Olvasom az indexponthun, hogy újabb városok fognak szigorítani a dohányosok füstölési jogain, így márciustól Szolnokon, és Szegeden se lehet bárhol rápöffenteni egy cigarettára. Érdekes, hogy tiltják, de a belőle származó adóbevételre azért igényt tart az állam. Én – mindamellett, hogy már bő fél éve egy slukkot nem szívtam, de erre mindjárt kitérek – felháborítónak tartom, hogy például Pécsett még a buszra várva se lehet rágyújtani, mondván eldobálják az emberek a csikket, stb. Namármost: ha én kisdobos becsületszavamra megígérem, hogy kukába fogom dobni a csikket, akkor se gyújthatok rá? Nanemár. Tisztában vagyok vele, hogy a szabályok nem a rendszerető többség miatt születnek meg, hanem a mindig jelen levő tahóbb kisebbség miatt (nem, most nem cigányozok :)), akik valóban eldobálják a szemetüket. Szomorú dolog, hogy mindig amiatt a néhány ember miatt kell szívnia a nagytöbbségnek, akik tesznek minden társadalmi normára, de ez az élet minden területén igaz, és amióta világ a világ ez így volt, és így is lesz.

Alapvetően mondjuk részemről okafogyott a hiszti, mivel – mint már írtam – fél éve nem dohányzom, de az, hogy ilyen szinten megszabják, hogy az ember mit tehet, és mit nem engem bosszant. Természetesen úgy érzem, hogy életem legnagyobb hülyesége volt annak idején, hogy egyáltalán rászoktam (15 évesen, azaz kábé 10 éve…), de most már hálát adok az égnek, hogy 2008. augusztus 26.-án sikerült kórházba kerülnöm közvetetten a cigi miatt. Történt ugyanis, hogy néhány haverral leruccantunk Vásárosfaluba, hogy egy családias hangulatú rockfesztiválon vegyünk részt. Évek óta lejártunk oda, mondhatni törzslátogatóknak számítunk, bár egy Szigethez, vagy egy Volt-hoz képest röhejes az egész, mivel adott egy focipálya, meg egy színpad, néhány sörsátor, aztán ennyi 🙂 Mi mégis szeretjük, mivel jó zenekarok szoktak fellépni, meg sok az ismerős is. Egy élménydús autókázás után le is érkeztünk a tett színhelyére (nekem ilyen durva halálfélelmem autóban még nem volt, mint akkor, mivel a srác a zene ütemére nyomta a gázt :)), neki is álltunk alapozni, sátrat verni stb. Közben szépen beesteledett, én meg kezdtem érezni, hogy nem feltétlenül kapok normálisan levegőt. Ja igen, hülyegyerek, nem kellett volna parlagfű-allergiával egy gyommező közepében huzamosabb időt eltölteni… 🙂 10-11 óra fele befeküdtem a sátorba, mondván, hogy most alszok egy kicsit. Lehet, hogy kicsit pánikba eshettem, mivel zihálni kezdtem, kimásztam, és megkerestem a többieket. Látták rajtam, hogy nem vagyok túl jól, és megkérdezték, hogy ne hívjanak-e esetleg egy mentőt. Mivel egy olyan faluban voltunk, ahol valószínűleg még egy nyomorult körzeti orvos se lakik, ezért beleegyeztem a dologba. Kimentünk a főútra, és kábé 20-25 perc elteltével be is futott a mentőautó. A nagy sötétben elég feltűnő volt a villogó szirénáival, gondolom a fesztiválozók is csak lestek, hogy mi a fene történhetett 🙂 Ezután beültettek, megkaptam a jó kis infúziómat (imádom), meg a szokásos kérdéseket, miszerint drogoztam-e, meg hasonlók. Kiderült, hogy egész jó a véroxigén-szintem (tök jó kis műszerrel nézte meg, egy ujjra csiptethető kis ketyere, nekem nagyon tetszett), továbbá az is, hogy vinni akarnak Csornára, biztos ami biztos. Így is történt, menet közben eldumálgattam a mentős sráccal (most már TELJESEN biztos vagyok abban, hogy elég pár év a szakmában, és meghülyül az ember), majd a kórházhoz érve tolókocsiba raktak(!), és feltoltak a vizsgálóba. Itt történt egy EKG, meg néhány egyéb vizsgálat, majd bevezettek egy kórterembe, ahol már volt néhány bácsika. Elfeküdtem az ágyon, és… alvás helyett azt hallgattam egész éjjel, hogy mellettem egy nagyon öreg, nagyon beteg bácsi egész éjjel kapkod a levegőért. Amúgy a kórházi éjszakáknak amúgy is megvan a hangulatuk: sajátos feelingje van annak, amikor bevilágít a folyosóról a neonlámpa fénye, a nővérkék mászkálnak éjszaka, és a kórteremben ahol fekszel a lakótársaid néha megpróbálnak kicsoszogni WC-re, ami rendre kudarcba fullad 🙂 Bónusz az egészhez, hogy csak háton fekve lehet aludni, mivel a kezedbe csöpög az infúzió, sőt be se hajthatod (bár reggel a doki mondta, hogy nyugodtan mozgathattam volna a kezem, mondtam neki, hogy időben szól…:))

Reggel elzavart a doki bácsi tüdőröntgenre. A felvételt nézve közölte, hogy kóros elváltozást nem lát rajta, csak rengeteg cigit, de nem biztos a dologban, mert ő ideggyógyász, nem tüdőspecialista 🙂 Én azért adtam a szavára, sőt, volt egy mondata, amivel megváltoztatta az életemet: megemlítette, hogy marha gyorsan le kéne tenni a cigit. Ezután utamra bocsátott.

Ezután Csornán bóklászva töltöttem el az elkövetkezendő néhány órát (mire a sofőrünk magához tért Véfalun, mert persze ezek seggre itták magukat, miután engem elvitt a mentő :)), majd egy újabb halálfélelemben eltöltött út után végre otthon voltunk. Ezen a napon már nem gyújtottam rá, és azóta se. Az első néhány hét elég szar volt, de most már napok, sőt hetek telnek el úgy, hogy eszembe se jut a cigi. Azóta elmúltak a nehézlégzéses tünetek, a rossz szájíz, meg a többi finomság, sőt, észrevehetően több pénzem marad kajára, meg hasonló dolgokra.

Érdekes amúgy, hogy általában kell egy ilyen trauma ahhoz, hogy az ember abbahagyja. A sztorit azóta sokszor meséltem, volt olyan, hogy egy ismerős ötvenes nő válaszként előadta, hogy a férje tüdőembóliát kapott a cigitől, utána egyből sikerült leszoknia… Sőt, emlékszem arra, hogy jópár éve találkoztam olyan negyvenes faszival, akinek a kezében érszűkületet okozott a cigi, és műteni is kellett. Komolyan mondom, hogy pénzt kiadni azért, hogy megbetegedj a legnagyobb baromság a Földön. Tudom, függőség (nagyon jól tudom), de egész egyszerűen nem éri meg. Néha hiányzik a cigi, főleg a szertartás része (nyári éjszakán a Balaton partján például jól esne rágyújtani :)), de a mindennapokban eszembe se jut. Pedig unatkozom én is eleget, sőt idegeskedni is szoktam (hajjaj, tudnék mesélni a banki kölcsöneimről :)), de valahogy most már eszembe se jut, hogy rágyújtsak.

Nem akarok megtéríteni senkit, pláne mivel tudom, hogy egy blogbejegyzéstől senki nem fog abbahagyni semmilyen rossz szokást, csak gondoltam elmesélem az én történetemet. Mindenkinek kívánom, hogy még időben érje egy ilyen "élmény", és legyen kedve leszokni!

 Végezetül egy videó a kedvenc "Nincs de!" kampányomból: