Már régóta akartam erről a csodáról rittyenteni néhány sort, mivel úgy gondolom, hogy kábé 10 évente jelenik meg hozzá hasonló kaliberű anyag. Most hirtelenjében talán a Maniac Mansion/Day of the Tentacle vonal ugrik be, mint hozzá mérhető alkotások, de ezek is a 80-as évek végén, kilencvenes évek elején jelentek meg, azóta ez a (kis túlzással) első játék amit nyugodt szívvel tudok ajánlani effektíve bárkinek.
Tudni kell róla, hogy 2005-ben jelent meg, és egy Tim Schafer nevű úriember volt a fő alkotója (ismerős lehet a neve a Grim Fandango, és a két első Monkey Island kapcsán is, talán ebből is látszik, hogy nem kispályás az úr 
), továbbá elérhető PS2-re és XBox-ra is.
Miről is szól a játék? Adott egy aranyos, és eszes kölyök, Razputin, akinek minden vágya az, hogy kiképezzék a Whispering Rocks nevű nyári táborban, ahol pszichoképességekkel megáldott/megvert gyerekeket tanítgatnak arra, hogy hogyan használhatják ki az elméjükben rejlő erőket.
A játék elején ennek megfelelően még nem sok mindent tudunk csinálni (még egy nyamvadt mókust se tudunk felgyújtani pfha…), de ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy kapunk újabb és újabb képességeket. Ilyenek például a Pirokinézis (ezzel már lehet mókusokat gyújtogatni, yess), a Levitáció (tulajdonképpen nem lebegünk, mint ahogy a neve sugallná, “csak” sokkal magasabbra tudunk vele ugrani, illetve ejtőernyőzésre is alkalmas), illetve a rendkívül mókás, bár ritkán használt Harmadik Szem (ez annyira elborult, hogy nem is nagyon akarom részletezni, mindenesetre érdemes mindenkin kipróbálni!). Mint ahogy említettem, a játék elején ezekből semmi sincs a tulajdonunkban, ezeket a különféle tréningeken kell magunkévá tennünk, illetőleg minden 10. szinten kapunk egy-egy új képességet. Szintet úgy tudunk lépni, hogy minden szirszart összegyűjtünk a táborban, illetve a tréningeken, ez tipikus platformjátékos vonása az anyagnak, bár had tegyem hozzá, hogy direkt gyűjtögetés nélkül is el lehet boldogulni, mivel a játék végére így is kihozzuk magunkból a maximumot. Tudni kell még az erőkről, hogy fontos tudni jól használni őket, mivel rengetegszer kell a segítségükkel leküzdeni akadályokat, és ezek a részek néha erőteljesen megdolgoztatják az agytekervényeinket is.
A játék amúgy nem a fent részletezett erőktől, hanem az eszméletlenül eltalált hangulata, a változatossága, a kifinomult humora, és az eredeti szereplői miatt vált örök klasszikussá a szememben. Már az első térség ahol bolyonghatunk is teli van eldugott helyekkel, felfedezhető vicces dolgokkal, süt a Napocska, és amerre járunk szöcskék pattognak az utunkból, és gyíkok menekülnek előlünk. Hozzátesz az egész summercamp feelinghez a háttérben szóló andalító country-szerű zene, és a mai szemmel is csodálatosnak mondható grafika. Találkozhatunk a többi gyerekkel, többek között Dogennel, a fémsapkás kiskölökkel, aki nagyon utálja a mókusokat, mivel szerinte hazudnak Minden karakter egyedi, és egyéni, sosincs az embernek olyan érzése, hogy ezt már látta valahol. Tulajdonképpen olyan érzése van az embernek játék közben, mintha egy rajzfilmet nézne, amiben ő a főszereplő, és ez az érzés ami miatt sokadszori végigjátszás forog fenn nálam, és mégse unom!
Nem meséltem még arról a megoldásról, ami a játékot igazán egyedivé teszi, mégpedig arról, ami pszichonautává tesz minket: megvan a képességünk arra, hogy mások agyában tegyünk túrát. Ez a következően néz ki: van egy kis ajtó (illetve a játék egyharmada környékén szerzünk egyet magunknak), amit az “áldozat” fejére dobva már szabad is az út befelé. Mindegyik agy teljesen különbözik a másiktól: a legelső agy például Oleander edzőé, aki egy exkatona, ennek megfelelően az agya egy háborús csatatérhez hasonlít, szőnyegbombázással, lángokkal, hatalmas késekkel, stb. Az ő feje tulajdonképpen a tutorial-pálya, ahol nagyon nehéz/idegesítő részek még nicsenek (kivéve az egyik résznél a nekünk drukkoló két kis nyomorék, akik folyamatos “Punch Raz! Punchie-punch-punch!” kántálással bosszantanak folyamatosan ), mindössze megmutatja a játék az igazi arcát. Később ez még jobban el fog borulni: a totálisan megkattant tejesember agya például egy összevissza tekeredő kertvárost mintáz, ahol minden bokorból fényképezőgépek villognak, sőt még az utcai kukák is jönnek utánunk, és készítik a felvételeket rólunk (enyhén paranoid a bácsi ). Lesz még részünk színházi próbákban részt venni (ahol egy kegyetlen kritikus az ellenfelünk, aki minden színdarabot lehúz), illetve segíthetünk majd egy spanyol úrnak kártyákat gyűjtögetni a kártyavárához, mindezt csodálatos spanyolos beütésű környezetben lágy gitárdallamok kíséretében. Mint látható mindegyik agy egy külön világ, de a feladatok hasonlóak: gyűjtögetni a gyűjtögetnivalókat, és az erőink segítségével megoldani az elénk tornyosuló akadályokat.
A játék következő erős része a története: ugye az elején még csak annyi a célunk, hogy minél többet tanuljunk a tábor edzőitől, ámde amikor valaki elkezdi lopkodni a gyerekek agyát(!) (akik az eset után már csak annyit fognak tudni hajtogatni, hogy “tévééé…” ), akkor ránk hárul, hogy kiderítsük ki áll a szörnyűségek hátterében, és nekünk kell visszaszerezni az ellopott agyakat A játék utolsó harmada már nem is emlékeztet az elején tapasztalt idillre: egyrészt folyamatosan éjszaka van, másrészt mivel a gyerekek már agynélküli zombik, nincs kivel beszélgetni, harmadrészt pedig a tevékenységi területünket áthelyezzük a tábori tó túlsó partján álló elmegyógyintézetbe, ahol elég sok emberke vár minket, hogy rendbeszedjük az elméjükben dúló káoszt Teszi mindezt úgy a játék, hogy soha egy pillanatra sem laposodik el, mindig van min röhögni (hatalmas gagek vannak elrejtve!), és annyira izgalmas, hogy szinte lehetetlen kilépni belőle! Egy esetben mondjuk nem nehéz abbahagyni: ha annyira felhúz agyilag egy rész, hogy legszívesebben uninstallálnád a vinyóról az egész programot. Mégse fogod megtenni, mivel az ilyen részek után legalább megvan a jól végzett munka felett érzett öröm, és évek múlva se fogod elfelejteni, hogy mennyire megszivatott az adott rész (nekem pl. ilyen a Húscirkusz a játék végén, miután megcsináltam, hetekig felsírtam álmomban ).
Sorolhatnám még a játék egyedi vonásait, de úgy gondolom, hogy ezt mindenkinek magának kell kitapasztalni. Már elégszer leírtam a véleményemet róla (csodálatos, vicces, egyedi, stb.), most már csak rajtatok áll: kipróbáljátok-e vagy sem
Ezek is érdekelhetnek: