Tag-Archive for » helyzetjelentés «

Egy majdnem depis post

Hejj de kellemesen depresszív pár sort sikerült kitörölnöm most egy véletlennek a legnagyobb jóindulattal se nevezhető elegáns mozdulattal! Nem fogok akkor se depis szarokat postolni ha fene fenét eszik se. Szép nyári nap volt ma is, sütött a nap, szépen kelt fel a napocska a buszból kitekintve reggel… Épp elég szar van a világban, meg épp elég lehangoló impulzus éri az embert, és én nem akarok részt venni ebben az össznépi szarhalom-hordásban. Nem elég nekem, hogy pár napja hirtelen felindulásból letöltöttem a Sziámitól a “Ha előrelátó csecsemő lettél volna…” című habkönnyű slágert (amely annak idején a tinédzserkorom sötét útvesztőiben remek zenének tűnt, de mai fejjel meghallgatva csodálom, hogy Müller Péter még nem nyírta ki magát (akit érdekel a szóbanforgó csoda dalszövege, az kattintson ide)), még ilyesmiket is akarnék írni. Na nem. Majd a héten úgyis lesz DP (DrunkPost, saját szakszó), tessék figyelni a blogot, mert csak kábé éjjel 1-2-től reggel 7-ig lesz fent 🙂 Csinálhatnék nyereményjátékot is, hogyaszongya:

“Mi volt a Ráktalicskán szerda éjjel pár órán keresztül látható post témája?”
A – néhány összedobált, művészinek szánt, ámde nem azzá lett szó
B – random karakterek, mintha a macska végigfutott volna a billentyűzeten
C – értelmetlen, szentimentális baromság valami beteljesületlen vágyról, és a tajwani tengerpart szépségeiről

Szóval nem fogok depizni. Fess fiatal férfi vagyok egy lightos sörhassal, aminek leadása már folyamatban van (jó, ma kicsit visszavetett a projectban az a baszott nagy csirkemájas pizza, amit az arcomba tömtem), van aki szeret, és vannak terveim az életben. Ilyen távlati tervem például az is, hogy végre legyőzöm a bennem alapvetően bujkáló lúzerség utolsó csíráit is, és képessé teszem magam önálló döntések hozatalára. Sajnos – vagy szerencsére, ugye ez is nézőpont kérdése – én egy érzelgős fasz vagyok, bár néha tudok kemény és kegyetlen lenni, de kábé fél óra elég szokott lenni ahhoz, hogy bőgve kérjek bocsánatot az általam mondottakért. Persze ez nem szokott mindenkinél így történni, de általában zavarnak az általam elkövetett igazságtalan beszólások, és igyekezni szoktam kompenzálni őket, mihelyst elmúlik az az ötperc, amelynek köszönhetően kimondtam őket.
De hagyjuk is ezt a hülye témát, inkább írok arról ami mostanában foglalkoztat, vagy érdekesnek találtatott általam. Itt van kapásból a Google Picasa nevű webes fotóalbuma, amely – első ránézésre – kábé ugyanazt tudja, mint a Flickr, bár nekem a feltöltőprogramja jobban tetszik az előbbinek. Ami mégis nagyon tetszett, hogy – bár primitív, gépi módon – a képek alatt szereplő kommenteket az oldal automatikusan lefordítja az adott user anyanyelvére(!), tehát – kis gógyival – nem okoz problémát, ha egy koreai, egy amerikai, meg mondjuk egy orosz kommentált egy adott képhez, a Google okosan lefordítja mindet magyarra. Szemléletes példa lehet ez itt.  Néhány aranyköpéstől eltekintve a rendszer remekül működik. Eszméletlen.
Aztán megrökönyödve kellett tudomásul vennem, hogy a fizetésem már megint elfogyott (hanyadika is van? 13? 🙂 ), de ami főleg emelte a nap fényét az az volt, amikor reggel két gyors egymásutánban érkező SMS tudatta velem, hogy a két kedvenc biztosítóm a mai napot találta a legmegfelelőbbnek arra, hogy leemelje az utolsó fillérjeimet is a számlámról, ezzel effektíve elvéve azt a pénzmagot, amiből inni élni akartam a héten ebben a csodás városban. Szerintem megérezhették, hogy ha két nappal később akarták volna, akkor már nem jött volna össze 🙂 Szemetek!
Ja, és még annyit, hogy – teljesen más témára terelve a szót az előbbiekhez képest, ez a csapongás is ismérve a mai napomnak – abból, hogy július közepe van, és nyári hangulatban kéne telnie az év eme csodás szakának én majdhogynem nem veszek észre semmit szokás szerint. Nem mondom azt, hogy fesztiválokra akarok menni (mert nem, ha akarnék talán megtehetném, bár szűkösen), de azért mondjuk nem ártana csobbanni egyet, vagy akár csak valami vizet látni már végre. Holnap délután ezt lehet, hogy végre valahára sikerül összehoznom, mivel Zé bátyó invitálásának eleget téve megpróbálok lejutni Velencére egy laza fürdőzés erejéig. Talán meglegyint végre valami nyári hangulat, amit már évek óta nem éreztem igazán. Komolyan mondom, nem éri meg felnőni, és a nyarakat is munkával tölteni. Persze, én választottam ezt, ha igazán úgy élnék ahogy elképzelem álmaimban, akkor meglenne a napi betevő falatom, aztán nem érdekelne semmi más. A vicc az, hogy most sincs semmim (tehát a klasszikus ház, kocsi, nyaraló, akármi felsorolás egyike se adatott meg nekem), de mégis dolgozok… Komolyan mondom, lehet, hogy abba kéne hagyni, és stoppal nekivágni Európának? 🙂 Ugyanott lennék…

Na végre…

Egy hét után (már ha nem számítjuk az előző nyúlfarknyi postot) végre újra van időm, energiám, és főleg kedvem írni! Ilyen még amióta rászántam magam a blogírásra nem történt velem, hogy ilyen hosszú ideig ne lett volna – főleg – időm arra, hogy idevakarjak valami karakterhalmazt. Történt ugyanis, hogy a héten SAP-oktatáson (SAP = Software Aus Palestina, ahogy az oktatónk emlgette, de van egy még jobb magyarázata is:  Sanduhr Anziege Program, azaz homokóra-megjelenítő program 🙂 ) tágították az án agyamat napi (kis túlzással) nyolc órában, majd délutánonként meghalni se nagyon volt erőm, nemhogy alkotni. Ennek a napi rutinnak köszönhetően nem fordítottam le az előző post képregényét se, ráadásul a testvérblogomnak, a Tümmtümm-nek is csúszik a beígért csillivilli új logo, amit nekem kéne összeeszkábálnom fotosopppban. Szóval el vagyok csúszva pár dologgal, de sebaj, legalább zajlik az élet. Amúgy a blogolás tényleg a nagyon sok energiával, vagy nagyon sok szabadidővel rendelkezők sportja (tehát speedfüggő munkanélküliek előnyben), és nekem a héten egyikből se volt túl sok.

A fenti litániám ellenére lett volna téma a héten is, amiről beszámolhattam volna, például a tegnapi nap izgalmai is ezek közé tartoztak. Történt ugyanis, hogy az oktatóteremben szünetben épp a bölcsészeken köszörültem a nyelvem (a többiek nagy derültségére, naná), mire a csoportból felállt a legnagyobb darab, tarkopasz fiatalember (akinek – mint megfigyeltem – az alkarja olyan vastag mint az én combom), és közölte, hogy nem kéne leszólni őket, merthogy ő azon a szakon végzett Pécsen. Namármost látnotok kéne a csávót, inkább azt tudnám róla elképzelni, hogy “ukrán pénzbehajtó- és verőember” szakon szerezte a diplomáját, mint történelmen, de ebből is látszik, hogy a látszat néha durván csal. Most, hogy ezeket a sorokat rovom is látom a srácot, nos rá nem illik az a vicc, hogy akkora a háta, mint az IFA-plató, csak nem olyan széles, hanem olyan mocskos, mivel neki tényleg olyan széles 🙂 Végül aztán arra jutottunk, hogy a szimatszatyros-hosszúhajú-vizisiklóvállú-körszemüveges-hippiforma bölcsészeket mindketten utáljuk 🙂

Aztán szintén tegnap volt az is, hogy majdnem megölt egy idióta, mivel annyira kellett sietnie valahova (biztos vajúdott az asszony a hátsó ülésen, ilyenkor mindig erre gondolok), hogy majdnem elcsapott a zebrán. A szitu a következő volt: álltam a zebránál, és vártam, hogy átmehessek. Jött pár kocsi szépen sorban, és az egyik megállt nekem, és a benne ülő ötvenes nő kedvesen intett, hogy átmehetek (ezúton csókoltatom). Meg is indultam, ámde, amikor a zebra közepe fele jártam kivágott egy autó mögüle, és megelőzte. A gond csak az volt, hogy én épp útban voltam neki (naná, már megint én vagyok a paraszt), és kábé fél méterre tőlem tudott csak megállni. Igazából meg se ijedtem, csak néztem az autó orrát, ahogy közeledett felém (hát bazze, elütsz, elütsz, ez van… – gondoltam), és csak miután meg tudott állni  tudatosult bennem, hogy bizony majdnem elgázoltak, és kivételesen úgy, hogy én lettem volna a vétlen fél. Alapvetően elég kamikaze módon biciklizek ugyanis, fülemben a headset, bömböl a metál, szóval nem vagyok épp az autósok álma, de mentségemre legyen szólva, hogy mindig körülnézek, felmérem a helyzetet mielőtt mondjuk hirtelen irányt váltanék. Az lett volna a sors iróniája, hogyha nem is az én hibámból szenvedtem volna balesetet…

Amúgy ezektől az apró nüanszoktól eltekintve elég lagymatag kis hét volt ez, nem történt különösebben semmi, ami annak is betudható, hogy a napjaim nagy részét egy olyan téma bűvkörében töltöttem, amely magában is elég unalmas. Ez volna a már fentebb említett SAP, amelynek oktatását egy olyan srácra bízta rá a cég, akit… nem akarok túlzottan a sárba alázni, mert biztos nagyon jó szakember, de általában a hozzáértés, és a jó előadói készség nem párosul egymással, főleg az ilyen házilag kinevelt oktatóknál. Érdemei elismerése mellett kollektívan arra az álláspontra jutottunk (én és rajtam kívül a többi 15 tanfolyamtársam), hogy ez a fiatalember bizony jobban tenné, ha szépen visszaülne a helyére, feltenné a kis fülhallgatóját, és szépen kattintgatna tovább, mert az lehet, hogy megy neki, de oktatni nem tud. Nem állt szándékunkban (legalábbis nekem nem), hogy kicsesszünk vele azzal, hogy megemlítjük az oktatásszervezőknek az előadásmódja hiányosságait (mint  például az érthetőség hiánya, továbbá az a tény, hogy úgy tálalja az egyes funkciókat, mintha mindannyian SAP-telepítővel jöttünk volna a világra), de rá kellett jönnünk, hogy azzal, hogy érthetetlenül adja le az anyagot, azzal velünk babrál ki igazán. Sebaj, már vége van, és csak remélni tudom (személy szerint), hogy többet nem akadunk össze vele oktatáson.

A post lezárásaként csak annyit írnék, hogy jövő héten tényleg beüzemelem azt a nyomorult Pixel-t, tényleg lefordítom az almaalienes képregényt, tényleg megcsinálom a Tümmös logo-t, és tényleg gyűjteni fogom a vasat és a fémet. Komolyan 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek):  Kommentáld!
Akkor mi most betegek vagyunk?

Ma – didibárba menet – felvetődött az a hipotézis, miszerint amikor az embert felakasztják, akkor állítólag még utoljára el szokott élvezni. Namármost Dave szerint ez egy utolsó elkeseredett fajfenntartási próbálkozás, mire én megkérdeztem tőle, hogy szerinte mennyi az esély arra, hogy pont khm… termékeny talajra hulljon a mag, mire ő nekiállta bizonygatni az igazát, továbbá közölte velem, hogy igenis van rá esély, és az ember olyan, hogy ha egy pici esély is mutatkozik akkor megpróbálja. Szerintetek mi betegek vagyunk, hogy ilyen témáink vannak? 🙂

Hogyan együnk meleget hét közepén

….ha albérletben lakunk? A módszer rendkívül egyszerű: az otthonról hozott meleg kaját tartalmazó tárolóedényt egy elegáns mozdulattal dobjuk be a hűtőbe hét elején, és ne is jusson eszünkbe egészen addig, amíg a mikrós popcornhoz edénykeresés közben eszünkbe nem jut szerdán éjféltájban, hogy “jéé, nekem mintha lett volna némi vadpörköltem nokedlivel valahol!”, majd erre ráeszmélvén – a feledékeny hülyegyerek infantilis vigyorával arcunkon – fogyasszuk el jó étvággyal! Ezért jó szétszórtnak lenni, minden nap új élmény! 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  Kommentáld!
Térkép és szám

A térkép:


Nagyobb térképre váltás

 

és a szám:

5:38

Van még kérdés? 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek):  2 hozzászólás
Mocskos fészbúk…

…miatta nem volt időm tegnap se postot írni, pedig beterveztem, hogy a cégnél pötyögök már valamit ide is, igyekezvén fenntartani a módszeres blogoló imidzsének látszatát, de hülye teszteket kellett megint egész nap kitöltenem, ezért megint nem sikerült. Na majd ma megint nekiveselkedek, hátha most sikerül 🙂

Kis éji duma 3.

Rájöttem, hogy ez a kedvenc módom az írásra: amikor csak lököm a süket vakert a pajeszotok alá mindenféle különösebb cél, vagy központi téma nélkül. Persze a blog nem válhat ‘Kis éji duma 4-5-6-…’ című postok sorozatává, mert csak néha adott minden körülmény egy ilyen kis szösszenet megírásához, sajnos. Ilyen ez a mai este is: közeleg a vihar, volt söröm, szól az Üllői Úti Fuck, és viszonylag kellemesen érzem magam a bőrömben. Betudható ez annak is, hogy – a múlt heti faszságaim ellenére is – ráeszméltem arra, hogy van egy lény, akinek fontos vagyok, és tényleg elfogad minden hülyeségemmel együtt. Basszus, hogy ez eddig nem tudott tudatosulni bennem ennyire! Talán az kellett hozzá, hogy majdnem elveszítsem? Fenetuggya, mindenesetre most úgy érzem magam, mint egy puha, meleg biztonságos helyen (igen, olyan érzés :))

Aztán volt még olyan is mostanában velem, hogy egy nap alatt sikerült leküzdenem azt a pánikszerű érzést, ami az okozott, hogy elég komolyan fenyeget egy lightosabb pénzügyi csőd veszélye. Mondom, egy nap kellett hozzá, hogy rájöjjek arra, hogy a rágódástól még nem lesz több pénzem, viszont cserébe kajak kiidegelem magam, ami nem jó dolog, mert árt a szépségnek 🙂 Ennek jegyében már pár napja a nagyon megnyugtató ‘leszarom’ életfilozófia lengi be napjaimat, mondhatom egész kellemes érzés, mindenképpen tessék kipróbálni!

Ehhez szervesen kapcsolódik az a tény, hogy ahelyett, hogy itt pötyögök mindössze egy sörrel a bendőmben már bizony  túl kéne lennem egy kellemes kis Tankcsapda + Kispál koncerten Várpalota mellett egy erdőben, és bizony meglehetősen bebaszcsizott állapotban kéne ténferegnem össze-vissza egy feltehetően műanyag poharas sörrel a kezemben, amelyet kuponért vásároltam volna magamnak. Nos, ez – pénzhiány miatt – elmaradt, sőt egy napot se fogok eltölteni a fesztiválon (amely Pannónia Fesztivál névre hallgat a gyk.), de vigasztal a tudat, hogy lehet hogy a többi nyári bulin se fogok 🙂 Éljen a válság, éljen a nagy magyar valóság! Kész szerencse, hogy ma este még ez se tud nagyon érdekelni, bár pár órája bent a cégnél Kispál koncertfelvételt hallgatva kicsit elkapott az a ‘bassza meg, miért nem tudok ott lenni?’ érzés, de szerencsére sikerült leküzdeni. Mindenesetre ma este is remekül működik a héten már oly működőképesnek bizonyult recept: 1 doboz Soproni, némi kaja, és remek zenék, és máris nem is érdekel annyira az a rohadt feszt… (vagy csak önámítok, fene tudja :)) Tiszta kispolgárias életmód ez, én mondom nektek…

A tegnapi este amúgy az régiúj zenék felfedezésének jegyében telt el a számomra, és az előző postban linkelt csodálatos Tiesto-féle endorfinbomba csak egy volt a tegnap esti zenei élményeim közül. Többek között sikerült hozzájutnom a Kill Bill című amúgy iszonyatosan odaverős film szintén remekbeszabott zenéihez, azon belül is olyan nagysikerű klasszikusokhoz, mint ez itt:

 

Tudjátok, amikor abban a japán étteremben a mezítlábas ferdeszemű lánykák csapatják a pöngetős rakenrólt…. amúgy tudtátok, hogy ők egy komoly zenekar, konkrétan 1986 óta nyomják az ipart? Nagyon elvetemült zenei ízléssel rendelkezőknek ajánlom a munkásságukat 🙂

A napokban még volt valami ami újra lázba hozott, mégpedig egy játék. Már többször végigvittem, sokszor megfordult a vinyómon, ismerem az utolsó szegletéig, és mégse unom, ez pedig a jó öreg GTA: Vice City. Bizony, hiába jött ki azóta a San Andreas (ami szintén nagyon jó a maga nemében), és a GTA IV (ami még jobb, csak még pár évig nem lesz olyan gépem, amin futni fog), nekem akkor is ez maradt az etalon. Terveztem neki már tegnap is egy saját postot, de a neten nem találtam olyan screenshotokat, amik méltóan visszaadnák a játékból sugárzó nagybetűs HANGULATOT, így saját magam akartam lőni pár pillanatképet a fílingesebb részeiből a városnak, ahol a játék játszódik, de ez egyelőre technikai okok miatt még csúszni fog kicsit (nem tudom, hogy melyik billentyűvel lehet képet kilopni, már ha létezik ilyen, mert ha nem, akkor rakhatom fel a Fraps-ot vagy a SnagIt-et néhány kép kedvéért).

Amúgy a hétre tervezett éjszakai biciklitúra csúszni fog, egész egyszerűen azért, mert nincs világítás a gépsárkányon, és a legutolsó dolog ami hiányzik az egy szép kövér csekkecske, amit a fehérvári rendőrségnek kéne feladnom záros határidőn belül. Mihelyst olyan anyagi helyzetbe fogok kerülni, hogy megengedhessek magamnak egy olyan befektetést, amely egy kerékpár első-hátsó villogószettre irányulna a helyi Tescoban akkor majd fogok ilyet játszani 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek):  3 hozzászólás
Hamis boldogságérzet

Ma jó kedvem van. A miértjére a választ szerintem egy jó kis zsidóviccel tudnám megadni:

– Rabbi, adj tanácsot! – könyörög Kohnné. – Heten élünk egy szobában. Ezt nem lehet kibírni. Belepusztulunk!
– Van háziállatotok?
– Három tyúk meg egy kecske.
– Na, akkor vidd be azokat este a szobába! – De rabbi! Ha mondom, hogy így is alig férünk el!
– Ne vitatkozz! Tanácsot kértél, adtam. Gyere el újra két hét múlva!
Két hét múlva újra beállít Kohnné, és még nagyobb siránkozásba fog. Hadd kösse vissza az ólba a tyúkokat, hadd vigye ki a kecskét az udvarra, mert megtébolyodnak így.
– Helyes, vidd ki az állatokat a szobából és gyere el megint három nap múlva!
Három nap múlva beállít Kohnné, ragyog az arca.
– Na, hogy vannak odahaza? – kérdi tőle a bölcs rabbi.
– Boldoggá tettél minket, rabbi! Hamarjában azt se tudjuk, mit kezdjünk a sok felszabadult hellyel.

 

Na, én is így vagyok ma az anyagi helyzetemmel: rájöttem, hogy nem vagyok akkora szarban, mint gondoltam (bár így is mínuszban van az egyenleg durván), és én vagyok olyan hülye, hogy ez feldobja a kedvemet 🙂

Kategória: Régi post  Tag(ek): ,  Kommentáld!
A délutános műszak diszkrét bája

Világ életemben szerettem délután dolgozni. Igaz, hogy ilyenkor sajnos nem találkozok se haverokkal, se barátnőmmel, se senkivel (bár ez csak a régi időkre igaz, mostanában egy hétig nem látom őket amúgy sem), de cserébe pont akkor végezhetek a melóval, amikor következhet a csodálatos, csöndes, és nyugodt éjszaka, amikor hajnalig lehet játszani/írni/stbzni 🙂 Annyira jó érzés tudni, hogy fent lehetsz 3-ig is akár, és akkor is lesz időd kialudni magad. Ilyenkor vagyok igazán elememben: lágy zene be (ez alatt értendő: Massive Attack, Zagar, esetleg némi indie rock, pl. Interpol, vagy ilyesmik), hangulatpilács fel, net izzít… Imádom. Most egy hétig minden este tivornyázhatok kedvemre, elmélkedhetek a gép előtt az élet nagy kérdésein, és nem lesz senki aki zavarhat. Csak én, és az éjszaka. Kifejezetten várom.

Tegnap mondjuk nem így alakult az este, mert el lettem rángatva inni (már megint), amelynek következtében hajnali 2 fele estem haza, és az este folyamán engem ért ingerek, és adagok hatására ollóztam be a pár posttal lejjebb elterülő versikét a vérzivataros tinédzserkoromból. Már sokszor megfogadtam, hogy alkoholos befolyásoltság alatt messzire elkerülöm a blogom ‘Admin’ menüpontját, mert rendszeresen hülyeségeket postolok (múltkor is volt egy szösszenet, amit másnap felkelvén töröltem is, lévén nem is emlékeztem rá, hogy megírtam, és olyan is lett :)), de tegnap este persze megint sikerült kreatívnak lennem 🙂 Mindegyis, ez a vers talán vállalható pontja a múltamnak, szóval reggel szembesülvén vele nem támadt az a gondolatom, hogy repülnie kell a virtuális szemétdombra, szóval indzsoj it!

Ennyi szájtépés után mi mást mondhatnék, mint hogy tessék szépen kipróbálni az éjszakai életmódot, és ha ráéreztek a relatív pár órás magányos elmélyülés ízére, onnantól ti is velem együtt fogjátok élvezni az éjszaka csendjét 🙂

A bérpapír lélektani hatásai

Ma kaptam kézhez az első bérpapíromat itt A Cégnél, és jelentem, hogy annyit kerestem (sőt a kajajeggyel együtt sokkal többet), mint anno a téti cégnél három műszakban, minden szombaton túlórázva, ottani viszonyokhoz képest emelt órabérrel (karbantartóként) 🙂 Nem röhögtem, kicsit se 🙂

  • Tagfelhő

  • Musicbox

  • Még meleg...

  • Szavazás

    • Verárjúfrom?

    • Belépés...