Author Archive
Olvasom az indexponthun, hogy újabb városok fognak szigorítani a dohányosok füstölési jogain, így márciustól Szolnokon, és Szegeden se lehet bárhol rápöffenteni egy cigarettára. Érdekes, hogy tiltják, de a belőle származó adóbevételre azért igényt tart az állam. Én – mindamellett, hogy már bő fél éve egy slukkot nem szívtam, de erre mindjárt kitérek – felháborítónak tartom, hogy például Pécsett még a buszra várva se lehet rágyújtani, mondván eldobálják az emberek a csikket, stb. Namármost: ha én kisdobos becsületszavamra megígérem, hogy kukába fogom dobni a csikket, akkor se gyújthatok rá? Nanemár. Tisztában vagyok vele, hogy a szabályok nem a rendszerető többség miatt születnek meg, hanem a mindig jelen levő tahóbb kisebbség miatt (nem, most nem cigányozok :)), akik valóban eldobálják a szemetüket. Szomorú dolog, hogy mindig amiatt a néhány ember miatt kell szívnia a nagytöbbségnek, akik tesznek minden társadalmi normára, de ez az élet minden területén igaz, és amióta világ a világ ez így volt, és így is lesz.
Már régóta akartam erről a csodáról rittyenteni néhány sort, mivel úgy gondolom, hogy kábé 10 évente jelenik meg hozzá hasonló kaliberű anyag. Most hirtelenjében talán a Maniac Mansion/Day of the Tentacle vonal ugrik be, mint hozzá mérhető alkotások, de ezek is a 80-as évek végén, kilencvenes évek elején jelentek meg, azóta ez a (kis túlzással) első játék amit nyugodt szívvel tudok ajánlani effektíve bárkinek.
Tudni kell róla, hogy 2005-ben jelent meg, és egy Tim Schafer nevű úriember volt a fő alkotója (ismerős lehet a neve a Grim Fandango, és a két első Monkey Island kapcsán is, talán ebből is látszik, hogy nem kispályás az úr :)), továbbá elérhető PS2-re és XBox-ra is.
Miről is szól a játék? Adott egy aranyos, és eszes kölyök, Razputin, akinek minden vágya az, hogy kiképezzék a Whispering Rocks nevű nyári táborban, ahol pszichoképességekkel megáldott/megvert gyerekeket tanítgatnak arra, hogy hogyan használhatják ki az elméjükben rejlő erőket.
Néha megnyugodok, hogy azért mégiscsak van egyensúly a világban, és néha azok az emberek is rácsesznek, akik megérdemlik, de durván. Ez történt a UPC regionális elnökével, és a magyar cég amerikai igazgatójával is, akiket az anyacég elpaterolt a posztjukról, sőt, az egész kócerájt bezárta szépen. Voltak ugyanis visszásságok: a cég pénzén Pekingbe (olimpiára) utazó családtagok, érdekes üzleti összefonódások, stb. Természetesen a szolgáltatások megmaradtak (lehet bámulni a kábeltévét továbbra is naphosszat), csak mostantól nem magyar vezérkar segédletével. Valahol reménykedtem benne, hogy előbb-utóbb valami fog történni ezzel a kókler bandával, akik híresek/hírhedtek a magyar nettársadalom körében arról, hogy pofátlan módon lassítják/próbálják lassítani a P2P szálakon folyó letöltéseket (ne menjünk bele, hogy az ilyen letöltések általában illegálisnak számító tevékenységre utalnak, egy szolgáltató inkább feccöljön pénzt a hálózatának a bővítésébe, és garantálja a sávszélt, ne korlátozgasson… Ez olyan, mint a kedves Közútfenntartó Kht., és a kátyús út esete: ahelyett, hogy megjavítanák az úthibákat, inkább kiraknak egy 30-as sebességkorlátozó táblát…)
Végre a "gonosz" egyszer az életben elnyerte méltó jutalmát!
(Forrás)
Ennél a videónál keresve se találhattam volna szebbet ezen a jeles napon:
Boldog Nőnapot Kívánok! 🙂
Azoknak, akik szeretnek félni, itt egy érdekes linkecske:
http://www.fn.hu/makro/20090218/milyen_is_allamcsod/
Mostanában mi is beszélgettünk erről a baráti körben, de senki nem ásta még bele magát ennyire a témába, mint mondjuk ennek a cikknek a szerzője… Tanulságos olvasmány!
Igen, ezt meg kell indokolnom 🙂 Szoktam figyelni, hogy ki milyen kifejezésre keresve szokott a blogomra bukkanni. Néha érdekes dolgok derülnek ki, például vicces volt azzal szembesülni, hogy volt, aki arra keresett rá a Google-ban, hogy "szeretem a fiúkat", és kikötött ezen az oldalon 🙂 Mindenesetre észrevettem, hogy hetente legalább egy kedves netező lyukra fut, mivel rákeres a post címére (azaz a ‘What a wonderful world magyarul’ kifejezésre), és egy korábbi írásomat dobja ki neki a Google (konkrétan ezt), aminek aztán tényleg semmi köze Armstrong papa dalszövegének magyar verziójához 🙂
Jófejségemet bizonyítandó, ezennel lefordítom ennek a csodálatos szerzeménynek a szövegét, hogy akik ezután keresnek rá, azok valóban azt kapják, amit várnak 🙂 Kedves egészségetekre!
Naszóval khm khm…
Mit csinál az ember, ha beteg? Több verzió is felmerülhet, például fetrenghet reszketve naphosszat (megvolt), esetleg tömheti magába a paracetamolt többfajta gyógyszer formájában (ez is), esetleg anyázhatja a szervezetnek azt az önvédelmi mechanizmusát, amely a lázról tehet (ez is megvolt, bár értelme nem volt nagyon). Vagy esetleg nézhet filmet is. Gondoltam, hogy ha már egyszer végre van néhány szabad órácskám, megnézek egy olyan filmet, amit szigorúan a magam kedvéért szereztem be, és belöktem a playerbe a Ragadozó (Predator) című 1987-es filmtörténeti klasszikust. A főszerepben Arnold Schwarzenegger domborít, és itt kell megjegyeznem, hogy ahhoz képest, hogy manapság Kalifornia kormányzójaként elég sokat hisztizik az erőszakos játékok ellen, ebben a filmben elég sok embert öl meg változatos módszerekkel, és a vér is ömlik literszámra… Na sebaj, ezek szerint már mindenki elfelejtette a Nagy Vizen túl, hogy milyen filmekben osztotta a halált anno 15-20 éve ez az arc.
Visszatérve a filmre: sejtettem, hogy nem fog a kedvenc filmemmé válni, de mivel odavagyok az Aliens kvadrológiáért (mondjuk ez így nem teljesen igaz, a negyedik rész alapötlete, miszerint ‘hátizé, Ripley-t újraklónoztuk, hogy lehúzhassunk még egy bőrt a rókáról’ már nem volt túl szimpatikus), és van összefüggés a két univerzum között (tudtátok, hogy a tojásokkal teli űrhajó a Nyolcadik utas a halálban egy Predator járgány volt?), ezért gondoltam megnézem a sztorit a ragadozók szemszögéből is. Bár ne tettem volna…
Tudom, hogy a nyolcvanas években nem volt még ilyen szinten a filmtrükk-ipar mint most. Ennek megfelelően szegény Predatorunk is elég röhejesen néz ki (főleg amikor be van kapcsolva az álcázása, és csak torzítja a hátteret, na az priceless), de a film nem ezért késztetett hangos röhögésre (na jó, hazudtam, úgy fáj a torkom, hogy beszélni se nagyon tudok, ezt ne tessék szó szerint érteni). Amin először fennakadtam az az volt, hogy a nagy dzsungelben menekülés közben elkapják a szemüveges lúzert (az első képkocka után amelyiken feltűnt egyből levágós volt, hogy ő lesz az első áldozat, annyira geek feje volt), majd nem sokkal utána egy másik tagot is. Ezek után a kötelező ‘jaj mi lesz velünk’-beszélgetés közben a szemüveges nyomorékot már meg se említik, mintha elfelejtették volna, hogy ő is velük volt! Ezt nevezem a mellékszereplőség csúcsának! 🙂
Aztán: ha a forgatókönyíró már kínjában nem tudta hova rakni a sok mellékszereplőt (‘bazmeg, már unalmas, hogy mindegyiket csak megöli, találjunk ki valami mást’), akkor jöhetett a zseniális ötlet, ami a filmben így jelent meg:
Svarci, meg a csapat maradéka szokás szerint menekülnek a ragadozó elől, amikoris az egyik elitkatonája megáll, hátrafordul, leveszi a felsőjét, eldobja a bazinagy géppuskáját (!!), és egy atombrutál, másfél méter hosszú machetával vág egy csíkot a domború mellkasizomzatába (de hogy minek?!). Svarci persze – jó osztagvezetőhöz mérten – menekül tovább, majd egyszer csak egy velőtrázó visítás hallatszik, ami annak a jele, hogy nem sikerült megbicskázni az ET-t… Ennél röhejesebb mellékszereplő eltávolítási módot már rég láttam, komolyan 🙂
Még egy vicces dolog, aztán abbahagyom a hullagyalázást: amikor először látja a csapat egyik tagja a csáposfejű barátunkat, akkor egyből kilő rá egy tárat. Odarohannak a többiek is, és kb 5 percig lövik mindenféle lőfegyverekkel (köztük egy minigunnal) a nagy semmit, mivel addigra a rasztafári már régen elfutott halk vihorászás közepette… Amikor meg kifogynak a lőszerből meg néznek okosan. Leírva nem biztos hogy annyira üt a jelenet, de én röhögtem rajta sokat (megintcsak nem szó szerint :)). Megtekinthető itt!
Megemlíthetném még, hogy ebben a filmben láttam a legcsúnyább négert, akivel valaha összeakadtam, meg hogy a végén miért hagyta kinyiratni magát ez a precíz gyilkológép (ja igen, a happy end mindenek előtt), meg hogy miért csak a film utolsó egyharmadában jut szerephez csak a címszereplő Predator, de ezek eltörpülnek az alkotás többi baromsága mellett 🙂 Lehet hogy klasszikus, de a már emlegetett Alien-filmek a kor színvonalán sokkal jobban sikerültek mint mondjuk ez 🙂
Lázas sietséggel rovom eme sorokat. A lázas szót ebben az esetben szó szerint kell érteni, mivel tegnap óta beteg vagyok. Amúgy köszönöm azoknak akik esetleg szorítottak, mivel felvettek a céghez, ráadásul elég jó eredményekkel. Volt vagy 4-5 teszt, volt ami a logikára ment rá, volt ami a szövegértésre (a már emlegetett diszlexiás időkre gondolva ezt is nézni kell), de volt olyan is, aminél 3, egymással összefüggő diagramból kellett kiolvasni információkat, és számológéppel megoldani. Na, ott volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy bukta van, de sebaj, maximum elmegyek munkanélkülire 🙂 Szerencsére az is jól sikerült (WTF?-feeling volt rendesen, amikor azt mondták, hogy jó lett), és az egész csoportból én voltam az egyetlen, akivel közölték is, hogy fel van véve, sőt azt is, hogy mikor kezdek: 16.-án. Ebben az az ironikus, hogy pont az a nap lesz a 3. évfordulónk barátnőmmel, és pont ezen a napon kezdek tőle 100 kilométerre, és szinte soha nem fogunk találkozni… Mocskosmód nehéz lesz az első pár hét nélküle egy idegen városban idegen emberek között, egy teljesen idegen munkaterületen (most nézegetem a neten, hogy egyáltalán mi az a Unix :)). Ami pozitív az egészben, hogy végre kikerülhetek a pénzügyi pöcegödörből, amibe kerültem pár hónapja. Ja, meg lesz 30MBites netem, éljenéljenhurrá.
Na ennyi elég a felesleges szájtépésből, gondolom nem volt túl érdekes amit írtam, csak gondoltam jelzem, hogy megvagyok. Mihelyst jobban leszek, jönnek majd a posztok dögivel (még van másfél hetem meggyógyulni, jó az időzítés :)), de most iszok még egy Neocitrant, meg dobok egy Rubophent, aztán visszafekszek izzadni. Mert az jó.
Holnap reggel 9-től felvételizek az IBM-be, tessék drukkolni! 🙂
Jelentem, hogy ma csodás időnk lesz! Süt a nap, vasárnap van, nincs munkám (de arra nem is vágyok ami eddig volt), friss levegő tódul be a nyitott ablakomon, az ember szinte érzi, ahogy az endorfin lassan elönti az agyát 🙂 Ja, és ráadásul a netemet se kapcsolták (még) ki 🙂
Ennek örömére tessék egy zeneszám, figyelmesen tessék hallgatni:
Még a végén arra vetemedek, hogy kimenjek sétálni 🙂