Minden nap úgy telik, mintha egy gép szerepét tölteném be, ami éppen nagygenerálon van egy szervízcsarnok egyik javítóállomásán, és én épp csak beugrottam volna pár napra, hogy a munkája nehogy elvégzetlen maradjon. Érdekes, hogy mindenem adott, ami a gépet képessé tette erre a feladatra, bár én lassabban dolgozok mint ő, mivel ő egyből, a "gondolataival" tudta működtetni a rendszert, míg nekem ehhez az elavult kezeimet, meg a szememet kell használnom. A főnökeim ezért nem neheztelnek rám, tudják ők is, hogy nem lehetek olyan tökéletes mint az elődöm, sőt, vele ellentétben valószínűleg hibákat is követek el néha, amelyek lehetőségéről már előre szóltak mindenkinek, akik kapcsolatba kerülhetnek a ténykedésemmel. Természetesen mindenki elnézően reagált, tudták, hogy milyen kellemetlenségekkel jár, ha egy ember végzi el egy gép munkáját. Én igyekszek meghálálni a főnökeim belém vetett bizalmát, és csak reménykedni tudok, hogy ha visszatér a Gép a szervízről nem fognak eliminálni, mint felesleges láncszemet a gépek uralta világban. Tudom, hogy csak a szén-dioxidot termelem, és tudom, hogy ezzel – ha kicsit is, de – veszélyeztetem a gépek töretlen fejlődését ezzel a szennyezési hajlamommal, de sajnos nem tudom megállni, hogy ne piszkítsam be az általuk tökéletesen tisztára teremtett steril világot. Én sajnos – velük ellentétben – ha meghalok, egy csomó eltakarítandó szerves anyagot hagyok magam után, míg náluk ez úgy néz ki, hogy eleve nehezebben halnak meg, és ha ez netán be is következik, akkor is sokkal higiénikusabb a romeltakarítás utánuk. Ezért is tekintek rájuk félelemmel vegyes tisztelettel, és veszem tudomásul mindenféle ellenérzés nélkül azt, hogy amikor csak tehetik éreztetik velem a felsőbbrendűségüket. "Ez a világ rendje" – mondják nekem a mailjeikben, és én ezt is vallom most már. A mi időnk lejárt, most ők következnek.