fél éve elmondhatom – már ha kérdezik – hogy hobbim a blogolás mint olyan, és ez sokkal jobban hangzik, mint a “öö… számítógépezés, internet” című klasszikus szilikongyerek duma, amely kettős alapján a “bedöglök a gép elé, oszt lövöldözök” kép jelenik  meg mindenki előtt. Nem, nem vagyok sznob, csak mégis elégedettséggel tölt el, hogy most már bloggernek nevezhetem magam (a JonC néven elhíresült blogger, mondhatni :)). És ez a fontos szerintem.

Kategória: Régi post  Tag(ek)): ,
Követheted a válaszokat az RSS 2.0 feed-en keresztül. Írhatsz hozzászólást, vagy trackback-elheted a saját oldaladról.
Írj kommentárt!

XHTML: Használhatod ezeket a tag-okat: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

  • Tagfelhő

  • Musicbox

  • Még meleg...

  • Szavazás

    • Verárjúfrom?

    • Belépés...