“Válaszd az életet. Válassz szakmát. Válassz karriert. Válaszd a családot. Válaszd a kibaszott nagyképernyős tévét, válassz mosógépet, kocsit, cédéjátszót és elektromos konzervnyitót. Válaszd a jó egészséget, alacsony koleszterolt és a fogászati biztosítást. Válaszd a fix kamatozású jelzálogkötvényt. Válassz szabadidőruhát és hozzá illő táskát. Válaszd a barkácsolást és a vasárnap reggeli tűnődést arról, hogy ki vagy. Válaszd a fotelben ülve bámult, agysorvasztó, szellemromboló tévévetélkedőket, a kibaszott szemét-kaját, amit a pofádba tömsz. Válaszd az elrothadást a legvégén, a nyomorult otthonodban a végső hugyozást és a végső szégyent az önző, kibaszott szemét miatt, aki lett belőled. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. ”

Na persze. Ezek a rohadt tőkések megint megvezették szegény idealista fiataljainkat, akik a globalizmus ellen lázadnak. Teszik ezt azzal a tudattal, hogy jó cél érdekében vernek szét városokat emelik fel szavukat a G8-as találkozókon, mivel az egyre terjeszkedő multicégek boldogan települnek egyre szegényebb országokba, ahol még a helyi keresetekhez képest is éhbérért dolgoztathatják a népet (nem tudom máshol hogyan van, de szeretném ezúton üzenni a kedves vezérigazgatóiknak, hogy az adókedvezmény által megspórolt pénzt költsék gyógyszerre), továbbá napi 25 órában varratják a focilabdákat csontsovány indiai kisfiúkkal. Közben az emberekben – a reklámok és a média által gerjesztve – folyamatos elégedetlenséget tartanak fent, és így ösztönzik őket a fogyasztásra. Bizony, ha nem fogyasztasz, nem vagy hasznos tagja a társadalomnak. Ha netán megtermeled a magadnak szükséges élelmet, vagy csak egyszerűen nem akarod mindenből a legújabbat, legmenőbbet, legdrágábbat, akkor előfordulhat, hogy kinéznek az emberek, és ezt is a globalizáció áldásos hatásainak tudhatjuk be szerintem. Az egész világon a néptömegek már egészen kis koruktól kezdve átesnek egy korrekt kis agymosáson (kezdve azzal, hogy célpiacnak tekinti őket egy olyan marketinggépezet, amelyet olyan emberek működtetnek, akik kurvára leszarják a gyerekek szüleinek anyagi helyzetét, és a másokra való tekintet helyett az lebeg a szemük előtt, hogy meglegyen a pénz a yachton meztelen lányok seggéről kokaint szippantgatásra), és ez a módszer végeredményben előállítja a kapitalista rendszer legkisebb láncszemét, mondhatni a bolyban a dolgozót, a méhkaptárban a herét, a sakkban a parasztot, azaz: a fogyasztót. A fogyasztó az a társadalmi réteg, aki már nem azért eszik, hogy éljen, hanem azért él, hogy egyen. Ő az, aki kényszeresen megveszi a legújabb fogkefét, mert az egy új fejlesztésnek köszönhetően most már kettővel több sörtét tartalmaz. Hatnak rá a reklámok, szorong, ha nincs pénze, és nem bír létezni TV nélkül. A választásokon arra a pártra szavaz, amelyik a legszebben csomagolja be színes papírba a lófaszt, amit majd a következő négy évben kapni fog, és nem akarja – vagy tudja, de ez az ijesztőbb verzió – felfogni, hogy a kampány alatt végig hazudtak neki, és miután hatalomra került az általa választott párt, és nem válnak valósággá a beígért dolgok, akkor ő az, aki a legcsalódottabb.

Szóval nagy vonalakban ez a fogyasztó, és sajnos mindannyiunknak azzá kell válnunk, különben az életmódunk nem teszi lehetővé a létfenntartáshoz szükséges dolgok beszerzését: ennie mindenkinek kell. Viszont ha például nem mindenből a legdrágábbat, a legjobb marketinggel rendelkezőt választjuk, azzal máris tehetünk egy lépést afelé, hogy kilógjunk az agyatlan birkák tömegéből. Néha megijedek, hogy mennyire manipulálható, és törékeny a legtöbb ember. Mennyire meg lehet őket félemlíteni, és mennyire nincs önálló akaratuk. Mennyire ostobán tudnak benyelni mindenféle marketingfogást, és mennyire elhisznek mindent, amit a kedvenc pártjuk nagyvezére mond. Az ember olyan mint a víz, csak amíg a víz nagy tömegben kék, addig az ember nagy tömegben ostoba. Ezért néha még csodálkozok is, hogy hogyan tud úgymond virágzani ez a civilizáció (az ilyen páréves válságoktól, mint ami most is van nagyvonalúan eltekintek), és hogyhogy nem irtottuk még ki magunkat teljesen. Komolyan mondom, kész csoda.
Az oka amúgy, hogy miért jutott eszembe ez a fenti eszmefuttatás az egy link volt, amit m.irc barátom, és törzskommentelőm (meg ivócimborám [:)] ) rakott ki iwiw-üzifalra, tessék elolvasni:

http://www.nol.hu/archivum/archiv-405629

Annak a klasszikus esete ez, amikor egy különösöen befolyásolható korosztályt (jelen esetben a tizen- esetleg huszonéveseket) céloz meg egy cég egy olyan termékkel, ami egy nagyon szép eszmét használ arra, hogy profitot hozzon, jelen esetben az antikapitalizmust. Rémlik nekem, hogy volt már hasonló pár éve: akkor egy élelmes vállakozó piacra dobta a ‘noname’ típusú ruhákat, és röhögni fogtok: menő márka lett belőle, és a cikkben említett cipőkhöz hasonlóan aranyárat kellett értük fizetni. Amúgy az üzleti fogás csodálatra méltó, de elszomorító, hogy ilyen orruknál vezetett marhák az AdBusters vásárlói. (Ez az ideológiai alapokon nyugvó pénzcsinálás nem csak a ‘noname’-nél volt megfigyelhető: az összes 15-16 éves, lázadó korban levő, magát nagy panknak tartó gyerek is beleesik ebbe a hibába, amikor megveteti anyuval a 25000 forintos bakancsot.) Az üzlet megy, jó bevételt könyvelhet el a cég, de tényleg igaz a cikk végét záró mondat: a kapitalizmust legyőzni még nem sikerült, de meglovagolni már igen. Ez komolyan mondom groteszk.